A fa tetején kapaszkodva épp kezdtem volna élvezni, hogy a szél ritmusára ide-oda hintázva szedhetem apósom cseresznyéjét a falu éhes szájainak, amikor a szomszéd dombra felkúszó kis erdő szélén észrevettem azt a három, szakad, kék rongyokba öltözött alakot. Az egyikük hosszú botot tartott a kezében, a másik kettő rövidebb, tompán csillogó valamit, majd villámgyorsan eltűntek a fák között.
- Ne zabáljuk kétpofára a köz cseresznyéjét, uram! - kiáltott fel a kalákába befogott szomszéd ács, már vagy egy órája cukkoltuk egymást, hogy ne legyen annyira unalmas a munka. Két sógorom keltásat játszva csapkodta egymást (néha egymás fakardját) kissé odébb a füvön, apósom és az egyik szomszédja pedig épp az állványt szerelték szét, hogy áttelepítsék a fa másik oldalára, ahol még maradt bőven cseresznye. A helyi vébétől kirendelt Gézu bá' a fóliasátor tövében horpasztott éppen (pecsétes "szedőbiztosi" papírja is volt neki, mit össze nem röhögtünk rajta a háta mögött - ő hitelesítette, hogy a leszedett gyümölcs felét leadtuk a közösbe), anyósom és Eszter Zsombort pesztrálták, aki épp talált valami érdekeset a fűben és taknyolt egy hatalmasat. Annyira idilli és békés volt az alattam húzódó életkép, hogy egy hosszú pillanatig komolyan elgondolkoztam azon, hogy pislogok párat majd nem veszek tudomást a szomszéd dombon ólálkodó alakokról, különben is nagy valószínűséggel csak a képzeletem játszott velem.
De utána Zsombor bébinyelven méltatlankodva felbukkant a kaszálásra érett fűből és tudtam, hogy nem szabad kockáztatni. Akkor sem, ha már hetek óta nem érkezett újabb hír a belső területeken kóborló keltákról (kivéve a téves riasztásokat, de a népek lassan már kezdtek leszokni arról, hogy mindenhol vérszomjas antikat lássanak), és akkor sem, ha Csentőfa a támadás idején megkapta már a maga adagját belőlük. Elintéztük őket, abban nem volt hiba, de a mai napig fél Ómagyarországon emlegetik a falu szakiját, Vinitor mestert, aki a saját fejlesztésű napalmgránátjával a saját bőrét égette le - bár utána sikerült összecuppannia egy bögyös ápolónővel, szóval lehet, hogy annyira nem is bánja a dolgot. Azért a "csentőfai módon" szólásmondás nem éppen a leghízelgőbb kifejezés, amivel valamit illetni lehet. De valakinek híresnek is kell lennie.
Megszorítottam a faágat, amibe amúgy is erősen kapaszkodtam, és leszóltam.
- Van egy kis gond.
- Kukacosat sikerült enned? - hallottam a zöld levelek alól János szomszéd hangját, az idétlen vigyort is el tudtam hozzá képzelni.
- Keltákat láttam a Kiserdőnél.
- Oké, öt pont - sóhajtotta János. - De csak azért, mert értékelem, hogy végre valami viccessel is próbálkoztál. Ha már fütyülni nem tudsz...
Vettem egy mély lélegzetet.
- Komolyan beszélek. Három keltát láttam befutni a kiserdőbe.
Aztán valahogy széttört a lenti idill.
Először a lenti bagázst kellett meggyőznöm arról, hogy nem képzelődtem. Nehéz volt, a közepe felé már én is elbizonytalanodtam. Tényleg csak pár másodperc volt az egész, a fa tetején ide-oda lengedezve, a (félig illegálisan) elrágcsált cseresznye ízével a számban a fene tudja, hogy mit láttam. Az is lehet, hogy csak pár falusi volt, valamelyik földjükre mentek. Vagy őzek. Vagy egy reklámszatyor, amit felkapott a szél (ez utóbbi a szedőbiztos szellemi terméke). Végül durcásan közöltem, hogy felőlem azt csinálnak, amit akarnak, mi bent lakunk a falu közepén, engem annyira nem izgat, ha mindenből kivetkőzött vademberek ólálkodnak majd itt éjszaka. Mivel a szomszédomon kívül mindenki más a falu szélén lakott, átértékelték a helyzetet. Jött egy újabb kör a tanáccsal, telefonon, majd fél óra múlva befutott a "gyorsreagálású" osztag, két dühösen fújtató, négyzetesen tartalékos katona, akik személyes sértésnek vették, hogy a domb tetején laknak apósomék és őket gyalog küldték a helyszínre.
