Nesze neked albertizmus

Gondolatok, idézetek, tematikus fókuszban

 Lexikon: Albert István dandártábornok, államférfi

A népességcsökkenésről

Az Átkerülés után az érintett területeken egy lassú, de annál kiterjedtebb és megállíthatatlanabb demográfiai katasztrófa történt. Ennek okai összetettek, de a háborús cselekmények és a romló közbiztonság csak kisebb mértékben felelős érte. A halálozások nagyobbik része azért történt, mert eltűnt az a korábban sokat szidott egészségügyi rendszer, ellátás, ami sok olyan embert tartott életben, akik a XX., XXI. század vívmányai nélkül már meghaltak volna. A gyógyszerkészletek kifogyásával, vagy tartalékolási célú elzárásával lényegében ezt a csoportot indirekt módon halálra ítélték a döntéshozók. Jó döntés volt ez vagy nem? Azt kell mondjam, hogy jó, hangozzék ez bármilyen kegyetlenül is. Az átkerült területeken nem volt meg ezeknek a szereknek a gyártókapacitása és a gyárakat nem lehet egyik pillanatról átállítani másik szerre, szercsoportra, főleg úgy nem, hogy nincsen hozzá energia, közmű, semmi. A készletek maradéktalan felhasználásával  ezeknek az embereknek az életét csak pár héttel, hónappal hosszabbítottuk volna meg, majd ugyanaz lett volna a történet vége – annyi különbséggel, hogy közben még energiát és élelmiszert is használnak, amiből az első télen minden erőfeszítésünk ellenére sem volt elegendő.

A szavaim leírva szörnyűnek hatnak, biztos vagyok benne, hogy kimondva még inkább azok. De aki döntéshozó pozícióban van, méghozzá felelős hozzáállással, az arra kényszerül, hogy mérlegeljen. Ha adott egy egység segítség, amivel megmenthetek valakit most három hétre, majd az a valaki meghal, vagy elrakhatom, hogy megmentsek valakit vele később, aki meggyógyul és utána még sok tíz évig él, dolgozik, gyereket szül és nevel – akkor vajon melyik döntésem a szörnyűbb? Vajon nem szörnyűbb az első? Vagy a – mondjuk ki – hasznossága teszi szörnyűbbé? Sajnos ilyen munka a döntéshozóké: rossz és rosszabb közül választhatnak. Én meg tudom érteni azon elődeimet, akik a rosszat választották, hogy a rosszabbat elkerüljék. És meg tudom érteni azokat a hozzátartozókat, akik nem tudnak ezért megbocsátani nekik. És örülök annak, hogy nem kell megértenem azon sokaknak a fájdalmát, akik nem haltak meg, hanem ma is élnek és dolgoznak, mert a későbbi betegségeiket kezelni tudták. Sajnos a világ tele van ilyen összekeveredett dolgokkal.

(forrás)

Az Átkerülés előtti világ bizonyos értelemben természetellenes volt. Tipikus példa erre a természetellenességre az eutanáziával kapcsolatos vita: a másik oldala a kérdésnek szinte fel sem merült. Az orvostudomány képes volt meghosszabbítani egy ember életét akkor is, amikor már a természet – vagy nevezzük aminek gondoljuk – egyértelművé tette, hogy annak az életnek az ideje lejárt. Nincs jogunk megrövidíteni az életet, mondták sokan, nincs jogunk Istent játszani és megmondani, hogy mikor érjen véget, mondta az egyház. De ahhoz volt jogunk, hogy amikor – Isten, a természet, a sors, mindegy – azt mondta, hogy itt a vége, azt mondjuk rá, hogy nem, és hallatlan energiát és pénzt öljünk abba, hogy hozzátegyünk még pár szenvedéssel teli, a maradék méltóságot is elvevő hónapot, mindezt abban a tévhitben, hogy meg kell tennünk mindent, amit tehetünk? Nem inkább önáltatás vagy önistenítés volt ez, vagy gyávaság, nem mervén szembenézni azzal, ami amúgy is elkerülhetetlen? 

Véleményem szerint az Átkerülés egy brutális és kegyetlen rúgással helyrebillentette a jóléti társadalomban kibicsaklott helyzetet. Sokan meghaltak az Átkerülés utáni években, de sokan azért, hogy helyreálljon ez a fajta természetes rend és a rendelt idő. Ez persze nem hivatalos politikai, egészség- vagy népesedéspolitikai irányelv. Továbbra is annak a szellemében működünk, hogy minden életet meg kell menteni, amit meg lehet menteni. De szűkös erőforrásainkat sajnos nem tudjuk olyan bőkezűen erre fordítani, mint az Átkerülés előtt volt. De annyira nem is kell. Sajnos az Átkerülés napjai elvégezték ezt a piszkos munkát. Az a népesség, ami túlélte az első éveket, összeségében sokkal egészségesebb, életrevalóbb, mint az, ami az Átkerülés előtt nyugovóra tért azon a csendesnek induló éjszakán.

