(Kissé alattomos csemegével szolgálunk most évadzárási hangulatban égő olvasóinknak. Egy szálkezdemény kerül ma terítékre, egy tehetséges, de sajnos karriermeglódulás miatt időhiányba került szerző, aki csak felvillantotta nekünk, hogy mire készült volna. Persze semmi sem végleges - addig is következzen a poszt, ami időrenben épp most lett aktuális. Ezúton is köszönet érte Tilleónak.)

Cemmu Arka: Ti, Átkerültek

Magazinunk hétről hétre részleteket közöl a könyvből, a szerző személyes válogatása alapján.

Bevezető.

Sok barátom unszolt ennek a kötetnek a megírására, és nekem elhihetik, nem volt könnyű dolguk, hogy meggyőzzenek. Tudják sosem voltam híve az írott szónak. Gyermekként, mint minden ifjú a törzsemben, arra vágytam, hogy egykor az én tetteimet is a tüzek mellett idézzék fel, amikor már rég nem leszek. Úgy, mint ahogy korokon át regélték Kon király, vagy a félkarú Gedin történetét.

Felnőve, önök ellen harcolva hittem, hogy egy szónoklat százszor annyit ér, mint az írott szó, de még az se ér légypiszoknyit sem a tettekkel összehasonlítva, ezen elvek szerint éltem. Ám most, ősz üstökkel visszatekintve, rájöttem bár én egész életemben beszéltem önökhöz, de önök kedves átkerültek, soha egy szót sem értettek meg. Vadembernek, lázadónak, terroristának és mindenek előtt gyerekgyilkosnak tartanak. Még ma sem múlik el nap, hogy ne kapjam meg: „lógnod kellett volna, mint a cimboráidnak”. De cselekedeteim okait sosem keresték, és sosem hallották meg az üzenetem mélységét, csupán a felületét.

Nem vagyok bölcs ember, sokáig tartott mire megértettem úgy kell megszólalnom, ahogy mindenki megérti, az önök szavaival, az önök nyelvén és az önök módján. Még akkor is így kell tennem, ha gyomrom föl, s alá szaladgál a gondolatra, hogy én mondjam meg népemről, amit tudniuk kell. Mert tudják mi „Anik” kérdezni szoktunk, önök pedig… nos, önök csak kijelenteni, de kérdezni azt soha.

Így a forma, amiként a gondolataimat eljutatom önökhöz, kiválasztatott. De mi legyen a tartalom? Pártom tagjai, vagy nézeteimet osztók persze rögtön sorolnák: kihalt vagy földjéről elűzött nemzetségek, és törzsek, lajstroma, felégetett falvak, a keresztesek büntetőhadjáratai, a lista épp elég hosszúra nyúlna. De ugyan mi haszna lenne? Őszintén! Elolvasnák ezt a bűnlajstromot? Ugyan dehogy! Ha azt akarom, hogy megértsenek, előbb meg kell ismerniük. Nem véletlen az önök által sokat parodizált szokásunk hogy az idegen előbb bemutatkozik, és csak aztán szól jövetele okáról. Vén fejjel kellett rádöbbennem, még be sem mutatkoztam önöknek. Így határoztam el, hogy az életem történet írom meg, és azt, ahogy átéltem az Átekülést követő időszakot.

Persze politikai ellenfeleim kétségbe fogják vonni, hogy a leírt, néha kalandos, néha borzasztó, események megtörténtek volna, vagy akár hogy az én szavaim lennének, „hisz az öreg még írni se tud” mondják gyakran. Ha így vagy vele te is kedves olvasóm, hát tekintsd egyszerű regénynek, talán úgy tetszésedre lesz.

Kr. e. 236. október

„Ó Föld Anya! Irháddal takard el ellenségei szeme elől. 

Ó Ég Atya! Tiszta orcáddal mutass számára utat, hogy meglelje ellenségeit.

Ó Fa Atya! Fiaid teste által adj néki meleget, hogy kórság ne verje le lábáról, és erős legyen, amikor eljő a bosszú ideje.