- Hol vannak azok a kelták? - tért a lényegre a bajszosabbik.
Távcsővel hosszasan vizsgálták a Kiserdőt, majd megállapították, hogy nem látnak egyet se.
- Ez azért lehet, mert bementek a fák közé - világosítottam fel. - És ott észre nem veszi őket.
- De okos - horkant fel a másik.
- Csak láttam már keltát erdőben - árnyaltam egy kicsit a képet.
Közben egyre gyűlt a nép körülöttünk: szomszéd házakból, utcákból, néhányan távolabbról is. Kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam - a fenének kellett azt látnom, amit. Már ha láttam. És ha nem? Már azt sem tudtam eldönteni, hogy mi lenne a jobb.
Végül a bajszosabbik katona telefonon egyeztetett valamit valakivel, meg különben is fennforgás forgott fenn, és az összeverődött helyiek meg a körzeti riadólánc segítségével összerántották a csapatot, ami átfésüli a Kiserdőt. Még az is eszükbe jutott. hogy egy fiatalabb kölköt fel kell küldeni a fa tetejére - A Helyre Ahol Ez Az Egész Elkezdődött -, hátha a kelták angolosan távoznak, miközben mi felszívjuk magunkat.
Elég vegyes dandár jött össze. Számomra az aranykor már elmúlt, amikor három egész napig egy PA-63-as büszke hordozója lehettem, hiába tettem le sikeresen a helyi fegyvervizsgát és utaltak ki nekem egy pisztolyt (az átadója szerint valami elfekvő és nem túl karbantartott készletből), a kelta háborúra való készülés miatt visszavették. De kéz alól sikerült szereznem egy elég brutál nyílpuskát, a kertkaput legalábbis keresztülviszi. Manapság muszáj ilyesmivel is foglalkozni. Ternészetesen most is itt volt, szépen zárható tokjában apósom egykori kistrakeszának megmaradt utánfutójára fektetve. De a többi hadfi felszerelése is heveny röhögést váltott volna ki bármelyik komoly katonából - szegény ember vízzel főz. Azért akadt pár rendes Kala, vadászpuska és pisztoly is a felhozatalban, úgyhogy nagy baj talán nem lesz. A nyílpuskám miatt beosztottak a hagyományőrző részlegbe - három falusi legény már korábban is íjászkodott, az Átkerülés óta meg alaposan kiélhették magukat, meg eléggé össze is szoktak. Visszacsapó-íj, rovásírásos bőrtegez, nemezsapka, meg minden, ami kell, kiegészítve azért egy honvédségi felvarróval és airsoftos taktikai mellénnyel, nehogy már antinak nézzék őket. Én utánuk kullogtam a felhúzott, biztosított nyílpuskával, valahol a csatárlánc jobb oldalán, és kezdett rámragadni valami a vadászat izgalmából.
Érdekesnek találtam amúgy azt, ahogy a falu fogadta a (rém)híremet. A "háború" (valójában csak egy csata) után pár napig még kóválygott pár tucat megzavarodott kelta a belső részeken, főleg a Pilis és Zsámbék környékén, gyújtogattak, rajtaütöttek pár kisebb helyen, de igazából nagyobb volt az ijedtség, mint a kár, amit okoztak. Na meg ráadásnak az a több száz (vagy ezer?) téves riasztás, amit muszáj volt komolyan vennie a helyi védelmi bizottságoknak, akkor is, ha csak Mari néni macskája zörgött a szomszéd Rozi néni fáskamrájában.
Az én keltáimmal az volt a gond, hogy senki sem mert volna komolyabb tétet tenni arra, hogy egy még oly kicsit csoportjuk is kihúzza ilyen sokáig a sűrűn lakott Átkerült területek belsejében, főleg úgy, hogy a legkisebb furcsaságra is meglehetősen idegesen reagál mindenki. Amennyire viszont sikerült kivennem a többiek beszélgetéséből, inkább izgalmas kalandnak fogták fel, és nem annyira a pánik kerülgette őket. Pedig - a legtöbb faluval ellentétben - mi tényleg kaptunk igazi keltákat a nyakunba. Előtte meg terroristákat. Valahogy minden összejön, de egy idő után már nem is értékeljük a kitüntetett figyelmet.
