- Milyen volt az akasztás? – csak kibökte, már vagy egy órája vártam a kérdést, ma esti járőrpartneremtől, Jánostól. Az egyik nem átkerült falubeli család házát utalták ki nekik, voltaképpen minden az utazásuknak köszönhetik a jelenlegi helyzetet. Szerintem sikerült elfogadnia magában a dolgot.

- Elég furcsa volt. Nem éreztem, hogy hibát követnénk el. Pedig ugye felmerült, hogy mi van, ha nem is volt köze a tagnak a lövöldözéshez. De valahogy helyesnek éreztem a dolgot, érted. Sokakon nem ez látszott. De ezt mindenki magában rendezi el. Nem hibáztatom őket sem. – időközben letekertem a kupakot a termoszról, a pálinkás tea még bőven a meleg kategóriába esett, mire végzünk mára, már amúgy is csak langyos lesz. Átnyújtottam, elfogadta. Csendben sétáltunk tovább. Szó nélkül biccentettünk egymásnak az utca végénél posztoló sráccal. Fiatal volt még, talán túlságosan is, de estéről estére buzgón jött őrködni, sokszor hozott magával tűzifát a hordóba. Azt mondta, amúgy is ki kellett volna már vágni az öreg fákat az udvarukon, hát, ő ezzel tud hozzájárulni a dolgokhoz. Az udvar meg jó lesz veteményesnek. 

Továbbmentünk, ki a faluból. Nem messzire, csak olyan 15-20 métert, ki a tűz fényköréből. Elővettem az éjjellátót a hátizsákomból (az új járőrosztaggal küldték le, akik a túszejtés előtt voltak itt, és túlélték, gondolom már a túlsó határnál vannak valahol), bekapcsoltam, majd hosszú pillanatokig pásztáztam az éjszakát. Semmi. Ez pedig így jó. – Komolyan, a torkom összeszorult, amikor az emberek csak hozták oda nekünk a pakkokat. Az egyik bácsi adott egy Lugert. Sándor nem akarta elfogadni, de aztán szóltam neki. Tudom, ez most szentimentális, de akkor is.

- Ja. Az.

-Ja. – Visszamentünk, elkezdtük újra a kört. Most már nemcsak az őrposztok voltak, hanem két mozgásban lévő járőr is a faluban. Elméletileg a két átellenes oldalon mozogtunk végig. Gyakorlatilag nem mindig. De valamit tenni kellett. – Tudod, kicsit lelkiismeret-furdalásom van ám. Amiért lelőttem azt a fickót a doki mellett. De akkor meg azt éreztem helyesnek.

- Mindenki megérti, amit tettél. Senki sem hibáztat. Bár a doki biztos infarktus közelbe került…

- Csak érted, lövöldözés, káosz mindenütt. Mire összekaptam magam valahogy, az a katona is ellovagolt a naplementébe. Erre a doki meg épp nyomja bele a cuccot abba a patkányba. Úgyis megdöglött volna. Egy sorozatot bekapott, hát nem tökmindegy neki? Amikor amúgy is szűkös a készlet. Az meg már vigyorgott a morfintól. Nem tudom, de akkor eltávolodtam a dolgoktól. Érted. Mintha kívülről láttam volna magam, ahogy a fejéhez teszem a csövet. Nem tudom, miért csináltam. Szar ez az egész így.

- Szar. Hogy is mondta Adó bá’ unokája, kezdünk rambósodni? Ja. Mert az olyan kurva jó. A kezembe veszem az ácsszekercét, és azt méregetem, hogyan lehetne belevágni valakibe. Mindenki erre vágyik.

Sétáltunk a csillagok alatt, néhol gyertyaláng, néhol lobogó hordótüzek. És fehérség és jég és hó és szikrázó csillagfény mindenütt. Nappal olvadt, éjszaka megfagyott. Gyönyörű szép is lehetett volna. 

*** 

- Ezeket már igazán begyűjthetnénk. Biztos jó a bundájuk, és hát ne pazaroljunk, ha nem kell. Kimegyek értük, ha gondolod.

- Majd együtt kimegyünk. – dünnyögtem, és állítottam kicsit az irányzékon. Ha kijjebb jönnének a fáktól, talán kettőt is lekapok, mielőtt visszamenekülnek az erdőbe. – Akkor tudja mindenki, hogy farkasra lövök, ugye, nem fognak itt pánikolni, igaz?

- Szóltam két őrnek is, azt mondták körbeszalad valaki. Mostanra biztos tudnak róla.

Bamm, aztán megint. Talált mind a kettő. A faluban felugatott néhány kutya, de hamar elhalt a hangjuk. Semmi pánikszerű lárma, szerencsénk van. A gazdasági úton voltunk, mikor az éjjellátón észrevettem a mozgolódást. 

