Apámra emlékeztetett. Alacsony, zömök, határtalanul szívós, és eszméletlenül találékony emberke volt. ...valamint istentenül szabad szájú.

- Szerencséje, hogy beszart a karburátor, hogy rihadt volna bele még az édesapjába! – morogta. Én a tűz mellett dideregtem a ruhákban, amit tőle kaptam, ő a Niva motorházában matatott egy szerelőlámpa fénye mellett. - Hogy jutott eszébe azzal a hátizsákkal nekivágni a víznek? – szólt hátra.

Azt feleltem, abban van mindenem.

- Ja – morogta. - Oszt, ha belefúl?

Aztán káromkodott egy velőset, mert valami dűzni nem akart a helyére menni. Odamentem, segítettem neki. Azt hiszem, akkor kedvelt meg.

- Hajja – nézett rám a szemüvege mögül, miután végeztünk, és a Niva motorja felhördült. - Olyan tanítóval még nem találkoztam, aki be tudja állítani az alapjáratot.

Még aznap éjjel elindultunk. Ő vezetett, és csak beszélt, meg beszélt.

Elmondta, hogy agronómus volt, még a módszerváltás előtt, valahol egy kis faluban, a Mátra oldalában. Aztán a téesz megszűnt, neki meg lett egy csomó földje, meg erdője. Nem titkolta, hogy koránt sem tisztességes úton szerezte. Inkább bánta, mint kérkedett vele, úgy éreztem. Azt is elmondta, hogy vadász volt, szenvedélyes vadász. Egy meghívásos vadászaton volt épp, valahol Esztergom környékén. Nagykutyák, politikusok, államtitkárok, meg tábornokok társaságában. Így első kézből kapta az információkat azon az éjjelen. Vékony bá' pedig ezen információk birtokában úgy döntött, ő most nagyon gyorsan haza akar menni.

- Tudja – mondta -, én sok mindent túléltem. Főleg azért, mert mindig megéreztem a baj szagát. És most nagyon büdös van, én mondom magának.

Még akkor hajnalban belevágta magát a Lada Nivájába, és addig ment, amíg nem talált egy uszályt Esztergomban. A csávónak, aki vezette adott egy köteg húszezrest. Az hozta le, egészen Pestig, Nivástul, mindenestül. De Pestet nem találták. Tényleg nem volt sehol. Mint ahogy a hidak sem. Láttak viszont különös alakokat a partról leselkedni. Kockás ruhában, némelyik festett arccal. Az uszályos csávó kiverte a balhét, azonnal vissza akart fordulni. Az öreg kirakatta magát a keleti parton. Aztán bedöglött a Lada. Szerelni kezdett, ráesteledett. Így hallotta meg a kiáltozásomat.

- Hát maga? - fejezte be.

Hajnalodott már. Nemrég értünk ki az erdőből, itt-ott ligetekkel szaggatott, szavannás táj bukkant elénk. A kocsi meg-megcsúszott a felázott, sáros földön. Beszélni kezdtem. Elmondtam, honnan jövök, és hová megyek.

- Maga Gécben lakott? - csodálkozott rám. - Ismeri Rácz Palit? Elnök volt az ecsedi téeszben.

Mondtam, hogy őt személyesen nem, de a lányát igen. Nálunk dolgozott egy évig, miután az apját lecsukták, és elkobozták a házat a fejük fölül.

- A halottak neveire vett fel földtámogatást? – röhögött fel Vékony bá'. - Hát, Pali az mindig nagyfasz volt. És lebukott?

- Le – bólintottam.

- Tuggya, én is megértem a pénzem. De az egy olyan világ volt. Nyolcvankilencben a nagykutyák kihúzták a lábunk alól a talajt. Egyszer csak azt vettük észre, hogy itt valami kutya nagy átbaszás készül. A sok hithű kommunistát megérintette a pénz szaga. Egyszer csak kapitalizmust akartak. Igazából senki sem hitt már abban a szarságban. Se ők, se mi. De én jó helyen voltam, jó fizetés, befolyás, hatalom. Nem kellett évekig várnom, ha kocsit akartam venni, a fiam és a lányom bejuthatott az egyetemre, hetente kerestem annyi pénzt, mint egy kapásparaszt két hónapig. És ezt akarták kihúzni a lábam alól. Tuggya, lehetett variálni abban az időben sok mindennel. Hát én variáltam.

- Tudom – mondtam, és az az eset jutott eszembe, amikor apám szegény bevonult a téeszirodába, és nagyapám nevében, aki téesz tag volt - két ökröt vitettek be vele a közösbe, meg egy szekeret, az ötvenes években -, kárpótlásba kért egy MTZ-t pótkocsival. Az agronómus ki akarta zavarni, de akkor az öreg az orra alá dugta a Magyar Közlöny egy példányát, amelyben ott volt a kárpótlási törvény. Apám kapott még egy tárcsát és két borjút, csak ne mondja el senkinek. Így ment ez akkor.

Ilyenekről beszélgettünk, amíg kelet felé haladtunk, miközben unalmas, ősi eső szemerkélt. Az öreg csak beszélt, én pedig belemeredtem a meg-meglóduló ablaktörlők húzta sáros, vizes csíkokba. Egyre csak azon agyaltam, mi lehet itt. Próbáltam összerakni a mozaikokat, fejemben a roncsokkal borított, hirtelen véget érő autópálya, a pilóta esete, és az öreg által látott különös alakok kerengtek veszettül. És a kerengés mögött, valami iszonyat feszült, egy olyan iszonyat, amiről talán nem is akartam, hogy tudjam, mi az.

