A vécén ülve szokás szerint el kellett töprengenem azon, hogy ment-e a könyvek által a világ elébb. A visszaköltözésünk után egy nappal az ülőke mellé készített doboz könyv kezdett aggasztó mértékben fogyni, s tekintve azt, hogy még ezeket a padlásra száműzött, soha nem olvasott ponyvákat és régi akrámiket is vérző szívvel készítettem be a vécépumpa mellé. Bele sem mertem gondolni, milyen lesz majd az, ha olyanokat kell sorra vennünk, amikhez valamennyire kötődtem, de legalábbis képes voltam őket valamikor elolvasni.
Félbehagytam az aranyárban megvett Headway Elementary Third Edition olvasmányát a kis szigeten élő fickóról, akinek annyi munkája van, hogy meg sem tudja számolni, majd kitéptem a lapot. Ez a vastag, színes papír messze nem ideális, de Eszter hallani sem akart a duplaöblítős módszerről, ha úgyis lemegy az adag víz, akkor először bidézünk egyet vele (vödörben), aztán leküldjük vele a csomagot. „Annyira mélyre még nem süllyedtünk”, jelentette ki dacosan. Pedig de. Az biztos, hogy a vödör előbb kerül sorra, mint a SF könyveim – bár azért párat azok közül is viszonylag könnyű szívvel beáldozok majd.
Gadornál rákérdeztem a papírgyártásra, de azt mondta, hogy még nem aktuális, ők is visszafogják a hivatalban a felhasználást, na meg foglaltak le elég sok készletet maguknak. Luca néni egyik nap felvilágosított, hogy ő régi függönyanyagot használ, amit utána kimos. Ezt vizuális típusként elképzeltem (bár semmivel sem rosszabb, mint a bidevödör), de még ez sem zaklatott fel annyira, mint az a pár mondat, amit Gador a pince rejtekében osztott meg velem. Ne menjek vissza a kelták közé, és sürgősen csináljam meg a fegyvervizsgát a faluban állomásozó katonáknál, majd ő szerez nekem pisztolyt is. Mikor rákérdeztem, hogy ez most mit akar jelenteni, csak annyit mondott, hogy nem mondhat semmit. De biztosnak tűnő információi vannak arról, hogy balhé lesz, és még nem tudja senki sem, hogy mekkora. Akkor pedig legyek a hátországban, a családom mellett. Nagyszerű, ennél jobb híreket már régen kaptam.
De aztán Gador lelépett, hogy tovább fontoskodjon, Piliscsabáról másnap felhívtak, hogy nagyon jó a leadott kelta anyagom, egy bizottság már dolgozik is azon, hogy egy alap kelta kifejezésgyűjtemény és egyfajta kezdetleges kurzusanyagot összeállítson, folyamatosan beépítve a terepen levők gyűjtéseit, majd a tananyag tesztelésében számítanak rám. És ennyi. Hivatalosan is visszakerültem a falu állományába – polgárőr virrasztások, közmunka, otthoni műszak. Március elején visszaköltöztünk a házunkba, aminek csak egyik szobáját lakták le az áttelelő katonák, annyira nem is vészesen. A szomszéd segítségével kialakítottunk rendes fatárolókat, majd az összes szabad órámat azzal töltöttem, hogy fát toltam haza biciklin, talicskán, kézikocsin, ez utóbbivel Adó bá' szánt meg, mikor megunta a nagypapától ránk marad talicska nyikorgását. A Magos hegy irtásain elég sok ág és gally maradt szétszórva a hirtelen jött havazás miatt, most meg már senkinek sem kellettek, mert feltöltöttük a készleteket a faluban, mi is apósoméknál. A következő télre már rendesen felkészülünk, nem akartam megint máshoz költözni és azt kockáztatni, hogy közben meg elvegyék a házamat. A legjobb rész a pakolás volt, miközben próbáltam a behordott fát a lehető leghelytakarékosabban elhelyezni, végre egy kis észmunka – és amikor szebb volt az idő, Zsombort is kihoztam, már nagyon ügyesen mászkálgat, sima terepen el sem esik, és nagy élvezettel nézi, ahogy dolgozom. A lehullott kéregdarabokat pedig mérnöki precizitással erőlteti be a nekik megfelelő résekbe, úgyhogy szerencsére a munkától se fél.
