- Ez … micsoda? -Kérdezte fojtott hangon Baranyay. Nem mertünk megszólalni.

Történt ugyanis, hogy az ales szemlét tartott az erődben. Járai, a két őrmester és az öt tizedes, szigorúan rangsor szerint vonult utána, mint egy lakodalmas menet. Megnézte a karó- és a szögesdrót akadályokat, majd a falakat és éppen a shop tetején lévő géppuskaállások felé indult, amikor Big Boy (vagyis BéBé vagyis Vakarcs) kicsörtetett az épület mögül. Bár az elmúlt pár napban rendesen evett (fel is szedett vagy öt dekát), azért egy erősebb farokcsóválástól még mindig hajlamos volt eldőlni, mint most is. Utána persze felpattant, futott tovább, aztán megbotlott és Baranyay lába elé bukfencezett. Egyből felpattant, és udvarolni kezdett neki. Egyszerre lihegett, topogott a melső mancsaival és csóválta az egész hátsó felét. Mi kővé dermedve álltunk Baranyay mögött, amikor az ales derékből meghajolva vizsgálgatni kezdte a kutyust.

- Ez micsoda? - Kérdezte újra. Elhangzott egy-két halk hozzászólás, de ezt persze nem lehetett megérteni.

- Végvári! Jöjjön csak ide! - Néha kimondottan szívás, ha a főnök megjegyzi a neved.

- Parancs!

- Szóval, mi ez?

- Jelentem, őrkutya...

- Ez a maga ötlete volt?

- Jelentem, még kiképzés alatt áll... - Valahogy éreztem, hogy ebből nem fogom magam kidumálni.

- Értem. - Fordult felém az alzredes. Furán állt a bajsza, vagy csavarta valami az orrát, vagy a röhögéssel küszködött. Következő szavait már az az egész csapathoz intézte – Legyen! Jó munkát hozzá! Ha azonban megtudom, hogy valaki fel merészel írni egy légideszantos tengerimalacot vagy felderítő búbosvöcsököt az ellátmánylistára, arról gondoskodom, hogy huszonnégy órán belül statáriálisan kivégezzék! Megértették?!

- 'rtettem Uram! - Üvöltöttük megkönnyebbülten kórusban. Van Isten!

A főnöknek vajszíve volt, de tökös fickó is volt egyben. Először is, ott maradt ebédre, pedig látta a körülményeket. Közben folyamatosan kérdezett, vagy a mi kérdéseinkre válaszolt. A szabadban kajáltunk mindenféle tábori székekre, tuskókra és rekvirált fotelekbe ülve, az asztalt senki se hiányolta. A vaddisznót ettük héjában sült krumplival meg kenyérrel, plusz a végén barackkonzervet. Körülöttünk a sok sorállományú lábujjhelyen járt. Ekkora fejes közelében... BéBé persze még kiképzés alatt állt, szóval őt nem különösebben izgatta a sereg hierarchia-rendszere, a kaja annál inkább. Nagyon tudott enni, mi meg tömtük is rendesen. (Láttunk pár kóbor macskát a környéken, nem akartuk, hogy „súlycsoport-hátrányban” legyen, ha összefut eggyel. Addig pedig óvtuk a széltől is.) Kiderült, hogy a főnök nagy kutyaimádó, és tart is pár emberevőt ( a „kau” az ugye nem olyan, mint a „csau”?- Ez volt a nap leghülyébb kérdése.). Azért Vakarcsot is komálta, kaja után jól megdögönyözte. Aztán belekezdett a lényegi mondókájába.

Sok mindent megtudtunk. Például, hogy háború lesz. Persze, ez eddig is világos volt, de mostanra megtudtuk, hogy tőlünk délre már gyülekeznek a kelta seregek. Mi szerencsére jó helyen voltunk, mert a támadás várható irányától messze estünk. Baranyay elmesélte, hogy a déli és délnyugati oldalt erősítik leginkább, oda telepítik a szögesdrót-akadályokat meg mocsarasítják el a terepet. Északról meg keletről a Duna védett minket (mondjuk, ezt hittük korábban is, Esztergomot mégis feldúlták), délkeleten szövetségeseink voltak. Szóba került, hogy a mi vonalainkat is hamarosan megerősítik, szögesdrótból teljes határzár épül, mint anno a nyugati határon. Pár hét múlva nálunk is meglesz. Addigra már feláll a felderítő-zászlóalj is, szóval elindulnak a mélységi felderítő portyák is. Megjegyeztük, hogy az jó lesz, mert már nagyon unjuk a „zabszemeket”.