Inkább a tájat néztem. Észak felől, a köd foszlányin néha áttűntek a hegyek komor sziluettjei, de délre csak sejteni lehetett az Alföldet. ...és akkor az öreg beletaposott a fékbe.

- Ez nem autó – mondtam, ahogy ott álltunk a két, párhuzamosan futó keréknyom fölött.
- Nem – mondta az öreg.

A nyomok mélyek voltak, keskenyek, olyan tíz, tizenöt centi szélesek, köztük alig másfél méter távolság. Gumi mintázatnak semmi nyoma, néhány helyen annak a valaminek a kerekei félméternyire is belemélyedtek a sárba.

- Ez viszont ló – mutatott az öreg a vájatok közötti elmosódott nyomokra. - Egy ló, patkó nélkül. De nem stráfot húz. Valami szekér.

A nyomok pont arra futottak, amerre mi mentünk. Jó tíz perc múlva értük utol a kordét.

Egy öregasszony vezette kantárjánál fogva a végletekig lesoványodott lovat. Melyik volt vénebb, ő vagy a ló, lehetetlen volt megmondani. A kordé hatalmas, tömör fadarabokból összerakott kerekei veszélyesen imbolyogtak. A kordén egy halott férfi feküdt, torka félig átvágva, feje tetejéről hiányzott a haj a bőrrel együtt. Melléből nyílvessző meredt az ég felé. Egy kislány ült mellette. Lábai lelógtak a plató végéről, haja csatakosra ázva tapadt az arcába. Mereven bámult bennünket, ahogy közeledtünk.

Így utólag visszagondolva, nem lepődtünk meg annyira, amennyire a helyzet megkövetelte volna. Így utólag visszagondolva talán azért nem, mert az egész annyira beleillett mindenbe, ami az elmúlt napokban történt velünk. Kettőezer-kilencben szürreális látomás lett volna, de akkor és ott, abban a megváltozott Duna hidak nélküli, Budapest nélküli, autópálya nélküli világban a lehető legjobban a helyén volt. Sőt, magát a világot tette helyre.

- Ezek nem cigányok – mondta az öreg, és a kordé mellé kormányozta a Nivát. Az öregasszony nem állt meg. Ránk nézett, de mintha meg sem lepődött volna. Inkább mérhetetlen fájdalom, és düh izzott felénk a szemébe tapadt, elázott, szürke hajtincsek mögül. Aztán visszanézett maga elé a sárba. A ló pedig csak lépdelt mellette leszegett fejjel a hámba feszülve. Visszanéztem a gyerekre. Már térdelt, a durva lécekből ácsolt keretbe kapaszkodott, és engem bámult.

Nem álltunk meg. Az öreg gázt adott, és a kordé, hullástul, gyerekestül, lovastul, öregasszonyostul beleveszett mögöttünk az egyre jobban erőre kapó esőbe.

- Azt mondja, lett valami az idővel? - kérdezte az öreg. - A fiam olvasott mindig ilyen hülyeségeket. Szifit, vagy mi.

- Szkifit – javítottam ki. - Valamikor a vaskorszak és a bronzkorszak határán használtak ilyen szekereket. Ha csak nem valami maskarás, falunapi felvonulásra igyekeznek.

- Az a hulla nagyon hullának látszott – mondta az öreg. - Meg volt nyúzva a feje, látta?

- És a nyílvessző is nagyon valóságosnak látszott – feleltem.

Az öreg hallgatott egy sort.

- Maga, mit csinál? – kérdezte végül.

- Haza megyek.

- Az messze van.

Alig járhattunk száz kilométernyire a Dunától. Minden számítás szerint még háromszor annyi várt rám. De a hulla a kordén azt súgta, nem ez a legnagyobb gondom.

- Nem baj – mondtam.

- Én nemsokára északnak fordulok – mondta az öreg. - Nem jön velem? Megnézzük, mi a helyzet nálam, aztán elviszem magát Gécig kocsival.

- Inkább gyalog mennék – ráztam meg a fejem. - Igaza van, itt valami nagyon nagy gáz van.

- Az – bólintott az öreg. – Rendben. Akkor nemsokára kirakom. De így nem jut messze. Adok magának ruhát, meg kaját. És kap egy puskát is. Az egyik sörétest elviszi. Nekem marad a golyós. Tud vele bánni?

- Majd megtanulom – feleltem, és a megnyúzott fejű hulla képe lebegett a szemem előtt.

A búcsúzás rövid volt. Egy kézfogás, egy köszönöm. Aztán a Niva motorja felmordult, és hosszan bámultam, ahogy ide-oda csúszkálva a sárban, lila foltja lassan belevész a távolba sötétlő Mátra kékesszürke foltjába. Aztán fejemre rántottam a széldzseki kapucniját, megigazítottam a vállamon a hátizsákom, megmarkolva az öregtől kapott Mauser két csövűt, elindultam kelet felé.

Azt hittem, sosem látom viszont Vékony bá’-t.

Bár úgy lett volna!