Január 20. A sejtéseim közül néhány beigazolódni látszik. Van halvány elképzelésem arról, mi történik körülöttem, de semmi sem biztos. A magány még nem őrjít meg, legfeljebb egy idő után „többen leszel”. De az ismeretlen, a bizonytalanság… A gondolkodó elme legősibb ellensége mindig, minden időben működik.

Egy egész tűrhető kunyhóban szállásoltak el. Tök egyedül, de a paranoid fantáziám szerint biztosan nem felügyelet nélkül. Reggel van, hiszen fent vagyok. Egyik első dolgom a dátum falba karcolása volt. Több három hónapja már… Elmerengtem. A kopogásra összerezzentem.

- Gerrí! Gyere ki! – ismeretlen, öblös férfihang volt. Felkaptam a veterán kabátot és kint is voltam.

- Üdv nálunk! – mosolygott rám egy tömzsi, cirka százhatvan magas, sötétbarna hajú, kékszemű szakállas alak. Kerrashoz hasonlóan öltözött, de kevésbé volt fennhéjázó.

- Üdvözöllek! – nyújtottam kezet. Alaposan megszorongattuk egymás kezét remélem, hogy sikerült titokban tartanom mennyire.

- Hát így fest a híres elf. Kevéssé hasonlítasz a mesékben szereplőkhöz…

- Sajnálom, rég borotválkoztam.

- Vagy úgy. Van kedved sétálni mielőtt Brennus hívatna?

- Nem lesz belőle baj?

- Ugyan! Gyere! – sosem bírtam az ilyesmit és a gondolataim óhatatlanul is a fegyvereim körül kalandoztak. A pisztoly valahogy hozzám nőtt, most is nálam van… De mi lesz, ha valaki a kunyhóm átvizsgálása közben jól szájbalövi magát a kalával?

- A fegyverek…

- Ne aggódj, senki sem fog hozzájuk nyúlni!

- Remélem is, mert szörnyen veszélyesek…

- Gyökeret eresztettél? – ez a „mi a bánatra vársz még” megfelelője. Igazából… Áh, mindegy!

A dél felé néző kapun sétáltunk ki. A település már ébredezett. A lakók vizet, fát, élelmet hordtak. Az állatok bégettek, mekegtek, bőgtek, röfögtek, ugattak. A gyerekek serényen takarították a karámokat és kiszolgálták a lakóikat. Jártam már falun, kelta falun is, de ez új volt számomra. Rejtélyes kísérőm türelmes volt, nem noszogatott. Egy kitaposott földúton haladtunk tovább. A cipőm talpa meg-megcsúszott a sáros latyakon, de szerencsére nem estem el. A táj festménybe illő volt: napkelte, reggeli köd, fenséges erdő, minden ami kell. Nem vagyok egy kifejezett természetjáró, de az erdőket valami egyéni perverzió folytán nagyon szeretem. Az ottmaradt gépemen is egy hasonló kép volt a háttér. Egy idő után letértünk a fő útról és egy kisebb ösvényen bandukoltunk tovább. Én nem szóltam és ő se. Inkább gyönyörködtem az éledező erdőben. Pár perccel később egy kis kilátópontra értünk. Állt ott valamiféle kövekből és fából állított totem, egy tűzrakó hely és két farönk. Gondoltam leülök. Ahogy közeledtem egyszerre két dolog tudatosult bennem. Az első az volt, hogy rájöttem, a Velencei-tó partjára jöttem. Illetve a közelébe. Nem a tavat ismertem fel, hiányzott hozzá az M7-es és a csúszda, de ez volt az egyetlen ésszerű magyarázat. A második az igen zavaró tériszonyom volt. Elég furán működik. Kábé három méterről indul és a határ a csillagos ég, viszont amikor motoros sárkányon repültem ötszáz méteren nem semmi volt bajom… Kicsit lendületesebben ültem le, mit szerettem volna. A mélység eltűnt, maradt a panoráma és a másik rönkről engem vizslató titokzatos kelta.

- Tetszik?

- Igen.

- Örülök neki. Úgy tudjuk, egy ideig itt leszel velünk.

- Én is így tudom. Azt viszont nem, hogy te ki vagy… - tényleg megrándult a szemöldöke mielőtt mosolyogni kezdett?