Na, ez már Baranyay figyelmét is felkeltette. Elmeséltük, hogy a kelták folyamatosan szemmel tartanak minket, és az utóbbi napokban nagyon elszemtelenedtek. Főleg az egyik. Egész nap fenn ült egy vén tölgyfán az út mellett, hátát a törzsnek vetette. Ha odaért a napi őrjárat, szépen lemászott és behúzódott a fák közé, utána meg visszatelepedett a helyére. Néha még integetett is. Az utóbbi pár napban már a fán ülve falatozott a kis batyujából, és ha ismerte volna a keresztrejtvényt, azt is hozott volna. Így legfeljebb vakargathatta magának. Az ales mondta, hogy mutassuk meg. Az egész csapat felmászott a tetőre, és távcsővel megkerestük a fazont. Ott volt. Éppen felállt és teljes elégedettséggel vizelt három méter magasságban. Baranyay leszólt a sofőrjének (más kísérete nem volt, se testőr, se szárnysegéd), hogy hozza fel neki a puskát. Már a tokot látva sejtettük, mi az. Az altiszti kiképzés kevés érdekes pontja közé tartozott, amikor egy rekedtes hangú százados bemutatta nekünk a fegyvert. Persze csak mutatta, kézbe se nagyon vehettük, nemhogy lőni lehetett volna vele. A Gepárd mesterlövész puska túl értékes volt, hogy töketlen altisztek tönkretegyék az irányzékot, mondjuk azzal, hogy elejtik.

Na, erre mindenki nagyon ében lett. Az udvart néhány szóval meg intéssel elcsendesítettük, miközben Járai meg Zoli elszedtek pár homokzsákot a falból, hogy fekvő lőpozíciót lehessen felvenni. Közben Baranyay felnyitotta a tokot, és nekiállt összerakni a fegyvert. Tisztára olyan volt, mint a menő akciófilmekben, mi csak áhitattal néztük. Utána az ales ellenőrizte a szél mozgását, meg a nap helyzetét meg még ki tudja mit, aztán letelepedett. Hosszasan célzott, aztán lassan félig kifújta a levegőt.

A fegyver rándult egyet, dörrent egyet (jó nagyot), villant egyet a csőszájfék, aztán egy másodperccel később a keltánk lepottyant a fáról. Ennyi? Minimum fanfárokat vártunk vagy pénzérmék csilingelését, mint a félkarú rablónál... Mindenesetre megállapítottuk, hogy a főnök tud lőni, ez a fegyver meg nagyon ott van a szeren. Reméljük, a vadak is tanulnak egy kis rendet, vagy legalább istenkirálynak hisznek minket pár napig.

Baranyay elpakolta a fegyvert, mi meg kiküldtünk nyolc ember egy lóval a hulláért. Míg ezek visszaértek, az alezredes eligazítást tartott a jövőbeni feladatainkról. Velünk szemben nehezen járható az erdő, szóval itt nem várható nagyobb hadsereg. Még gyalogság sem tudna rendesen felvonulni meg felfejlődni a sűrűben, nemhogy lovasság meg harci szekerek. Ellenben biztos, hogy portyázó csapatok megpróbálnak átjutni, vagy kisebb erők megpróbálhatják az erődrendszer megbontását, hogy utat nyissanak a belső területek felé. Ha ezzel próbálkoznak, akkor mi vagyunk az elsődleges célpont a szemben lévő erdei út meg a mögöttünk befutó autópálya miatt. Ha nagy a baj, a Tata előtt telepített tüzérütegek folyamatos tűztámogatást tudnak adni, a pályán meg fél órán belül itt a páncélos felmentő sereg. Már ha nincs rá szükség másfelé... Ez utóbbit nem kellett volna mondania. Ja, meg még két fontos dolgot tartogatott a végére: Járait előléptették főhadnaggyá, mint önálló egységparancsnokot, illetve hamarosan új embereket kap a „vegyesszakasz”.

A mondókája végére visszaért a kiküldött csapat is a ló hátán a keresztbe vetett keltával. Ehhogy megállapítottuk, 16-17 éves srác lehetett (teljes értékű harcos a keltáknál, de nekünk rossz ízt hagyott a szánkban, hogy egy ilyen kölyök hal meg háborúban), egy szál ágyékkötőben, oldalán tőrrel (hadizsákmány az alesnek), nyakában bőrlánc, rajta vadkanagyar, lábán kopott saru. A batyuból szárított gyümölcs meg valami magvas lepény-szerű kenyérféle került elő. A golyó szétrobbantotta a szegycsontot, öklömnyi lyukat hagyva távozott a gerincoszlop és a bal lapocka között, éppen csak elkerülte a szívet. Simán elvérzett volna, ha az eséskor nem töri ki a nyakát. Viszonylag gyors halál, ha hasbaszúrnak egy lándzsával, az tovább tart...

A hullát alkonyatkor eltemettük az autópálya másik oldalán. Mély gödröt kapott, nehogy valami kóbor állat kiássa. Mondtunk érte egy Miatyánkot meg két rövid fohászt, Salah valami hasonlót arabul, aztán jobb híján egy összetákolt kelta (Szent Patrik)-  keresztet tűztünk a sír végéhez.

Nyugodj békében, ha tudsz! Hamarosan sokan fognak követni...