- Hallom, tegnap seggberúgta Zimai méltóságos urat... - jegyezte meg szárazon Humbert.
Egy szűk sikátorban lapultak, viharvert falú, bontásra érett bérházak takarták el előlük a napot. A városfürkész óvatosan kilesett az ismeretlen célból idehordott kőkupac mögül, ami mögé behúzódtak. Andor a nyirkos falnak vetette a hátát és igyekezett nem tudomást venni a sarokban bűzölgő ürülékkupacról. Lehetséges, hogy egy ember pakolta ide ezt a halmot? De akkor mekkora lehetett? Vagy pont rácsinált volna valaki egy korábbi...
Fülében kitartóan pityegett a mérőkészülék jelzése.
- Szóval akkor emlékezett rá reggel – mormolta.
- Egy frászt – ült vissza a lapos kövére Humbert. - Az a barom arra sem emlékezett volna, ha más csinál a méltóságos hátsójával. Bár bánni se bánta volna, az is biztos.
Andor megigazította az ölében heverő készüléket.
- A lánya mondta el – állapította meg végül.
- Az is lehet – vett elő egy tiszta fogpiszkálót a mellényzsebéből Humbert. - Sokat nőtt a szememben ezzel, tudja?
Andor nem válaszolt semmit. A legyek egyre szemtelenebbek lettek, a füléből lelógó vékony zsinór miatt nem is tudta olyan hirtelen mozdulatokkal elhessegetni őket, ahogy szerette volna. A város elitebb részeit állítólag már elég szépen megtisztították, amúgy se volt ez idegen a római gondolkodástól, de az ómagyar tanácsok azért sokat lendítettek a köztisztaságon és a higiénián. De a lepukkadt részeken ugyanúgy az utcán landolt minden mocsok, arra rászálltak a legyek, a legyek pedig utána továbbszálltak Andorra.
Le kellene takarni a szarkupacot pár kővel...
- Hol a francban vannak már? - mormolta Humbert. Az órájára nézett, majd dünnyögött valami káromkodásfélét és előbányászta a kézi adóvevőjét. Ahogy bekapcsolta, Andor fülében erősebbé vált a pityegés.
- Hol vagytok? - A recsegő választ csak úgy értette, hogy teljesen a füléhez szorította a készüléket. - Ne bassz már... Valaki leadta? … Ja, inkább az lesz. Akkor mi... Nem hiszem. Oké. Fél óra. … Ha mégis elszakadnátok... Persze. Kilép.
A pittyegés visszaállt az eredeti szintre. Andor kérdőn nézett a városfürkészre, de az fontosabbnak tartotta, hogy előbányássza a revolverét a tunikája alól és komótosan ellenőrizze benne a töltényeket. Nagyszerű. Ő meg itt ül egy nevetséges gázpisztollyal. Egy szűk helyen.
- Kiszúrták a felszámolókat – jegyezte meg végül Humbert. - Pedig csinos kis kosárkákba dugták a cuccaikat, mintha csak nagybevásárlásra készülnének a húspiacon.
- Mi az, hogy kiszúrták? - értetlenkedett Andor. Utálta magát érte, de érezte, ahogy a hideg félelem végigkúszik a gerincén.
- Először pár katona követte őket, utána meg civilek, de a felszámolók szerint ők se véletlenül korzóznak arra, amerre. Az pedig nagyon nem lenne jó, ha valami hivatalos fegyveres testület is itt lenne, mikor bemegyünk. Márpedig Rómában nem fogják lerázni őket.
Andor a sárgás, salétromos falra sandított, aminek a túloldalán valami elektromos teret gerjesztett.
- Akkor mi lesz? Lefújva?
Humbert megrázta a fejét.
- Ha már szénhajú főkémünk hatodik tippje helyesnek bizonyult, akkor nem hagyjuk itt félbe. Egyéb ügyben a városban van három kolléga, iderendelik őket, minden ómagyart csak nem követnek. Aztán bemegyünk, úgyse lesz semmi gond.
Andor megtapogatta a bő ruha alatt lapuló gázpisztolyt. Ilyen marhasággal küldik be az antik közé... Amikor a diplomához kötelező fegyvervizsgán kívül amúgy sincs semmi témába vágó tapasztalata. Másmilyennek képzelte az első napjait a legendás Rómában.
