Már nagyon untam, hogy tízméterenként beleragadt a lábam valami latyakos pocsolyába, vagy ahogy útitársaim találóan megjegyezték, a trutymóba. De menni kellett, csinálni. Egész délelőtt szállingózott a hó, remélhetőleg éjszaka hullik vagy húsz centi, utána meg lesz egy kis fagy. Fűteni kell majd, meg lapátolhatjuk a havat, de legalább eltűnik ez a lehangoló, vizes, latyakos, sáros látvány, a trutymó. A hó legalább szép fehér. A falu fölötti dombon jártunk éppen, terepfelmérésről visszafelé, felszerelkezve távolságmérővel (lézeres), mérőzsineggel (200 méteres), digitális fényképezővel (4,5 megapixeles), és némi pálinkával fellazított teával (úgy 30 fokos lehetett, mert egy-egyben lett keverve; celsiusban többnek érződött ;) ), és próbáltunk okosak lenni. Ha védelmi rendszert szeretnénk a falu köré, akkor a tervezésnek már most neki kellett állni. Rövid távú céljaink egyszerűek voltak, a lehető legnagyobb szakaszon védvonal kell, ahol nem lehet, oda felügyelőállás, vagy bármi. Védvonalnak akár egy rönksulyom-sor is megfelel, szögesdróttal, ráadásul ezt a lehetőségeinkhez mérten egyszerűen meg tudjuk valósítani. Hosszú távú terveink ezzel szemben nagyszerűek voltak, falat az egész falu köré. Karcsi, aki éppen a termoszra tekerte vissza a kupakot, tiszthelyettes az ide vezényeltek közül, szintén szorgalmazta ezt, ha áll a bál, nyilván szívesebben látná a katonáit két emberrel magasabban, mint az ellenség. Gyakorlatias gondolkodásra vall, de szerintem követendő. Karcsi for prezident! Lemértük, nagyjából másfél kilométeres falat kell felépíteni, gyakorlatilag a semmiből. Gábor szerint megvalósítható, bár kicsit macerás. Gábor építésznek tanult, de aztán megunta az egyetemet, és inkább elment kőművesnek. Nem volt kedve a sok hülyeséghez. Hm. Na ezt megértem. Így hárman, felszerelkezve, a trutymóban botladozva próbáltuk megváltani a világot. De legalábbis Csentőfát.

- Én azt mondom, kell az a fal. Ki tudja még, mi lesz itt. Eddig szerencse volt, nem jártak erre a kelták. De ha esetleg úgy döntenek, hogy benéznek, hát nem lennék itt szívesen. Ember van rá, az anyagot meg előkerítjük. Akár földfal is lehetne, gerendákkal megerősítve.

- Aham, két falunyi körben nincs annyi fa, hogy elég legyen. Meg aztán hogy hozzuk ide? Lovaskocsival kicsit sokáig tartana. – már párszor átgondoltam, de mindig arra jutottam, hogy ezt nem nagyon tudjuk keresztülvinni. Szerencsére velünk volt Gábor, az alkalmazott gyakorlati építészeti tudományok címzetes nagydoktora. Vagy majdnem. De nekünk most ő olyan volt.

- Nem kell olyan sok rönk. Elég mondjuk másfél, kétméterenként egy, attól függően, mennyire terheljük meg. Közéjük meg rácsszerűen behúzzuk a vékonyabb karókat, ágakat. Akár még fűzfavessző is jó a fölső fél méterre, ahol már alig kap oldalirányú terhelést. Abból van rengeteg, ráadásul tűzifának sem érdemes elhasználni, a földet, törmeléket gyönyörűen megtartja. Amolyan fafonatos kerítés módjára. Ha rendesen meg van tömörítve, jobb egy kőfalnál is. Ráadásul hamar megvan. Véglegesre megerősíteni meg ráérünk később, mikor már áll az egész. Akkor szakaszonként lehet haladni vele. De a legsürgősebb, hogy meglegyen körbe. – hiába no, a Karcsival mi inkább csak álltunk és bólogattunk, ehhez nem értünk, de ha ő mondja. – Ráadásul ha leesik a hó újra, akkor nem lesz nehéz dolgunk, szánon nagyon könnyű rönköt szállítani, könnyebb, mint kerekeskocsival.

