Bevonulásunk a kelta faluba kellően színpadias volt. Mire a földsánccal és masszív gerendákkal megerősített belső fal kapuja kitárult, már az egész falu összeszaladt a jövetelünk hírére. A kis túlzással tömegnek is nevezhető sokaság vonakodva nyílt szét az autó orra előtt. A hatás kedvéért néhány gázfröccsel dühödt morgásra bírtam az erős V6-os motort, mire a kelták gyűrűje rögtön tágasabbá vált. Ahogy szabad lett az utunk, mókából még megugrattam az éjfekete paripát, amely saras földet hányt a mögöttünk összezárókra, végül Szomodi iránymutatását követve leparkoltam a belső tér jobb szélén egyedül álló viskóhoz.
Téglás szerfelett élvezte újonnan szerzett népszerűségünket. Kiszállva rögtön kihúzta magát, amitől mintha tényleg nőtt volna pár centit, és szélesen vigyorgott az embercsordára. Néhány tízévesforma kelta rögtön körbevette – mindegyikükön volt valami jellegzetesen ómagyar beütésű ruhadarab, némelyiken házilag terepszínűre festett vászon vagy bőr, másokon rohamsisakra emlékeztető zöldre mázolt agyagedény bőrszíjjal. Egy-két gyerkőc engedett a kicsivel hátrébb álló feltornyozott hajú nők parancsszavának, de javarészük zavartalanul visongva a közelünkben maradt. Az egyik kis szutykos összeszedve minden bátorságát megérintette az övéknél jóval sötétebb bőrű Téglás meztelen karját, aminek nagy üdvrivalgás és gurgulázás lett a jutalma társai részéről. A hőstett eredményeképp pár másodperc múlva már mindenki minket tapogatott.
Világos volt a képlet; ezek az ókori emberek már kellően elfogadták a különös idegenek napi szintű jelenlétét ahhoz, hogy ne támadólag vagy félelemmel lépjenek fel velünk szemben, viszont mégis csak újdonságnak számítottunk a faluban. És ahogy a barbár népek misztikum iránti ösztönös vágyát elképzeltem, szerintem a reggeli csatából hazatérő harcosaik beszámolóját is jelentősen felütötték saját fantáziájuk szüleményeivel. Gondolom, a harmadik továbbmesélés alkalmával már minimum idomított tűzokádó sárkányokat szabadítottunk a renegát keltákra, vagy valami ilyesmi.
Próbáltam barátságos mosolyt erőltetve magamra minél hamarabb átvágni a tömegen.
– Iggen, helló... ha még egyszer hozzám érsz, letöröm a kezed és a hátadba szúrom – szűrtem át vigyorba fagyasztott arccal az egyik kis fattynak szánt mondatot a fogaim között, de éreztem, amint a vigyorból lassan, de biztosan vicsor válik.
– Ne izélj már – kiabálta a fülembe Téglás, – nézd, istenek vagyunk, próbáld élvezni!
Nos, nem tudtam élvezni, és nem is akartam megpróbálni, lelkileg sokkal mélyebben voltam pillanatnyilag annál. Inkább arra a fürdőre vágytam, amit útközben kitudakoltam vendéglátónktól. Ha valóban igaz az, hogy még egy fatüzelésű bojlerük is van, ami nem kevesebbet jelentett, mint meleg vizet – ízlelgessük újra: meleg és tiszta fürdővizet –, akkor ez még a napom fénypontja is lehet.
Előtte azonban még volt egy kötelezettségünk, Szomodi be akart mutatni a helyi sheriffnek. A fickó – Cadifor, nem Gadifor, ahogy elsőre értettem – négy harcosa gyűrűjében közeledett felénk. Jövetelére egyből kuss lett a köröttünk rajcsúrozó palántáknak, és ahogy hátramenekültek a férfiak gyűrűjén túl álldogáló asszonyok szoknyája mögé, hirtelenjében tágas terünk lett. A vezér mellett jött a harctéren megismert Csikós is, valamint egy igazi tőről metszett tarisznyásbölcsész picsa. Szomodi előrelépett mellőlünk, először a szakállas keltára mutatott, és felénk nézve közölte, hogy ő Cadifor, a kelták vezére, majd a csajra pillantott, és azt mondta: fordíts csak annyit, hogy ők a megmentőink. Megmentésük körülményeivel persze az öregnek is tisztában kellett lennie, hiszen láttam őt a rajtaütés után az erdőszélen, ahol a parancsnokkal beszélt. Érthető módon akkor nem volt alkalmas az idő a hivatalos bemutatásra.