Ó Vadak Anyja! Gyermekeid húsával tápláld őt, hogy megőrizhesse erejét, mikor le kell sújtania ellenségeire."

Megölni az Átkerültek királyát! Ez volt a feladatom, erre szenteltek fel. Kék festékkel borították testem, az ellenfél lándzsája, kardja, nyila ellen. Ám mit ér mindez a varázslatok ellen? Mit ér olyan erők ellen kik egyetlen este olyan kőépületeket emelnek, hogy a legnagyobb király csarnoka is eltörpül mellette?

Mit ér a védelem olyan igék ellen, amivel éjszaka is megidézhetik a napot, oly fényességet varázsolva, hogy megvakítja az embert. Mit ér menydörgő szavaik ellen, melyek messzebb szállnak, mint a legerősebb donga kürt, és megölnek mindenkit, aki csak hallja.

Kevéssé hittem, hogy papjaink imái megvédhetnek, hiszen mindenki látta már, hogy a jövevények Istenei erősebbek. Ám az én népem makacs nép, és a sok halott bosszúért kiált - még akkor is, ha nem a mi törzsünket érte a vész. Szíve szerint minden harcos felövezné kardját, de nem, nem kelhetünk útra mind, mert azt észrevennék, és ránk igéznék szörnyű varázslataikat.

Azonban ők is emberek, ezt hallottuk. Testvéreink két tucat férfit és nőt hoztak el Közülük! Mint mondták: a férfiak puhányok, nem tudnak tisztességesen küzdeni, és nem bírják a fájdalmat sem. A kard, a lándzsa vagy a tűz könnyen megöli őket; sokan bevizeltek már azelőtt hogy megvagdalták volna őket.

Márpedig ha emberek, akkor esznek, isznak és alszanak is, figyelmük és türelmük véges. Egy jól lopakodó harcos sikerrel járhat ott, ahol sokak nem.

Ezen morfondíroztam, miközben lassan hajnalodott és a kőkör körül égő tüzek lassan elenyésztek. Nem is maradt más talpon csak én. A csípős hidegben ökölbe szorított kézzel vártam Nap Atya első sugarát...

…afféle könnyű, laza futásban haladtam, időnként meg-megállva, mint amikor a szarvast cserkészed, ám a nyomát még nem lelted meg: haladós tempóban hogy nagy területet járhass be, de nem kifulladva, hogy legyen még benned erő, ha a lándzsát végül el kell hajítani.

Északnak egyre csak északnak, testvéreink szerint arra vannak a jövevények földjei, én pedig minél előbb látni akartam őket, még akkor is, ha gyomorszorító érzés volt találkozásra gondolni. Féltem, hogyne féltem volna, de hitük szerint tudják, a harcosok sorsa előre meg van írva, és csak kivételes kevesek képesek az Istenek akaratával dacolni, így nem sok értelme van a jövőn rágódni, rég eldöntetett minden, türelmetlen voltam hát inkább, ezért nem sokat pihentem, épp csak enni álltam meg. Sokat jártam már erre korábban, ismertem az erdőt. Tudtam, mielőtt rám esteledne, lesz egy jó táborhely, egy kiszáradt vízmosás mellett, amit nyaranta medvék laknak, de télen feljebb húzódnak a hegyekbe, ahol több a barlang. Ám előtte itt vedlenek, a szagukkal még mindig tele lehet az üreg, és nincs az a veszett wailī, aki oda merné dugni az orrát.

Végül nem is a farkasokkal volt a baj, az erdő változott meg. Az ösvény, amit követtem egy fában ért véget, és valahogy furcsa volt a táj is. Tovább óvakodtam, de nem találtam meg sem a kiszemelt táborhelyemet, sem az ösvényt, amit idáig követtem; így végül jobb híján egy kidőlt fa tövében vertem fel a tanyámat, és elővigyázatosságból csak egy kis tűzet gyújtottam. Nem jött könnyen álom a szememre, sokat gondolkodtam, az északiakról, és azokról a történetekről, amit róluk halottam.