- Körülbelül ekkora fadoboz, valószínűleg erősen kopott, a jobb oldalán egy kurbli, amivel feltöltik, de azt ki is lehet venni, ha szállítják. - Ketten érkeztek csak meg az ígért háromból, de Humbert úgy döntött, elegen vannak. Andor a rajtaütés előtti eligazítás záróakkordjaként gyorsan vázolta, hogy miben különbözik ez a régi, tábori készülék a követségen használtaktól. - Valami antenna is hozzá van kötve, valószínűleg egy hosszú drót, amit a plafonra vagy ablakkeretre rögzítettek. Esetleg körben az egész szobában.
- A drótot is el kell hoznunk – emlékeztette őket Humbert.
Először a városfejlesztéssel foglalkozó attasé futott be, az aedilisek hivatalában lett volna egy megbeszélése, vékony, ráncos bőrű, magas férfi volt egy apró, marokba simuló önvédelmi pisztollyal felszerelve. Andor sehogy sem tudta elképzelni róla, ahogy berúg egy ajtót és beront rajta, készen, hogy lelőjön bárkit, aki egy rossz mozdulatot is tesz. De még mindig többet nézett ki belőle, mint abból a kövér, nehezen szuszogó fickóból, aki a követség konyhájának egyik beszerzője volt. A felszámolók is valószínűleg miatta bukták el a dolgot, gyanús lehetett, hogy egy nap két nagybevásárlást is tartanak az ómagyarok – ennyire még a tegnapi mulatság sem üríthette ki az éléskamráikat.
- Hátrahagytam a személyzetet – szuszogta köszönés után Humbertnek. - A parancs szerint. Mi ez az egész?
Nem örült neki, amikor megtudta, pedig nála sem gázpisztoly volt.
- Hát akkor ennyi – zárta le a megbeszélést a városfürkész. - Csak akkor lövünk, ha egyértelműen ránk akarnának támadni. De ez nem valószínű, nem azért rejtették el ide a készüléket, mert erős őrséggel akarták volna védeni. Elsődleges cél a rádió megszerzése vagy megsemmisítése. Másodlagos a kezelők kikérdezése, ez az én dolgom lesz. Én megyek előre, Dorogi Andor úr biztosít hátul, nem lenne szerencsés, ha a szobában sütné el a fegyverét. Kész?
Dehogy kész.
Andor kezdett annyira ideges lenni, hogy félhangosan morgott valamit arról az amatőr, eleve elcseszett baromságról, amire épp készülnek.
- Mit mond? - dörrent rá Humbert.
- Semmit – sütötte le a szemét.
- Ne szórakozzon! - lépett közelebb a városfürkész. A Parabellum tompán, fenyegetően csillogott a kezében. - Maguk fogják biztosítani a hátamat, úgyhogy tudnom kell, hogy mit morognak közben!
- Elnézést, de... - Andor úgy érezte, mintha elzsibbadt volna a szája. - Csak... az jutott eszembe, hogy egy profi felszámolóosztag indult ennek a... feladatnak a végrehajtására, és ehhez képest mi... - Tétova mozdulattal a kövérkés beszerzőre és a sovány attasé felé intett. - Nem igazán...
Humbert helyeslően bólintott.
- Jól látja – hagyta rá Andorra. - De azzal kell dolgoznunk, amink van. Az elemzések és a kémek szerint sincsenek bent sokan, ketten vagy hárman, legalább egy nő is. Én kaptam rendes kiképzést, maguknak csupán annyi a dolguk, hogy hátulról ne lepjen meg senki. Indulnunk kell.
Végignézett a nem túl lelkes kis csapatán, majd kilesett az utcára. Két kisgyerek szaladt feléjük, vékony ágból hajlított karikát hajtva, ami folyton eldőlt az egyenetlen, mocskos köveken.
- Ha ezek elmentek, bemegyünk. - Humbert egy pillanatra hátranézett, megakadt a szeme a bemérőkészüléken. - Azt a vackot dugja már el addig valahová!
A bérház csak kétemeletes volt, és a puszta léte is az Átkerüléssel felkavarodott történelmet mutatta. Még jó ideig meglett volna a város az ehhez hasonló építmények nélkül, de az elmaradt pun háborúk és az ómagyar segítséggel elfoglalt északi területek miatt hamarabb felduzzadt népesség nem csak idő előtt hívta őket életre, de viharos gyorsasággal le is lakta őket. A polgárrá válás és az ingyen búza reményében felköltöző antik első generációja elég hiányos ismeretekkel rendelkezett arról, hogyan kell városban élni, efelől a füstös falak és a szűk lépcsőházban megülő masszív húgyszag nem hagyott semmi kétséget. Humbert átlépett egy békésen kapirgáló tyúkon és korábban nem látott fürgeséggel indult meg fölfelé. A két új tag követte, majd Andor zárta a menetet, óvatosan hátrálva, ujját görcsösen a gázpisztoly kakasára szorítva. Gázpisztoly egy ilyen szűk helyen, rohadt jó. Volt egy olyan sejtése, hogy a sebtiben benedvesített és orra elé kötött tunikadarab nem fog sok védelmet nyújtani, ha forróbbá válik a helyzet.