A telepre újabban nem mennek be (egyet szó szerint darabokra szedtek a kaukázusik, és a vér alapján néhány másik sem húzta sokáig az eliszkolók közül), de nyilván izgatja a fantáziájukat. Persze, hogy farkasok voltak, hiába lőttünk ki szinte minden éjszaka egyet-egyet, mióta bejöttek egészen a házakig. Pofátlan kis dögök. Nem baj, mellénynek, csizmabélésnek jó lesz. A három kau meg extra adag főtt csontot kap. Hadd szokják az ízüket. 

- A gyerekeknek olyan ez az egész, mint egy nagy kaland. Nincs suli, nincs lecke. Igaz, számítógép sincs, és az otthoni dolgok sincsenek. De talán ennek így kellett lennie.

- Hát, ehhez nem tudok hozzászólni. Nekem nincs gyerekem, tudod…

- Tudom. Bocs.

- Semmi gond. Csak nem volt időm rá. Tudod, hogy van ez. Diplomával a zsebemben, egyedül a világ ellen. Nagy tervek, nagy ambíciók. Pedig nem voltam az a huszonegykét éves tacskó már, mikor végeztem. De azért nem panaszkodhatom. Akkor lövök farkast a kertemben, amikor csak akarok. – halk volt a nevetésünk, de azért nevetés volt.

Közben bevonszoltuk a tetemeket az utca végéig. Majd reggel elvisszük, addigra keményre fagynak, szóval nem lesz itt gond.

- Meg aztán, szerintem most se nagyon lesz. Megkeresett az a fickó, aki a beszédet mondta, a fejesektől aki jött. Sándor valami ismerőse, most gőzerővel dolgozik úgy nagyjából mindenen, ha jól értettem. Szóval bepróbált, érted. Vagyis azt hiszem. Elég fura dolgokat kérdezet, mondjuk a többiek is, meg érdekelte is minden. Mondjuk legalább már van valami. Nem viccből üzentem a fentieknek. A Bazilikában biztos tényleg jobb, mint itt, de azért csak nem fognak mindenkit odaköltöztetni. Van dolgunk elég.

- Gyűrű 1-es, jelentést. – A rádió megreccsent János oldalán, aki idegesen összerezzent. Aztán felemelte, a hangja már biztosabban szólt.

- Itt Gyűrű 1. Minden tiszta.

- Farkast lőttetek?

- Igen, Miklós elkapott kettőt. Most már tényleg kéne valaki, aki ért a cserzéshez. Így csak kárba veszik a sok prém. Meg a só is fogy.

- Értem, majd jelezzük a központnak. Vége. 

- Gyűrű 1-es. Vége. – A rádió ment vissza az övre. - Azért én örülök, hogy komolyan vették ezt a katonai jelenlét dolgot. Jobb így.

- Ja. Nem te laksz együtt négy humorherolddal. – A jótékonyság szellemében felajánlottam, hogy az új szakaszból páran lakhatnak nálam, hely van. Meg aztán nem akartak még egyszer abba a hibába esni, hogy egy helyen legyenek mind.

- Azért csak nem olyan vészes. Vagy igen?

- Nem, végül is nem. Csak érted.

- Értem. Ez van.

- Ja. Ez van. – Letelepedtünk egy rakat tűzifára (illetve a ráborított ponyvára) az egyik hordó mellett. Öt perc kajaszünet. Házi kenyér szalonnával, hagymával. Na ebből volt dögivel. Mit nem adtam volna még egy kis hidrogénezett margarinért. De az élet nem habos torta.

- Arra gondoltam, hogy besegítek majd az istállóépítésnél. Mondtad a múltkor, hogy az állatokat be kell hozni a telepről. Ács vagyok, tudom, hogy kell fával dolgozni.

- Reméltem is, hogy majd segítesz, alig van szakember a faluban. Az ember azt hinné, falun csak úgy hemzsegnek a mesteremberek. Szerintem itt a legnagyobb az egy főre eső irodisták, pénztárosok, meg a betanított munkások száma.

- Az nem baj, a nulláról könnyebb eredményeket elérni. Kezdhetnénk majd nálunk. A gyerekkoromat tanyán töltöttem, és az asszony is ért az állatokhoz, van, vagyis volt otthon baromfiudvar is meg minden. Szóval a telek jó nagy. Felhúzunk valami könnyűszerkezetest a végébe. 

- Nem is rossz ötlet. Én is arra gondoltam, hogy a jószágokat „szét kellene osztani”, így több embert tudunk foglalkoztatni. Érezni fogják, hogy tudnak valamit tenni, lesznek céljaik, érted.

- Ja. Kell valami, amit csinálhatunk, különben csak becsavarodik az ember.

- Ja. 

*** 

A nap hirtelen kelt, a hó felszikrázott, a fagy pedig húzta az arcunk. A fény kiteljesedésével már kicsit lehangolóbb lett a környék, a havas bokrok, fák. De a nappal együtt valami más is felkelt. Ahogy megvilágította a domboldalban álló hóembert, egy régi regény mondata jutott eszembe. Az élet utat tör, és megy tovább

.