Iszonyatos vijjogásra ébredtem. A brutális hang körülvett, és letepert, nem mertem mozdulni sem. A hang olyan volt, mint amikor a sas lecsap. Nem akart abbamaradni. A keletről jött barátom, Koza fenséges madara jutott eszembe, ahogy lebukik és elragadta a mezőről a nyulat. Nem akartam nyúl lenni, de mint néha azok, én se bírtam mozdulni a rémülettől.

Végül összeszedtem magam és felültem, óvatosan megtettem pár lépést a hang irányába, de a vijjogást ekkor egy másik hang váltotta fel. Egy érces dörmögés, mintha a hegytetőről hallanád a Druidák mormogását. A távolban fények gyúltak, és hamarosan csattanások, durranások sorozata növelte a hangzavart, ami aztán olyan hirtelen maradt abba, ahogy elkezdődött. Nem jött értem egy sas sem, de én még reggelig lekushadva rettegtem, és csak a nap első sugarai adtak bátorítást, hogy lassan vissza merjek lopakodni, az úton, amerről jöttem. Nagyot fogok kerülni...

… az  Ő nyomukat hamar megtaláltam; fekete kőcsík szabta ketté az erdőt előttem. Rögvest lekushadtam és lopakodva próbáltam közelebb kerülni a fura képződményhez. Hosszan, homlokráncolva figyeltem, nem tűnt veszedelmesnek, nem láttam rikoltozó sas madarat, de valamiért mégis felállt a szőr a hátamon az egésztől. Jobbra-balra kígyózott a dombokat kerülgetve, ameddig a szem ellátott. Úgy okoskodtam, hogy ez: az Átkerültek határa lehet. Ám ha határ, akkor őrizhetik is. Ki tudja, mikor jön erre egy járőr, jobb lesz igyekezni! Átfutottam a határon, és csak ekkor vettem észre azt a szürke oszlopot, amire fejmagasságban egy nagy pajzsot kötöztek. A pajzsnak pirosra festett széle volt és a közepén egy jelkép, két kör egymáson, jobbra tőlük pedig egy nagyobb, elnyújtott társuk.

Talán törzsi szimbólum lenne? Vajon mi a jelentése? Talán a két törzs a két kör, ami eggyé lesz. Ha ez igaz, akkor lehet, hogy van - de legalábbis volt - viszály az átkerültek között, és ez még hasznos is lehet. Így megjegyeztem miképp rajzolták a szimbólumukat, ha kell, magamra övezhessem álcaként…
…jó hat ember magas volt - amennyire a sötétben ki tudtam venni -, kőből épült, bár fehérre volt festve, mint szűzleányok első nászuk éjjelén. A tetejéből füst szállt fel; egyértelmű: laknak benne, hát jobb lenne elkerülni, de… Hátul voltak állatok: tyúkok, kacsák és pár fura, vörös tokájú szárnyas, amit nem láttam még. Kicsit se tűntek veszélyesnek, ám annál gusztusosabbnak. A gyomrom nagyot kordult a gondolatra; két napja nem ettem semmit, csupán egy kevés lepényt, amit magammal hoztam. 

Egy darabig töprengtem, de győzött a hasam, hát gyorsan átlendültem a faragott kőbe döfött vaslándzsákból álló sáncukon, és óvatosan lopakodtam, előre. Talán, ha nem mardos annyira az éhség, nem hibázok ekkorát, ha alaposan körülkémlelem a helyet, talán észreveszem, de én mohóságomban csak a prédára figyeltem, mint egy taknyos kölyök. A kutya nagytermetű volt, mégis csöndesen közelített. Nem ugatott, nem hörgött, nem vicsorgott. Az utolsó pillanatban vettem észre hogy felém fut, de ekkor már elrugaszkodott a földről. Félig megperdültem és megpróbáltam kicsavarodva kitérni az útjából, annyit sikerült elérnem, hogy nem döntött fel azonnal, de ugrás közben ráharapott a jobb felkaromra, majd amikor a lendület továbbvitte, jókora sebet szakított rajta, ahogy bebucskázott a nyitott ajtón a tyúkólba. A kétségbeesett baromfik őrült rikácsolással adták hírül hívatlan vendégük érkeztét. Míg én összeszorított foggal próbáltam feltápászkodni, az átkozott ismét túl gyors volt, megpróbáltam rácsapni az ól ajtaját, de a feje már kint volt, látszott az ócska tákolmány pillanatok alatt szétesik, ezért nem késlekedtem sokat, elővontam tőrömet. A sebemből csorgó vértől iszamós volt a markolat, de a fogásom stabil, egyetlen lendületes döfés a feje és a teste közé, pont középre, és abba maradt az egetverő csaholás.