- Tiszta! - szólt le Humbert. Ennek ellenére fentről monoton, keltának tűnő duruzsolás és egy gyerek gügyögése hallatszott. A házat már párszor körbejárták a mérőkészülék pityegését figyelve, Andor arra jutott, hogy az északkeleti saroklakás (szoba) lesz a nyerő, az első vagy a második emeleten, de inkább az elsőn. Meg az ő szánalmas csapatuk, antiellenes elitkommandót játszva.
A gyanús lakást tessék-lássék módon gyalult deszkákból összetákolt ajtó zárta le, semmiféle zaj nem szűrődött ki rajta. Humbert pár gyors kézmozdulattal elosztotta, ki hova álljon. Andor továbbra is a lépcsőt bámulhatta, de arrafelé legalább jobban van helye terjedni a gázfelhőnek. Ha már...
A csattanásra összerezzent, még jó, hogy a kiképzésen tanultaknak megfelelően nem a ravaszon (nem ravasz, mazsola, ravasz a róka) tartotta az ujját. Humbert latinul ordított valamit, majd egy lövés csattant.
- Kurvaélet – szuszogta a kövérkés beszerző Andor háta mögött. A folyosóra kirontott egy félmeztelen, varkocsokba font hajú férfi, egyszerre ketten is ráfogták a fegyvert.
- Vissza a szobába! - hallotta Andor a saját hangját, a nehezen begyakorolt latinos kiejtése valahol a piliscsabai campuson maradt, de a nyers ómagyar akcentus talán még a pisztolyok látványánál is hatásosabb volt, már ha ez utóbbi mondott valamit a férfinek. A folyosó egy másodperc múlva újra kiürült.
- Befelé! - hallották Humbert hangját.
A drótot a padlón húzták körbe, a sovány attasé majdnem el is botlott benne, mikor beóvatoskodott a szobába. Az asztal mellett egy kisebbfajta Herkulesnek beillő hústorony feküdt, kissé odébb egy rövid, szokatlanul hegyes kard hevert a koszos padlón. A hústorony tunikáján egyre nagyobbá vált a vérfolt, miközben minden légzésnél furcsán sípolva hörgött. A vele átellenes sarokban egy kibontott hajú nő guggolt riadtan egy fiatal kamaszfiúba kapaszkodva. Az asztalon egy agyagkancsó mellett ott állt a rádió.
- Kint semmi – közölte az attasé.
- Csukják be az ajtót! - intett Humbert. Andor úgy-ahogy a helyére igazgatta a széthasadt deszkatákolmányt, majd óvatosan az asztalhoz lépett, gondosan ügyelve arra, hogy ne kerüljön túl közel a sebesült testőrhöz, gladiátorhoz vagy akármihez.
- Hát ez... - nyúlt a fejhallgató után, majd kicsit állított a frekvenciaszabályzón. - Itt van egy...
- Látom – szakította félbe Humbert. Biztosította a Parabellumot, de továbbra is a sarokban kuporgó párosra tartotta. Másik kezével intett az attasénak és a beszerzőnek. - Menjenek ki a folyosóra, nehogy meglepjenek minket. A technikussal lerendezzük a többit.
Az ajtó maradványai újra elkerültek az útból. Mikor ketten maradtak, Humbert közelebb húzódott Andorhoz.
- Most mondja!
- Ez nem olyan rádió, mint ami eltűnt.
- Ja, nekem is lejött. A követség pecsétje ott virít az oldalán.
- Akkor ez...
Humbert a folyosó felé sandított.
- Ez nagyobb szar, mint ami mellett kint ültünk – foglalta össze halkan. - És páran nyakig benne vannak a tisztelt társaságból.
Andor közelebb húzta a kézibeszélőt.
- Úgy tűnik, teljesen rendben van – állapította meg. - Beszóljak, hogy megvan?
- Ne – vágta rá rögtön Humbert. - Hacsak nem akarja a saját sírját is megásva találni, mire visszaérünk.
Andor úgy tette le a fejhallgatót és a kézibeszélőt, mintha tüzes vassá váltak volna.
- Nem részletezem – suttogott tovább Humbert. - Gyors válaszokat kérek. Van ebben a vacakban olyan alkatrész, amit el tudunk sütni úgy, mintha egy tábori rádióból lennének?
- Mi?