Ami igazából lenyűgözött, az a faluban kialakult közösség volt. Persze ez nem az alatt ugrott elő a semmiből, míg én kint dideregtem az erdőben, de az, hogy egy időre kiszakadtam belőle, még jobban előhozta a kontúrjait. Az Átkerülés előtt Csentőfa alig volt több a számomra egy alvófalunál, máshol dolgoztam, máshol voltak a barátaim (főleg neten keresztül), máshova jártunk szórakozni, a közvetlen szomszédaimat sem ismertem mind. Most nem tudok úgy végigmenni az utcán, hogy legalább háromszor ne álljak le valakivel pár szót váltani, sőt, nem lehet úgy végigmenni az utcán, hogy ne tudnám minden szembejövőnek a nevét és még pár egyéb dolgot róla – pedig Luca néni hírhálózatához elég érintőlegesen kapcsolódom csupán. Igazából tiszta idill lenne az egész, még víz meg áram is akad, van, hogy naponta többször is, csak az ennivaló tűnik egyre kevesebbnek. Apósom a hét végére be is ütemezte a disznóvágást, nem akarja, hogy a takarmány mind elfogyjon, és még elég hideg az idő ahhoz, hogy ne kelljen rohamtempóban dolgozni. Sót sikerült eleget összekaparni, meg lesz füstölés ezerrel, na meg jó kis bélmosás, az finom lesz. (Egyik első disznóvágásos emlékem valahonnan a távoli jövőből, kiskölökként állok a nagymamával a kert végében és kancsóval öntöm a langyos vizet a nagymama kezében tartott bélbe, hogy kimossa belőle a kakit. Utána évekig csodálkozott az egész család, hogy mindent megettem a disznóból a hurka és a kolbász kivételével.)
Azért Gadort sem felejtettem el teljesen, egyik nap lementem a Rathausba, hogy beszéljek a falut őrző szakasz parancsnokával a fegyvervizsgáról. Kissé húzta a száját, de végül megbeszéltünk egy időpontot, amikor elkezdhetem az egyszerűsített oktatást. A faluban elég sok mindenkit átrugdaltak már rajta, igazából jóval több személyt is, mint amennyinek fegyvert tudnak (meg akarnak) adni a kezébe, nem hiányoztam a lista végéről. De ártani nem árt, ha meg Gador tényleg lejmol valamit... Csak jobb, mint a már felavatott és azóta is kellemetlen álmaim központi motívumát képező szurony meg az inkább játékszernek minősülő nyílpisztoly, amit a fejem fölé vert szögre akasztva tartott éjszakánként.
Béla úr is elkapott, ha már arra jártam. Hozzám hasonló gyüttmaradt ő is a faluban, népszerűségét a suli tanári karának leépítésével alapozta meg, aztán csinált még pár furcsa dolgot, de ma nagyobb ember, mint valaha. Gador is emlegette, a tanügy erős embere, vagy ilyesmi jelzőt aggatott rá. Közelről egy alacsony, nem is olyan daliás, bizonytalan tekintetű fickó, de persze soha sem lehet tudni. Megkért, hogy majd nézzek be hozzá a suliba, aztán meg kiderült, hogy szeretné, ha okosítanám az újra négy fal közé terelt kölköket egy kicsit a keltákról. Először megijedtem, hogy azt akarja, hogy keltára tanítsam őket, arra nem lettem volna hajlandó, hogy egy ilyen nehéz és igazából épp csak kívülről kapizsgált nyelvet tanítsak egy rakat motiválatlan egyénnek. De aztán letisztáztuk, hogy a keltákról, mint emberekről kellene beszélnem, mesélnem, mutogatnom cuccokat, amit akarok. Hogy kicsit valósabb képük legyen róluk, meg ilyesmi. Ebben már hamar megállapodtunk, bár hazafelé menet elgondolkoztam azon, hogy kell-e ez nekem. Amikor még a gimiben húztam az igát, nem volt gondom a tanítással, legalábbis én úgy éreztem, de onnan már többszörösen kiszakadtam és őszintén szólva annyira nem is hiányzott. De végül is, ezek is csak gyerekek, nem lesz itt gond. Még az is lehet, hogy én is jól fogom érezni magam.
Ha túl leszek rajta, akkor meg szinte biztosan.
Kommentek