Reggel tettek pár kört az Aventinuson, de a mérőkészülék nem mutatott semmit. Végül leültek egy pékség elé és frissen sült húsos lepényt ettek korai ebédként. Szakadt ruhájú, koszos utcagyerekek kezdtek gyülekezni a szemközti saroknál és egyre leplezetlenebbül bámulták őket, izgatottan pusmogva egymás közt. Andor kezdte egyre kevésbé ízletesnek találni a lepényt.
- Ezeknek meg mi bajuk? - kérdezte óvatosan.
- Kiszúrták, hogy ómagyarok vagyunk – vont vállat Humbert.
- És mit akarnak?
- Kérdezze meg tőlük, ha annyira érdekli.
Andor letette a lepényt, majd kelletlenül kortyolt egyet a szomszédos kockakőre készített cserépkorsóból. A pékségből kijött az egyik piros képű segéd.
- Elzavarjam őket, uram? - kérdezte.
- Ö... nem, nem kell – talált rá nagy nehezen a latin szavakra Andor.
- Csak szólj, ha nagyon pofátlanok lennének.
- Rendben.
Humbert abbahagyta a csámcsogást, majd kipiszkált egy makacsabb húscafatot a fogai közül.
- Múltkor járt itt egy rabszolgakereső – közölte. - Szerzett valami kamupapírt a cenzortól és összegyűjtött vagy három tucat utcagyereket, árvákat meg kilökött fattyakat, akik senkinek sem hiányoztak. A kölkök életükben először degeszre zabálhatták magukat a rabszolgakereső kontójára, utána meg behajózta őket Ómagyarország felé. Azóta ezek a szerencsétlenek tapadnak ránk, nem fogják fel, hogy a franc se akarja kikaparni őket ebből a szarból, amiben élnek. Hát ezért néznek minket is. Ha nem akarja, hogy kisfiúk és kislányok ajánlják fel a testnyílásaikat magának, akkor ne adjon nekik semmit, még egy mosolyt se.
- Nagyszerű – fordult újra a kihűlt lepénye felé Andor. - Merre megyünk még?
- A Vénusz Kelyhébe. Egy huszadosztályú taverna. Pár kontaktommal akarok beszélni.
- És utána?
- Vissza a követségre. Elfogytak a címek, be kell szereznünk pár új körzetet az okosoktól.
Andor hirtelen a mérőkészülékhez kapott, mert mintha egy pittyegést hallott volna, de utána rájött, hogy csak az egyik mezítlábas, koszos kislány vinnyogott egy sort, mikor egy kétszer akkora fiú a hajánál fog félrerántotta és a vakolatlan falhoz lökte.
- Amióta kikötöttünk, úgy érzem magam, mint egy robot.
Ágota különösebben nem hatódott meg a férfi panaszkodásától. Egykedvűen a kis pálinkával megbolondított narancslevébe kortyolt, majd óvatosan letette a poharat az alacsony sámli mellé.
- Mi az a robot? - kérdezte.
- Az... - Andor egy pillanatra megakadt. - Az egy gép... ami végez valami munkát... nem gondolkodik, nem érez... csak az Átkerülés előtti történetekben van, hogy...
- Aha – bólintott a lány különösebb meggyőződés nélkül. Az oszlopcsarnok felől vidám hegedűszó szűrődött át a gondosan lezárt ajtókon – még véletlenül sem tévedhetett be senki a követség antik elől elzárt területére, ahol egyelőre még titokban tartani szándékozott dolgokat láthatott volna. A reteszek és biztonsági láncok mellett állandó őrség is figyelte az átjárókat. Andor kelletlenül megtapogatta az inge alatt lapuló pisztolyt. Kint Rómában, a legálisan működő alvilági egyesületek és orgyilkosok városában nem tarthatott magánál éles lőfegyvert, de bent a követségen egyenesen kötelezték rá. A prioritások, ugye.