- Jól harcoltál testvér! - motyogtam a rend kedvéért, aztán megfogtam az első tyúkot, ami a kezem ügyébe került és menekülőre fogtam…”

- Awe, Awe, örömmel teli a szívem, hogy látlak; jer közénk, szólj atyánkkal.

Nagy vesszőfonatos kerek ház volt, mint a többi a faluban, ám az egyetlen, ami nem ázott be soha. Gródan mindig javítgatott valamit a portáján. Erre futotta neki, no és a harcosok csontjait helyretenni, ez az élete amióta odalett a jobb lába, az átkozott Glaukiasz elleni hadjáratban.

- Üdvözöllek csontok barátja Gródan, beléphetek?

-Jöjj csak jöjj, fogj kupát is azonnal, és kezdj is bele a regébe.

- Nem régbe való az, ugyan!

- Nem-e? Mást halottam, fiam! De még ha úgy is lenne, mint mondod, hát tódíts kicsit, ha kell, a férfipróbát bizony regélni kell. Hallom lovat hoztál! Hármat! 

Mi mást tehettem volna, beszéltem, úgy ahogy hallani szerette volna, míg könnybe nem lábadt a szeme. Apám helyett apám volt, úgy szeretett, mint tulajdon fiát, ennyit megérdemelt.  

Elmeséltem, mint lopakodtam a Kastik táborának közelébe, napokon át kémlelve őket. Hiába voltak annyian, mint levelek a fákon, arcom bekormoztam szagomat pedig saját kutyáik sarával nyomtam el. Végül kimódoltam mi lenne a méltó bosszú, a vezér csarnokának oldalához kötve három pompás paripa, a három leányának hozománya. Vártam, míg az este el nem jő. Nagy tüzeket raktam az erdő mélyén, majd kürttel, széllel és suhogó botok hangjával elhitettem, hogy nagy sokadalom vagyok és romlásukra idézem az erdei szellemeket. Azután, míg a harcosok az erdőt kutatták a nyomomban én átugrottam a palánkot, mint szarvasnak szokása, és lóra pattanva kivágtattam.

Mire a történetemet befejeztem, a fél falu Gródan ajtaja előtt toporgott. Hallották már, harmadszor meséltem el, mégsem tudtak betelni vele. Öregeste lett mire végül mindenki hazatért, én pedig magamra maradtam a gondolataimmal.

Persze egy szó sem volt igaz a történetből. Ha csak suttogva is, de magamnak és az éjszaka sötétjének el kellett mondanom mi történt: A három ló nem a Kastiké, csak azért választottam őket, mert elég messze vannak ahhoz, hogy sose derüljön ki. Egy hónappal ezelőtt hagytam magam mögött a falut, férfipróbára indulva. Mint minden ifjú harcosnak, nekem is bizonyítanom kellett a rátermettségemet. Ötletem sem volt, hogy mihez kezdjek. Háborúban általában könnyű a dolog, ám évek óta békében éltünk. Mehettem volna persze medvére késsel, de végül pusztán szerencsém volt. Csupán két napot mentem délnek, amikor egy patak partján egy táborra bukkantam, fél tucat Talauntosz törzsbéli feküdt holtan vagy haldokolva, valószínűleg útonállók voltak, akik összekaptak a zsákmányon, csak az egyiket kellett átsegítenem a túlvilágra, de benne sem volt már sok élet. Meghúzódtam pár napra, hogy ne legyen túl feltűnő a korai visszatérésem, és diadalittasan hazalovagoltam.