- Egy közeli szomszédod, aki szeretné, hogy jól érezd magad. – aha, oké.

- Mesélnél nekem Brennusról?

- Brennusról nem lehet sokat mesélni. Vele találkozni kell!

- Mégis milyen? Hirtelen haragú, mint a vihar vagy hajlik, mint a fűz? – angolban ugye ez a phrasal verbs témakör. Kezdek egyre jobban megbarátkozni a keltával.

- Nahát! Meglepő tudsz te lenni!

- Igyekszem a lehető leghamarabb a lehető legtöbbet megtudni mindenről.

- Híján lennél a türelemnek?

- És te a válaszoknak? – ezen jót nevettünk.

- Ne tarts Brennustól. Amíg igazat mondasz, bajod nem eshet.

- Tulajdonképpen mit akar tőlem?

- Adj neki tanácsot.

- Azt hiszem hallott arról, hogy hová vezettek…

- Mi csak kósza híreket kaptunk. Aztán egyre vadabbakká váltak. Először eltűnik egy egész erdő. Aztán megjelentek a faevők. Azóta minden felborult. Az eraviszkok szinte azonnal csahos kutyák lettek. Mások kifosztották a faevők kőfaluját. Aztán elkezdtek szállingózni a hírek Desmond faluja tájáról…

- Ismerted őt?

- Ki ne ismerte volna! A mai napig emlékszem amikor először felbukkant nálunk… Rég volt az már Gerrí, majd mesélek róla.

- A barátod volt. Az enyém is.

- Meghalt. Harcban esett el, úgy ahogy azt mindig is tudtuk. A geissi szavai nem változtak, csak a tartalmuk. Te voltál az, aki pusztán a létével képes volt ilyesmire. Nem lehetsz mindennapi ember. – az utolsó szót kínosan kihangsúlyozta. Számítottam rá. Annyi baj legyen, már tudom hányadán állunk.

- Ezt csak az idő és az emlékezet döntheti el. – akár kelta szófordulat is lehetett volna, de csak az én privát véleményem és beletörődésem volt.

- Egyre jobban forgatod a szavakat. Még sokra is viheted köztünk.

- Ahhoz a kardot is jobban kéne forgatnom.

- Azt beszélik, Desmond megtanított vívni.

- Én cserébe megtanítottam, hogyan bánjon a kalával. Pocsék tanár lehettem…

- Akit Desmond tanított vívni nem beszélhet így! – a tekintete már nem engem fürkészett hanem a környezetemet. Végül az egyik karnyi ágra mutatott ami a rönköm mögött hevert egy kisebb kötegben. Pont jó volt, honnan tudta abból az arasznyi részből, amit láthatott?

- Legyen, Szomszéd!

A tűzhely körül kezdtünk vívni az otromba fakardjainkkal. Tisztára mint két kisgyerek. Elég laza egy menet volt, miközben hárítottam és néha-néha riposztot adtam, bőven volt időm töprengeni. Ide küldik ezt az egyre gyanúsabb alakot, hogy egy félreeső helyen faggasson. Közben azt tehetnek a cuccaimmal, amit akarnak. Bezzeg a faluban még belépni se mertek! De itt csak egy érdekes jövevény vagyok. Amíg elég érdekes vagyok megtartanak. Aztán a többi csak az időn és az emlékezeten múlik… A mélázásból az első bekapott találat zökkentett ki. Hagytam, hogy az agyam beálljon a ritmusra. Erre most egy csúnya folt fog emlékeztetni pár napig akárhányszor a bal vállamra nézek. A Szomszéd csak mosolygott. Pont úgy ahogy Desmond. Pár nehezebb pillanat következett, amíg újra felvettem a ritmust, de utána én diktáltam. Ezzel csak az volt a baj, hogy be kellett vállalnom egy keményebb ütést bordával. Sose voltam nagy bunyós, de azt tudtam magamról, hogy szívós vagyok. Képes voltam szándékosan belemenni egy-egy csapásba. Szomszédot egy kicsit meglepte a dolog, igaza is lett volna, ha épp nem fakardozunk, mint az ovisok. Kapott egyet a fejére, egy döfést a gyomrába és egy csúnyább csapást térdhajlatba. Feladta.