Cadifor is előrébb lépett, majd egyenesen elém állt, alig fél fejjel volt alacsonyabb nálam. Hörgött egy dallamos sort, majd ünnepélyes mozdulattal leakasztott a nyakából egy csontokból és talán bronzból készített nyakláncot, és magasba emelte. Közben a csaj eképp fordította az iménti hörgést:
– Az én népem fiai egymás ellen fordultak, de a ti népetek összetartott. Kisegíttettétek a tieiteket a bajban, és ezzel jót tettetek az én népemnek is.
Lehajtottam a fejemet, hogy a főnök a nyakamba akaszthassa a láncot, aztán felegyenesedtem és újra meghajoltam. Ugyanígy tett Téglás is.
– Hozd a kardot a kocsiból – sziszegtem oda neki.
– A faszt! Azt én találtam.
– Bazmeg, Tégla, holnap lövök neked egy másikat, ráadásul nem is ilyen egypálcásat, de most hozd ide azt a telibekúrt kardot... azonnal.
Amíg Téglás hátrament a kocsihoz, én évszázadoknak tűnő másodpercekre ott maradtam Cadiforral szemben. Aztán hálistennek eszembe jutott, hogy szóljak a tolmácsnak, hogy köszönöm, ő lefordította, Cadifor viszonthörgött, azt szerencsére már nem fordította le, aztán újabb másodpercekig álltunk idiótán. Közben ilyen hülyeségek villantak át az agyamon, hogy vajon a vezér levette-e az előbb, hogy Téglás ellentmondott nekem, és ha igen, akkor ennek fényében vajon csökkent-e a respektem vagy sem. Meg egyébként is mi a picsát kell ilyenkor mondani, amikor az embert kitünteti egy kelta király, kérdezzem meg tőle, hogy errefelé is sokat esett-e mostanában?
Téglás kezembe nyomta a kardot – nem minden duzzogás nélkül, megjegyzem, de ha most nyílt színen nyakon baszom, azzal elismerem, hogy tiszteletlen volt, ezért inkább abban bíztam, hogy Cadifor nem a barátom arcát figyelte –, én pedig a kelta felé fordultam, és azt mondtam:
– Szerencsésnek érezzük magunkat, hogy egy ilyen nagy vezért megismerhettünk, és köszönetünket fejezzük ki, amiért vendégül lát minket a faluban.
A lány hangja hörgés helyett inkább gargalizált, amíg a mondatot fordította, bár volt egy-két pillanat, amikor úgy hangzott, mintha épp rókázni készülne, aztán a mondat végén a főmufti szélesen elmosolyodott és átvette a kardot. Arasznyira kihúzta a pengét, majd a markolatot kezdte vizsgálni, és rögtön összeráncolta a szemöldökét. Először maga elé motyogott pár szót, majd megfordult, magasba emelte a kardot, és az összegyűlt falubeliek felé kiáltotta ugyanazt a pár szót. Össznépi, morajló húúúúúú volt a válasz, majd pár másodpercre rá örömrikkantásokban törtek ki, és a lábukkal dobogni kezdtek a földön. Értetlenül néztem Szomodira, aki értetlenül nézett a tolmácslányra, mire az lefordította, hogy ez egy tauriszk kard, ennyit mondott Cadifor.
A szakállas megfordult, arcán leplezetlen öröm lejtette táncát. A vállamra tette a jobb kezét és ünnepélyes ábrázatot öltött. Így kartávolságból kifejezetten büdös volt az istenadta. Rajta, gondoltam, harákold el gyorsan, mit szeretnél, de ha leturházol, megfejellek.
– Az istenek kedvelnek téged – hangzott a fordítás – és az erőd mellé azért kaptál szerencsét is, hogy elöl járj a harcban.
Ööö, igen. És? Ez valami kínai szerencsesüti-mondás keltára adaptálva?
Cadifor sarkon fordult és a kardot magasba emelve fogadta harcosai éljenzését. Én továbbra is értetlen pofával Szomodihoz léptem.
– Te, mi volt a műsor ezzel a karddal?
– A kard, amit adtál, egy magasrangú tauriszk harcos kardja lehetett. Cadifor törzse harcban áll a tauriszkokkal, akik tőlünk délre laknak. Tudod, a többiek most eléggé orrolnak az eraviszkokra – ezek ők –, amiért behódoltak nekünk.
– A tauriszkok nem kelták?
– De, azok is kelták, csak másik törzs.