A jászok - íjászok, ugyebár, de jászok, mert az egyikük nagyanyja pilisjászfalui, így vérségi kötelék is akadt - féltérdre ereszkedtek, ahogy elértük az erdő szélét. A keresőlánc érezhetően visszavett a tempójából, nem csak mi lassítottunk. Az amúgy teljesen normális, nem is túl idős fákból álló, és a télen alaposan kipucolt (kellett a gyújtós) erdő valahogy félelmetesnek tűnt, ráadásul jászság ide vagy oda, egy visszacsapó íj azért nem a legjobb választás, ha a fák között akad össze az ember egy keltával. Meg persze a számszeríj se, de azzal legalább lehet ütni. (Egy időben próbálkoztam azzal, hogy valahogy ráapplikálom a szuronyt, de kiröhögtek, amikor előadtam a tervet.)
Végigfutott a jel a soron, hogy irány befelé. Egymást és lehetőleg az összes fát figyelve hősiesen behatoltunk a sűrűbe. Valaki eltalálta, hogy az átnézett területeket hangos "Tiszta" kiáltással nyugtázza, az olyan kommandósnak hangzott. (Újabban a filmklubokban nagy népszerűségre tettek szert az ilyen filmek, az Átkerülés előtt nem sokkal beszerzett Egység első évadomat folyton elkérték lemásolni, de persze ment a Rambo, Lopakodók, Elit alakulat, sőt, még az Angyalbőrben is, a Kisvárosról és Tűzvonalbanról nem is beszélve.) Az egész erdő megtelt kiáltozással, de legalább nem éreztük egyedül magunkat. Annyira nem is bántam: ha nem találunk semmit, mondhatom azt, hogy az ordítozás miatt leléptek.
A késő délutánt a tanács (polgármesteri hivatal/t. védelmi bizottság székhelye) egyik irodájában töltöttem, jegyzőkönyvet írogattunk és azon vitatkoztunk pár szakival, hogy az erdőben talált kelta (ha kelta) kard mikor került oda. Én a friss sár és levéldarabok alapján arra tippeltem, hogy most, de ezt stornózták azzal, hogy azt a tegnapi zápor is ráverhette. Ráverhette - ezt így jegyzőkönyvezték is. Félúton rájöttem arra, hogy a játék lényege az, hogy ha kiderül, hogy mászkál még pár kelta a környéken, akkor egy csomó embert, technikát és erőforrást kell mozgósítani az elkapásukra ("semlegesítésükre"), ahhoz meg senkinek sem volt kedve. Gondolom, abban reménykedtek, hogy ha vannak is (és nem a szél fújta ide a kardot), akkor csak áteszi őket a fene egy másik körzetbe és akkor fájjon más feje miattuk. Az egyelőre nem került a képbe, hogy ha esetleg kinyírnak valakit vagy felgyújtanak valami értékeset, akkor az kinek a lelkén szárad. Úgyhogy azért sem írtam alá, hogy szerintem is az eső verte rá a friss leveleket a kardra - bár ennek biztos meglesz a böjtje, a helyi góréknak újabban az Átkerülés előttinél is több eszközük van arra, hogy kicsesszenek az emberrel.
Kifelé menet megálltam a terrortámadás áldozatainak emléktáblája előtt. Szokás szerint fonnyadozott pár virág a tartóban, a legcsúnyábbakat levettem. Majd holnap, ha erre járok, hozok valamit a kertből, a harangvirágunk egész szép. Apósoméknak meg szólok, hogy a szokásosnál is jobban zárkózzanak be éjszaka, a gyerekeket meg ne engedjék ki egyedül játszani.
Csentőfa, majdnem nyolc hónappal az Átkerülés után. Nemsokára megszületnek az első gyerekek, akik már ideát fogantak - és felvirrad az Ómagyar Birodalom hajnala.
Úgy legyen, Albert.
Másnap kijött az értesítés, hogy beosztottak patakot tisztítani.
Kommentek