- Desmond tanítványa vagy. Ezt sose feledd!

- Nem is fogom. – valamiért azt gondoltam illetlenség lett volna az állapota felől aggódni. – Éhes vagyok Szomszéd. Menjünk vissza!

- Menjünk! – bólintott rá. Elégedettnek tűnt.

Picit sántított, de egyszerűen nem izgatta. Visszafelé még beszélgettünk egy kicsit erről-arról. Termésről, télről. Emberekről. Végül azzal váltunk el, hogy hamarosan beküldi a lányát egy tállal és egy korsóval. Érdeklődött, mit innék. Mondtam neki, hogy tejet. A számomra kiutalt kunyhó olyan volt, ahogy hagytam. Vagy nem piszkált senki semmit, vagy nagyon profin tette. Kibontottam Erzsi néni pakkját. Igazából eddig még nem vizsgáltam át tüzetesebben. Valahogy megfeledkeztem róla. Volt benne kés, villa, kanál, kisolló és egy borotva! Aztán némi kukorica, pár csírázás közben hibernálódott krumpli, egy kis csomag fűszer, némi vetőmag és egy gyöngybetűkkel teleírt ódon kis könyv. Erzsi néni receptjei. Azt se tudtam hová legyek… Egy valóságos túlélő-újrakezdő csomagot kaptam. Melegség öntött el és egy enyhe sóhaj keretében rebegtem hálát magamban annak a két áldott léleknek, akik akkor éjjel befogadtak. Vajon az ő életük is ráment az enyémre? Az újabb kör önmarcangolásnak a kérdés nélkül beállító leányzó vette elejét. Tuti, hogy valami főnemes. A ruhája egész finom volt és meglepően jól követte a valódi vonalait. Valami észvesztően nézett ki a maga módján. A gazdagság jele természetesen némi súlyfölösleg volt, de olyan elosztásban, hogy csak érintésre mondhattam volna meg biztosan. Kis kerek arcát vörösesbarna haja és csíkos fejkendője keretezte, a bőre hófehér, szeme kék, a fogai és a mosolya tökéletesek. Már a nevét is tudtam.

- Caitlyn vagyok, apám küldött. – mondta mosolyogva. Angyali… Bár a neve tulajdonképpen szépséget jelent.

- Gyere csak be! – kintről hideget kellett volna hoznia, de épp az ellenkezőjét kezdtem érezni.

- Hoztam enni és kenőcsöt a sebeidre.

- Köszönöm. – és átvettem tőle a kaját és a korsót. A kamaszos nyűglődést azért sikerült mellőzni.

- Szerintem előbb lássuk el a sebeidet. – fuvolázta, majd az ellenállás legapróbb gondolatát is kiirtó módon kivette a kezemből a reggelit. Azután pedig a veterán zubbonyt kezdte bontogatni. Kezd nagyon meleg lenni. Amikor lehámozta rólam – gondoskodva, hogy jó alaposan körüllengjen az illata – és a pólómhoz ért kissé elbizonytalanodott.

- Furák a ruháid. – jegyezte meg kislányosan. Nagyon reméltem, hogy nem vigyorgok, mint a fakutya.

- Csak ki kell bújni belőle, figyelj. – szelíden megfogta a kezem és női módra húztuk le a pólót. Magamtól sosem vitt rá a lélek, hogy ilyen logikátlan és nyakatekert módon bújjak ki belőle. De már kibújtam. Két szempár figyelte érdeklődve a testemet. A lány nem tudom mit gondolt, kétlem, hogy vadkempingező szobatudósokat szokott látni. Ami engem illett, észrevettem, hogy csekélyke feleslegem rég a múlté, a bordáim a lassacskán életre kelő izmaim kiáltoztak levegőért a fürdés hónapokig tartó nélkülözése miatt. Vajon mennyire lehetek büdös és leharcolt? Kéne egy tükör.

- Akkor most szépen megmosdatlak, addig egyél nyugodtan. – állapította meg komoly arccal, kedves hangon résnyire nyitva hagyott szájjal. De attól még az agyam működött.

Kapcsolják már le a fűtést, kinövöm a nadrágom! Nem kezdek ki Brennus lányával, nem kezdeki ki Brennus lányával, nem kezdek ki…