A gázolajos tömlők akkor robbantak fel, amikor a két BTR a szekérútra döntött szálfákat széttúrva a második torlaszunk előtt megállt. A mögöttük feltorlódott négy ponyvás Rábáról katonák ugrottak le és pánikszerűen lövöldözni kezdtek. Az utánuk megálló két Nissan dzsip vezetője látva a káoszt teljes gázzal tolatni kezdett, de a kocsik oldalát végigverte a géppuskatűz, mire egymásnak ütközve és végül felborulva a fák közé csapódtak. Hallottam a kelta harci kiáltást, ahogy eddig az erdőben rejtőző csapatuk a dzsipekből menekülőkre vetette magát. A következő pillanatban a torlaszok között a sorban felrobbanó védekező gránátok szilánkjai rendet vágtak a fákra felkúszó és menekülő gyalogosok között. A robbanások nyomában bömbölve felszökő újabb lángszökőkutak olajos, fekete, füstös tüze egy pillanat alatt körbevette a járműveket. A BTR-ek hátsó ajtóin pánikszerűen kiugró gyalogosokat és a még élő katonákat a fedezékekből felkelepelő gépkarabély és géppuskatűz még azelőtt megölte, mielőtt a belélegzett lángoktól haltak volna kínhalált. Hamar vége lett az öldöklésnek. Csak a tűz pattogása és sercegése hallatszott, de nem volt kedvem kimászni a fedezékből, ahonnan végignéztem az akciót. Mellettem kushadt az egyik géppuskás, aki a kiürült rakaszt szakszerű mozdulattal leugratta a géppuska alól, és egy másikat csatolt fel rá. Hátrahúzta a zárkeretet, hogy töltőfogást vegyen, de a köpenye széléről lelógó szövetdarab beakadt a fegyverbe és nem ugrott vissza a gázdugattyú. A kezelő morgott valamit, rácsapott a fegyver tetejére, mire az alkatrész a helyére ugrott és a fegyver újra tűzkész volt.

-Tuzelessrre kesssz – keményen pörgetve és sziszegve beszélt, mint minden kelta. És olyan gyorsan tanult, mint egy tízéves gyermek. Kérdések és kételyek nélkül végezte a rábízott feladatokat. Ami jelen esetben magyar katonák megölése volt. Ennyit Péter atya új kezdetéről és reményéről, gondoltam keserűen. Megvédem a keltáit és megöletek magyarokat. Annyit elértem, hogy nem nekünk kellett lőni magyar katonákra, megtették helyettünk a lóhalálában kiképzett kelták. Keserű nyálcsomót köptem és feltápászkodtam.

- Tüzet szüntess! Tüzet szüntess! – ordítottam, biztos, ami biztos, bár tűzcsend volt már pár pillanat óta és pisztollyal a kezemben kiugrottam a fedezékből. A gázolajos tűz lassan elemésztette magát, ahhoz kevés volt, hogy a farönköket meggyújtsa. A két harci jármű viszont nagy füsttel égett, a belsejükben hangos robbanásokkal semmisült meg a csekély muníció, amit magukkal hoztak erre az expedícióra. A ledöntött szálfák között rongybabaként feküdtek a halott katonák, túlélő nem volt közöttük. Jobb így, a statáriális bíróság úgyis kötelet adott volna nekik. Ha van még bíróság egyáltalán.

Összesen hatvanegy halottat számoltunk össze, nekünk nem volt veszteségünk. Az egyik dzsipben holtan feküdt egy ezredes és valahonnan ismerősnek tűnt az arca, ami a toroklövés ellenére felismerhető maradt. A keskeny arcél és a halálában is gőgösen csillogó savókék szemek eszembe juttatták az eskü reggelét. Ez a szerencsétlen akarta levetetni velünk a sárga-fehér zászlót. A századosunk már akkor is megmondta, hogy áruló. Vajon mi lehet a századossal?

 - Nándi! – Csikós szólított meg, kezében valami mobiltelefon-féleséget szorongatott. – Ezt figyeld, Főnök!

 Egy EDR-rádió volt a kezében. A készülék működött, a kijelzője teljes töltöttséget mutatott. Gondoltam egyet és beütöttem a püspöki palota ügyeletének telefonszámát. A vonal élt, a túlsó felén kicsengett.

 - Ügyelet – unott hang szólt a telefonba a vonal túlsó végén.

 - Szomodi Nándor zászlós, az első expedíciós szakasz parancsnoka vagyok. Kivel beszélek?

 Csend volt a vonal végén, csak a szokásos telefonos zörejeket és zajokat hallottam. Már éppen beleszóltam volna újra, amikor a másik ujjongva úgy felüvöltött, hogy azt hittem, megsüketülök.

 - Öcsíííí! Nem hiszem el, bazzeg, nem hiszem el! Jól vagy? Hol vagy?

 Pilu volt az. Nem tudom, mit keresett a püspöki palota ügyeletén, de kétségtelenül Pilu volt. Könnyek szöktek a szemembe és elszorult a torkom. Nem hittem volna, hogy ezt a két reakciót belőlem valaha is kiválthatja Pilu hangja.

 - Jól vagyok, Pilu – remegett a hangom. – Mi van otthon?

 - Béke van, Öcsi. Albert a góré, a püspököd gyógyulgat. Veled mi van, baszki?

 Él a püspök. És Albert a győztes hadvezér. Eddig soha nem tettem, de most keresztet vetettem és magamban hálát adtam az égnek. Aztán lenéztem a füstölgő torlaszok között heverő halottakra és a jókedvem egyből odalett. Kezdhetjük megint a sírásást.