Azután csak feküdtem a sötétben, hallgattam atyám, testvéreim és az állatok szuszogását, a szégyenlobot eltakarta az éj sötétje de magamat nem tudtam becsapni, arcom egyre lángolt, vergődtem, és atyámat hívtam, kértem bocsásson meg. Atyám odahajolt fölém, arca megértő, és szeretetteljes volt. Megnyalta a karomat és belémélyesztette fogait. 

Dobhártyaszaggató üvöltéssel ébredtem, tüzem már kialudt, így csak Hold Anya adott csekélyke fényt. Körülöttem egy falkányi különféle kutya csaholt, hörgött és morgott, de hangomtól a vezérhím, megtermett, farkasra hajazó sárgás bundás kan, is megugrott. Lesunyta füleit és óvatosan, alacsonyan, mintha lopódzna közelített ismét, megpróbált megmarni, de félt is tőlem, látszott sosem támadt még emberre, nem tudta mit tegyen, az éhség hajtotta. A többi állat se volt különb, az egyik térdemig se érő vakarcs, nagy szőrös fülekkel ugyan bepróbálkozott a lábam felöl, de egy erőtlen rúgás el is zavarta. 

Nagy nehezen feltápászkodtam, nem sok erőm volt, a láz kivett belőlem mindent, de vándorbotommal, csapkodni kezdtem és hangosan kurjongatni. Pár nagyobb mozdulat után megszédültem, összeszorított foggal próbáltam eszméletemnél maradni. Nem érhet véget így!

Kifulladtam, a botomra támaszkodva lihegtem, csak egy módszert ismertem, ami megmenthet, de ahhoz közel kell engednem őket, nagyon közel, lerogytam a fa tövébe, és elővontam késemet, de majdnem elejtettem, így átvettem a balba, és vártam. Nem kellett sokáig várnom. A vajszín bundás jött és rá is fogott felkínált jobb karomra, ezzel védtelenné vált, a balomban a kés dolgozott.

Egy pillanatra elvesztettem eszméletemet. Mikor feleszméltem, már vége volt mindennek, az állat torkát tucatnyi helyen felsebezte a késem, a többi pedig szétfutott, nem volt erőm megmozdulni, de tudtam vissza fognak jönni. Mindenekelőtt ennem kell, mert ha a lázat le is gyűröm, hamarosan nem lesz erőm mozdulni sem, késemmel felvágtam a bőrét és kis darabokat hasítottam le húsából, úgy ahogy volt, nyersen tuszkoltam le pár falatot a torkomon, kutyaszőr íze volt, és kaparta a torkom, ittam rá pár korty vizet, és végül lent maradt. Borzasztó lakomám végén amennyire csak erőmből telt odébb löktem a testet remélve, inkább azt választják, ha visszajönnek, mint engem.

Másnap egészen kipihenten ébredtem, a nap nagy részét víz keresésével töltöttem, végül találtam egy kis csermelyt, és micsoda áldás, egy salik, tövében. Nagyon megörültem, mert salikfa kérge ezer bajra jó gyógyír. A régi mese szerint Salik az erdei koboldok királyának legkisebb fia, aki amikor az első tél eljött a világra és az összes virág ami gyógyította az erdei népeket haldoklott, ő gyorsan összeszedte és a fa kérge alá rejtette ezeket a füveket, hogy később ha kell, meglelje. Ám a fák kérgei megrepedeztek, mert túl mohó volt és túl sokat próbált elrejteni. Salik így lebukott és a növényeknek meg kellett halni, mert ez lett az élet rendje, de a gyógyfüvek nedvei átjárták a fák kérgét és onnantól az erdei népek, és az emberek ismerték az ilyen fák gyógyerejét.

Jó erős teát főztem belőle, tettem bele pár zöld tobozt is, az íze valami egészen borzalmas volt, de tudtam, hogy egy két napon belül talpra fog állítani…