- Igazából azt sem értem, mi ez a nagy felhajtás a rádió miatt – folytatta tovább Andor, az a kényszerképzete támadt, hogy lány faképnél fogja hagyni, ha nem tartja szóval. A fegyverszobában futottak össze, mikor épp felszerelték, nem foglalkozva azzal, hogy nemrég ért csak vissza, hullafáradtan az egész napos járkálástól és eredménytelen mérésektől. Ágotát is beosztották őrségbe, az igazi őrszemélyzet nagy része kint éjszakázott a falakon. Nem tudhatták, mikor érkeznek meg a hírek az összecsapásról és hogy mit fog rá reagálni a város.
Ágota a copfját piszkálta.
- Te tényleg nem vagy képben – jegyezte meg. - Apám is mondta, hogy ahhoz képest, hogy diplomataképzőt végeztél...
- Ja, technikusi szakon – mordult fel Andor. - Nem tudom, hogy miért várja el mindenki tőlem, hogy naprakész legyen anti politikából meg minden vacakból. Tudom, hogy kell kiépíteni egy követség biztonsági rendszerét, vezetékes és vezetéknélküli hálózatokat, kézibeszélős rendszereket, poloskát telepíteni, újabban már bemérni is tudok. De ha kérdezek, akkor mindenki alapból hülyének néz.
- Jól van – nyugtatta a lány. - Ne hergeld magad. Csak hozzászoktunk, hogy valamennyire képben van az, aki... Mindegy. - Kellemetlen csend telepedett rájuk. - Járjunk körbe!
- Járjunk – állt fel kelletlenül Andor.
A mulatság hangjai hol felerősödtek, hol elnémultak, latin és magyar kiáltások keveredtek egymással, a hegedűszót mély dob és valami csilingelő dolog hangja váltotta fel. Lassan lépkedve végigsétáltak a kijelölt folyosószakaszukon, ami amúgy beláttak az őrhelyükről is. Andor a falra akasztott festményeket, fotókat nézte, bár a gyér lámpafényben nem mindegyiken látta, hogy mit akar ábrázolni. Ágota az ajtók reteszeit ellenőrizte.
- Eddig a rádión egy csomó bizalmas dologról beszéltünk Esztergommal, az ember csak bekapcsolta és már mondhatta is – szólalt meg végül, mikor a folyosó sötétbe burkolódzó végénél visszafordultak. - Most meg mindenféle nyakatekert kódot kell használni, ami ki sincs dolgozva rendesen.
- Az Átkerülés előtt ez természetes volt – vonta meg a vállát Andor. - Meg hoztunk magunkkal kidolgozott rendszert is, azzal már könnyebben fog menni. Azért vagytok ennyire megzakkanva, mert alábecsültétek az antikat. Pedig ahogy telik az idő, úgy szivárog majd ki egyre több dolgunk, hiába próbáljuk meg megakadályozni minden eszközzel.
- Nyilvánvaló – hagyta rá a lány.
- Ómagyarország nyugati határszélein már eleve úgy mennek bevetésre a katonák, mintha az antiknál is lőfegyver lenne. Mert sokszor van is.
- Na látod, mégis csak képben vagy te – mosolygott rá a lány.
- Ott nőttem fel – kapta el a tekintetét Andor. - Egy Sopron melletti erődgazdaságban.
Az egyik lezárt ajtó felől bizonytalan kaparászást hallottak. Összenéztek, Andor már a fegyveréért nyúlt, de a lány leintette.
- Várj még, nem kell azzal hadonászni!
Sietős léptekkel az ajtóhoz mentek. Elfojtott, borízű káromkodást hallottak a másik oldalról.
- Hát ez nem anti – állapította meg Andor.
- Ki az? - vetette az ajtó melletti falnak a hátát a lány. Andornak is intett, hogy ne álljon az ajtóval szembe.
- A kurva életbe, csak én! Zimai!
A lezárt ajtó megdördült, ahogy a Zimai nevű, minden bizonnyal tajtrészeg (és mellé nagy valószínűséggel be is füvezett) fickó ököllel rácsapott párszor.