– Akkor nem Cadifor a királyuk?
– Mi? Nem. Ő csak ennek törzsnek a vezetője.
– Mi van? Ő nem a kelták királya???
– Nem, dehogyis.
– De bazmeg, a bemutatáskor azt mondtad, hogy „a kelták vezére”.
– Igen. Ezeké a keltáké.
– Óóóó, hogy bassza szájba a vacogós cápát... Szóval ez nem is király, hanem csak ennek az egy falunak a góréja.
– Pontosan.
Gondoltam, hogy Téglásnak sem kell ennél több. Teátrális mozdulattal a kocsi felé vette az irányt, de előtte még odaszúrta nekem:
– Köszi, tesó, hogy odaajándékoztad a fain kis kardomat egy huszadik nóném senkinek... Ráadásul valami magasrangúé volt, lehet, hogy épp az volt a király, azér’ örül neki annyira ez a majom.
Téglás lapos pillantások közepette elballagott, Szomodi meg próbált javítani a helyzeten.
– Szerintem azért jó diplomáciai lépés volt ajándékot adni Cadifornak.
– Ja... lehet. Csak most szereznem kell majd egy másik kardot. Na, mindegy – megmutatod akkor a fürdőt?
A parancsnok előbb még egy hivatalos programot be akart iktatni, az állítólagos kormányzóval kellett volna találkoznom – enyhén túlzásnak éreztem egy kormányzónak nevezett valaki jelenlétét egy ilyen helyen –, de ezt már megvétóztam. Megkértem, hogy mentsen ki nála, és megígértem, hogy fürdés után az első dolgom lesz vele találkozni. Így aztán egy alacsony rönkházhoz vezetett, amelyet lapos kövek vettek körül. A hátsó falánál az épület eredményesen kezdte elmocsarasítani a környező területet, gondolom, ide folyatták ki a felhasznált vizet.
Amint magamra maradtam, újra maradéktalanul kitöltött belülről az az érzés, ami idefelé a kocsiban rámtört – az ajándékozós incidens csak pillanatokra fedte el, pedig utólag még mosolyogni is tudtam magamban a félreértésen.
Szóval, az történt korábban, hogy ahogy felkapaszkodtunk egy dombra keleti irányban, szemben meg-pillantottuk a budai hegyeket és a távolban a Duna egy részét. Nem tudom, hogy kétezer év távlatából mennyire kellene megváltoznia egy tájnak, és azt sem tudom, jól láttam-e, de egyértelműen felismerni véltem az egykori – majdani – Budaörsöt övező jellegzetes formákat. Azokat, amelyeket annak idején naponta láttam az ablakomból, csak a másik irányból. És talán nem is az számít, hogy valóban azokat a dombokat-hegyeket látom-e, csak az érzés számít, amit ez a felismerés kiváltott belőlem, amikor úgy véltem, azokat látom.
Talán az volt hasonlóan mély, durván gyomorba baszó ütés, amikor Tibi alias Tyson meggyőzött arról, hogy csak hallucináltam az otthonomat. De nem, még az sem volt ennyire intenzíven letaglózó, mert azt csak nagyon lassan fogadtam el. Ez a mostani viszont egyetlen röpke ezredmásodperc alatt intézett el, úgy, hogy esélyem sem volt kivédeni. Teljesen felkészületlenül ért, hogy kibukkanunk egy erdőből, és egyszer csak ott van előttem az otthonom – helye.
Szemvillanás alatt mintha savval töltötték volna fel a szívemet, dobbant egy hatalmasat, majd az egész sokk leszaladt a hasamba és fagyasztani kezdte a zsigereimet. Egy pillanatig felmerült bennem, hogy megálljak és elszívjak egy cigit, de nem akartam senkivel kommunikálni; ha bárki hozzám szólt volna e pillanatban, valószínűleg a torkáig rántottam volna fel a késemet az ágyékától. Így aztán csak szótlanul vezettem tovább a faluig. Egyetlen képre sem emlékszem a hátralevő útból.
Azon töprengtem, mi történhetett „odaát” tavaly ősszel. Vajon az Átkerülés oda-vissza alapon működött? Eltűnt Magyarországból egy megyényi terület, és őserdő került a helyére? Vajon mikor tudta meg Jana? Előkerültek-e Laciék, és hogyan ment tovább az élet? És mi történt azóta? Jana egyedül karácsonyozott és szilveszterezett az üres házban? Gyászol engem? És vajon meddig? Lehet, hogy előbb-utóbb más fogja majd élni az én életemet – Janával? Erre a gondolatra kedvem lett volna szétfejelni és addig rázni a kormányt, amíg atomjaira nem hullik.