- Gyors választ!
- Persze, gyakorlatilag....
- Menjen az ajtóhoz, senkit se engedjen a közelébe. Őket se!
A városfürkész egy kis üveget húzott elő a tunikája alól, majd a tartalmát durva anyagból szőtt zsebkendőjébe löttyintette. Édeskés szag áradt szét a szobában. A sarokban kuporgó két emberhez lépett és a nő fejéhez szorította a fegyvert.
- Ha nem mozdulsz, életben maradsz! - közölte vele halkan. - Aludni fogtok.
A fellépéséből áradt valami bénító erő. Mire Andor újra feléjük nézett, a nő és a kamaszfiú már ájultan hevert a padlón. Humbert az egyik falmélyedésből magához vett egy olajlámpást, letette az asztalra, majd felemelte a rádiót és teljes erőből a padlóhoz vágta, hogy aztán ugyanazzal a lendülettel még az egyre lassabban lélegző óriást is fejbe lője. A lövedék erejétől az átvérzett tunikás alak odébbcsúszott a padlón A tunikás alak görcsösen megrándult, Andor meg kisebb sokkot kapva kiszédült a folyosóra.
- Mi az? - lódult meg felé a szikár attasé.
- Minden rendben! - kiáltott ki Humbert. - A technikus jöjjön vissza!
A rádió vékony fadoboza széthasadt, feltárva tekecsekkel teletömött belsejét. Humbert épp szisztematikusan taposta szét a még egyben maradt dolgokat, mikor Andor falfehérre válva visszaért.
- Válogasson! - bökött az alkatrészhalmazra a városfürkész. - És megtaláltuk a tábori rádiót, ne felejtse, de csak ennyi maradt belőle, mert a melák magához tért.
Andor szótlanul kikapart pár dolgot a kupacból, majd a tunikájába vart belső zsebekbe rejtette. Humbert meggyújtotta az olajlámpát majd hanyag mozdulattal szétkente az alkatrészeken. Andor riadtan hátralépett, ahogy szétfolytak a padlón a lángok.
- Picit várjon még – szólt rá a városfürkész. A száraz faburkolat elfeketedett, elemésztve a követség leltárpecsétjét is. Andor idegesen nézett ide-oda, igyekezve kikerülni a kivégzett holttest látványát. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre Humbert abbahagyta a lángok bámulását. Addigra már az asztal lábain kúsztak felfelé a tűznyelvek.
- Visszük a fiút – szólalt meg. - Ő a nyelv, a nő csak álca volt. Ha kérdezik, az Aszklépiosz-templomba visszük, mert eszelős és most elájult. De én beszélek, ha kell.
Nyakukba vették a fiút, könnyebbnek bizonyult, mint várta. A folyosóra érve Humbert elbődült:
- Tűz van! Tűz van!
Az attasé és a beszerző is kiáltozni kezdett, az ordítozásra és a füstszagra a szobáikban lapuló emberek kizúdultak a folyosóra. A beszerző félrelökött az útjából egy riadtan sikoltozó nőt.
- Kifelé! - indult el lefelé a lépcsőn Humbert. - Még nincs vége.
Odakint tűző napsütés és friss levegő fogadta őket, a város nyüzsgése és a levegőt megtöltő veszély zsibbasztóan izgalmas érzete. Andor előhúzta az ürülékkupac mellé rejtett bemérőkészüléket, majd hirtelen meg kellett támaszkodnia, ahogy megszédült. A bérház nyirkos, salétromszagú fala szinte magába húzta, érezte a túloldalán dobogó lábakat, az égő bútorokat csapkodó rongyokat, csecsemők riadt sírását, a padlón ütött lyukon átcsöpögő vért és a kavargást, amiben a két egymástól idegen világ tétován egymásnak feszült.
- Jöjjön már! - rántotta vissza a valóságba a városfürkész hangja. Megigazította a nyakában lógó készülék pántját és csatlakozott a beugró elején várakozó társaihoz. Mire a keskeny utcákon és zsúfolt tereken átvágva elértek a kapuig, már teljesen hatalmába kerítette az az érzés, hogy túlságosan is ismerős itt minden, idegenségében is olyan, mintha mindig is ebben élt volna.
Tudott volna kellemesebbet is kívánni magának.
(A római követség búcsúzik egy időre.)
A következő részek tartalmából: a Sas leszállt - megérkeznek az első hírek az Isztriáról; sírás a bokrok között - miért veszélyes kitett gyereket gyűjteni; kórház a folyó szívében - a szegényeknek jár az egészség? ; Andor végveszélyben - a rádió emléke köztünk él...
Kommentek