- Úgy kell megcsinálni, hogy a tetején tudjunk közlekedni. Kellenek lőállások is, meg őrposztok. Legalább a négy égtáj felé egy-egy kibővített „torony”, vagy a fal kiszélesítése. Meg a bevezető utak két oldalára szintén. Oda kapu is kell. – Karcsi nagyon elemében volt, folyamatosan magyarázott. Jó katona. Jól jártunk vele és a szakaszával.

- Kacsalábon forgó palotát is építek nektek, ha van anyag, de ne szaladjunk ennyire előre. – szerencsére Gábor a realitások talaján maradt – Elsőként maga a fal a fontos. Aztán majd csinosítjuk. A kiszélesített szakasz jó ötlet, de szerintem lehet több is. Majd megrajzolom a terveket, meg pár vázlatot. Semmi komoly, csak hogy tudjuk, hogyan tovább. Hogy tudjunk tervezni anyaggal, idővel, emberrel. Valószínűleg szükség lesz gépi földmunkára is, persze csak a legszükségesebb részekhez. De a rönkakadályokat minden további nélkül elkezdhetjük felállítani. Nem is kell rönk, 8-10 centis átmérőjű oszlopok elegek lesznek, abból is elég legfeljebb a két méteres hosszúság. Szögesdrót meg van. De ha nincs, hát szerzünk. Sajnos a legközelebbi erdő olyan nyolc kilométer, de ha lesz szán, akkor ez nem nagy távolság. A Magos-hegyről nem érdemes többet kivágni, vagy legfeljebb a túloldalról, mert ha letaroljuk az oldalát, egy komolyabb eső után, vagy a tavaszi olvadáskor a nyakunkba csúszik az egész. Gondolom egyikőtök sem szeretné megmagyarázni a falu szélén lakóknak, hogy reggeli közben miért nézett be a hegyoldal az udvarba. Meg aztán gondolkodhatunk hosszú távon, időnk, mint a tenger. – közben beértünk a faluba, mindhárman komikus trappolással vertük le a csizmánkra tapadt koloncokat. – Az jutott eszembe, van a Hetényi gyerek, akinek a gőzmozdony-modellje még mindig nálad van. Na, ő fanatikus terepasztalos, megkérdezem, meg tudná-e csinálni arányosan a csentőfai környéket. Mondjuk két kilométeres körben, abban benne van a hegy, a benzinkút, a gazdaság, minden. Nem is az épületek a fontosak, hanem csak maga a terep. Ha az előttünk van, látni fogjuk, mit hogyan, hova érdemes tenni. Jobban rálátunk a falura, szó szerint.

Ennyiben maradtunk, Gábor elindult hazafelé, mi pedig a tanácsháza felé vettük az irányt Karcsival.

- Szerinted tényleg kell ez mind? – nekem is tetszettek az ötletek, csak a megvalósítással kapcsolatban voltam szkeptikus.

- Nézd, akármennyire is nyugi van most, azért csak ellenséges környezet vesz körül minket. Ha a kelták megindulnának, akkor eléggé szívnánk, viszonylag a szélén vagyunk. Engem nem boldogítana az utána következő büntetőhadjárat. Ha jobban belegondolok, egy kupac föld alatt már semmi nem boldogítana. Így legalább nőnek az esélyeink, ha ilyesmi előfordul. Márpedig minden esélyt meg kell ragadnunk szerintem. Mi itt kevesen vagyunk, hiába megy folyamatosan a kiképzés, - intett maga mellé, ahol az előtéren átsétálva láthattuk, ahogy a tanácsteremben egy katona épp a kala részeit mutogatja a népeknek. Nő is volt köztük, amin végül is nem lepődtem meg – nincs elég fegyverünk, hogy mindenkit felszereljünk, szóval ki kell találni valamit. Ez a fal pedig egy jó ötlet. Nem lesz sétagalopp, de most mondjam, hogy mi a tét? Hogy mit veszthetünk? – nem kellett mondania, megértettem. Hallottunk híreket, mende-mondákat határszéli falvakról, amikből csak füstölgő romok maradtak. Állítólag Tatabánya is egy kiürült szellemváros lett, bár ezt azért nehezebb elhinni. 

Este a szokásos fegyverellenőrzés után elköltöttem késői vacsorámat, és szinte azonnal mély álomba zuhantam. Álmomban egy kupac föld közelében álltam az üres talicskával, mellettem emberek lapátoltak, egyengették a földet, beszélgettek, és amíg a szem ellátott, egy rönkökből összerótt fal tövében mindenhol ugyanez folyt. Reggel jót mosolyogtam ezen, de tudtam, akár hamarosan valósággá is válhat a dolog.