Egy pillanatra mintha kívülről láttam volna magam: a fickót, aki eltévedt a korok között, aki magára hagyatott és céltalan, közvetlen és közvetett halál fenyegeti, felhasználják és felhasznál másokat. És még mindig nem tudja, hogy mit akar csinálni és egyáltalán: miért.
Kurvára nem hasonlítottam magamra.
Eltelt már vagy egy óra azóta, de az érzés ugyanúgy tépett, szaggatott belülről. Tehetetlen harag pusztított, de nem olyan intenzív módon, amit levezethettem volna valamivel, inkább olyan ráérős eltökéltséggel, mint az a szél, amelyik nem tépi ki tövestül a fákat, de biztos benne, ha elég kitartóan fúj, idővel úgyis kifordítja a földből az egész erdőt. Vagy inkább, mint a tökéletes gyilkos, aki jól tudja, ahhoz, hogy villámgyorsan cselekedjen, meg kell próbálnia mindent nagyon lassan csinálni. Pont, mint ahogy én öltem – ugyanilyen kimért precizitással dolgozott bennem az önsajnálat.
Nem akarom ennek az ismeretlen másvalakinek az életét élni – a sajátomat akarom, mindazzal együtt, amim megvolt. Lehet, hogy inkább hallucinálnom kellene. A kómában boldogabb voltam, mint most ébren. Kéne egy fejseb. Őrülten hiányzik Jana.
Egy átlagos nap csak ritkán jutott eszembe – talán az esztergomi cellámban kicsit többször –, és azt hittem, túlvagyok rajta. De nem vagyok túl, ez az imént fényesen bebizonyosodott. És ez most teljesen felőröl.
Belemártottam a kezem a lassan kihűlő vízbe, és végigtöröltem vele az arcomat, éreztem, hogy sós. Bármit megadtam volna, hogy ne érezzem a tehetetlenséget.
A tehetetlenség az az érzés, amely ellen a leginkább harcoltam egész életemben. Tisztán emlékszem: amikor az első ironman versenyemet végigcsináltam még szakközépiskolás koromban, annak egyetlen oka volt, hogy senki ne mondhassa, hogy valamire nem vagyok képes. Hogy ha bárki azt állítja valamiről, az lehetetlen, akkor a szívem mélyéről nevethessem ki. És mégis: Janát úgy veszítettem el, hogy esélyem sem volt harcolni érte. És a visszaszerzéséért sem harcolhatok. Az ellenfelem úgy győzött le, hogy ki sem állt velem.
Hogy lefoglaljam az agyam, és nem utolsósorban terápiás jelleggel, nekiálltam fejben haikut faragni. Ebben a foglalatosságban az a megnyugtató, hogy amíg az ember megpróbál szigorúan szabályozott nyelvi formára alakítani egy benne tomboló érzést, azalatt lehetősége van leásni annak gyökeréig. Forgatja magában, megvizsgálja különböző oldalakról, sorra lemetszi róla a sallangokat, kidobja az oda nem illő dolgokat. A sértettséget, a haragot, a bosszút... illetve a túláradó jelzőket, leíró részeket, kígyózó körmondatokat. Nincs az az érzelem vagy tapasztalat, amelyet ne lehetne leírni tizenhét szótagban.
Mire végeztem, valóban megnyugodtam, még ha a végeredmény nem is volt hízelgő rám nézve. De ez van, nem hazudhattam – a végére tényleg ezt éreztem: a mérgem magam felé fordult, amiért azt érzem, amit.
Engedjem el, nézzek előre. Ismételjem el magamnak a saját magam által hozott első szabályt: nem rágódom olyan problémán, amelyre a rágódás eredményének nincs kihatása.
Sokkal kevésbe feszülten merültem mélyebbre az immár kifejezetten hideg vízben, amikor Téglás csörtetett be egy skótkockás kendővel a fején.
– Hallod, gyere már, baszki, buli lesz a tiszteletünkre! Figyelj, ezek itt berkenyéből vagy mifaszomból csinálnak páleszt és gecijóóóó! Menjünk ünnepelni!
Szótlanul bólintottam Téglás felé, ő kifordult az ajtón és rázendített egy óléé-oléoléoléé kezdetű rigmusra, amit hallható derültség fogadott odakint.
Persze. Menjünk ünnepelni.
Kommentek