- Nem ez a közlekedésre kijelölt pont – közölte vele Ágota.
- Te a Humbert lány vagy, mi? - hörögte a férfi a másik oldalról. - Cicamica, annyira bebasztam, hogy örülök, hogy ezt az ajtót megtaláltam, úgyhogy kurva gyorsan engedj be, mert felpofoztatlak az apáddal!
Andor kérdőn nézett a lányra, jobb kezét újra a pisztoly felé emelte. Ágota megcsóválta a fejét és alig hallhatóan káromkodott.
- Elküldöm a francba – ajánlotta fel Andor.
- Ne – tette a kezét a reteszre a lány. - A nagykövet második helyettese.
- Nekem azt mondták, hogy a szabályok min...
Ágota félrehúzta a reteszt, az ajtó Andor felé csapódott és egy testes férfi tántorodott be rajta, a hóna alatt egy szinte teljesen pucér és gyanúsan fiatalkorú néger lánnyal. Apró, kemény mellei a férfi átizzadt, kigombolt ingének nyomódtak, mindketten fürödtek a borszagú izzadtságban.
Andor megakasztotta az ajtót.
- Azonnal vigye ki ezt a nőt innen! - szólt rá Zimaira.
A nagykövet második helyettese rá se nézett Andorra.
- Egy órácskára elvonulok ide hátra – mondta Ágotának. - Rühellem, ha rám verik a nyálukat azok a barmok.
- Hé! - ragadta meg Andor a kövér, izzadt férfi vállát. - Azonnal vigye ki ezt a nőt innen!
Zimai a félhomályos falnak támaszkodott, majd visszakézből hasba vágta Andort. Nem tudott se pontosan, se erősen ütni, de valahogy mégis megtalált egy érzékeny pontot, a bordák közt felszúró fájdalom pedig elnyomta a józan mérlegelés figyelmeztetéseit.
Ágota riadtan kiáltott fel, amikor a gőzmozdonyként fújtató Zimai az utolsó lökés hatására kitántorgott az ajtón, vissza a kint kavargó dobszóba és édeskés füstbe, majd a hasonlóan hevesen ziháló Andor megragadta a tizenéves rabszolgalány vállát. A másik kezével a pisztolyáért nyúlt.
- Elég! - kiáltott rá Ágota. Zimai közben eldőlt, magával rántva egy agyagcserépbe ültetett, húsos levelű növényt. Az apró rabszolgalány riadtan pislogott, vékony kezeivel az arcát védte. Andor elengedte és hátrébb lépett egyet, Ágota pedig magához húzta a kislányt.
- Semmi baj – suttogta neki latinul. - Nem jöhetsz be ide. Most menj!
Gyengéden kitolta az ajtón, majd gyorsan becsukta mögötte és helyére tolta a reteszt.
- A rohadt életbe! - szakadt ki belőle. Újra az ajtó melletti falnak vetette a hátát.
- Nem hozhat be ide antit – közölte Andor.
- A francba, tudom! Mégis, mit akartál a pisztollyal, lelőni ezt a barmot?
- Megtámadott. És ha fegyver van nála?
- A rohadt életbe! - Ágota érezte, hogy alig tud megállni a lábán. Csak egy pillanatra látta a rabszolgalány tekintetét, de az is sok volt. Biztos nincs még tizenkét éves. Biztos valamelyik hülye római hozta magával, mert tudta, hogy az ómagyar vendéglátóitól ilyesmit úgyse kap. Vagy egyenesen nekik. Ez a rohadék Zimai meg...
- Mégis, mit kellett volna tennem? - szenvedett tovább Andor.
- Semmit – legyintett dühösen Ágota. - És imádkozz, hogy reggelre ne emlékezzen semmire ez a disznó. Ha nincs egyéb tipped, akkor Morpheuszhoz.
Andor a hideg kőfalnak tapasztotta az arcát.
(folyt. köv)
Kommentek