(forrás)

 Idősekről és nyugdíjasokról

 Az öregek, vének tisztelete minden kultúra része – illetve majdnem mindegyiké, mert kissé hazugnak érezném magam, ha azt állítanám, hogy az Átkerülés előtti kultúra az idősek tiszteletén alapult. Nem, nem tisztelték, nem tiszteltük őket. A politika drága, de megvehető szavazóerőként manipulálta, a családok egy része nehezen, de elviselte az öregjeit, mások magukra hagyták őket, és  hát azt sem hagyhatjuk ki, hogy bizony az idősek is egyfajta sündisznóállásba vonultak a társadalom többi rétegével szemben. Mindez megtörte azt a generációs láncot és együttműködést, amiből pedig minden fél profitálhatott volna és amiben mindenki jól érezhette volna magát. Az Átkerülés a maga kéretlen és szenvtelen módján átvágta ezt a gordiuszi csomót azzal, hogy a legnagyobb vérveszteséget épp az idős, nyugdíjas korosztály szenvedte el, és a korábbi pozícióit szinte maradéktalanul elvesztette a megmaradt rétege. Egy átdolgozott élet után a társadalom kegyelemkenyerén tengődhettek, olyannyira, hogy még a korábbi, sokat szidott nyugdíjuk is Kánaánná szépült az emlékezetükben.

Szerintem egyik helyzet se jó. Se az Átkerülés előtti, se a közvetlen utáni. Nem jó, ha a fiatalabb generációk önzőségükben lelkileg vagy akár fizikailag is elszakadnak az idősebbektől, és az sem jó, ha az idősebbek saját, beszűkülő világuk által becsapva teszik ugyanezt. Igenis szükség van arra, hogy egybetartozzunk – a családoknak több generációssá kell újra válniuk, az időseknek alkalmasnak kell lenniük arra, hogy az élettapasztalataikat átadják, és a fiataloknak, hogy ezt el tudják fogadni. A családon belüli munkamegosztást hatékonyabb lehet több generáció bevonásával – a gyermekek nevelése, vigyázása felszabadítja az anya és az apa munkaerejét olyan dolgokra, amit az idősebbek már nem képesek elvégezni, ugyanakkor ebben a szerepben ők is megfiatalodhatnak, nem utolsósorban azért, mert érzik, hogy a helyükön vannak, fontos részei a nagy egységnek. A televízió elvesztésével felszabadulnak az energiák a közösség építésére, a hagyományok ápolására, kultúrateremtésre, s ez szintén visszasugárzik a munkaerőre. Lehet, hogy kínos, hogy mindent ide vezetek vissza, de jelenlegi válságos helyzetünkben ez mindennek a kulcsa. Nem pazarolhatunk el senkit és semmit. Nem pazarolhatjuk el azt a potenciált sem, ami az idősekben rejlik és amit szemétdombra löktek az Átkerülés előtt. Nem és nem.

(forrás)

A nyugdíjról

 Ne járjon alanyi jogon nyugdíj! Meggyőződésem, hogy az alanyi jogon járó nyugdíj elősegíti a családok szétesését és a társadalom atomizálódását, ahogy ezt az Átkerülés előtt láthattuk is. Társadalmat csakis családokra lehet építeni, méghozzá nem pár fős családokra, hanem nagycsaládokra, ahol a legkisebbektől a legnagyobbakig helye van mindenkinek. Az alanyi jogon járó nyugdíjjal épp a család lelkét és lelkiismeretét vesszük ki a rendszerből. Igenis legyen anyagilag és minden más szempontból felelős a gyermek a szülőért, az unoka a nagyszülőért, és persze mindezt viszont is. Na költsük az állam pénzét és erőforrásait arra, hogy elaltassuk a fiatalok lelkiismeretét, hogy azt mondhassák, hogy nem kell törődni az öregekkel, ott a nyugdíj. A pénz nem minden! És persze ott van a túlélési ösztön: az Átkerülés előtt megtehette bárki, hogy nem nevelt gyereket, mert a nyugdíja eltartotta öreg napjaira. Ez is önző és társadalomellenes hozzáállás. Senkit nem kényszeríthetünk gyerekvállalásra. Nem is kell. Az élet kényszeríti rá. Senkit sem kényszeríhetünk arra, hogy jó apa és anya, nagyapa és nagyanya legyen. Az élet kényszeríti rá. Ha nem él olyan életet, ami egy összetartó családot eredményez, a saját életét sodorja veszélybe. Így fordíthatjuk az emberi önzést a társadalom hasznára. Ahogy ez évezredekig működött is. A szociális hálót, alapokat pedig arra kell fordítani, amire valók: azoknak a segítésére, akik önhibájukon kívül kerülnek olyan helyzetbe, hogy elfogy körülöttük a család (vagy nem is lehetett nekik, ennek is számos, az önzésen kívül álló oka lehet). Őket igenis segíteni kell, nem úgy, mint a körülöttünk lévő társadalmakban, ahol a férjét vesztett, gyermektelen és rokontalan özvegy gyakorlatilag halálra van ítélve. Mi nem veszíthetünk el senkit – de azt sem hagyhatjuk, hogy ezekkel a rendszerekkel, amik igen szűkös forrásokkal rendelkeznek, visszaéljenek az emberek. A pénz, ellátás elosztásában a társadalom számára a legkisebb egység legyen a család, és ne az egyén. Ez utóbbi eset legyen rendkívüli és alaposan indokolandó, rendszeresen felülvizsgálandó eset. Ez az én véleményem a nyugdíjrendszer kérdéséről. Természetesen csak egy vélemény.

(forrás)

- Elnök úr, mit tenne ön, ha nagyon súlyos betegséggel kórházba kerülne?

- Igyekeznék meggyógyulni. Kicsit furcsa kérdés ez, nem gondolja?

- És ha igazából már nem lenne esély a gyógyulásra, csak...

- Ja, értem. A vitát kavart kijelentéseimre céloz. Természetesen nem engedném, hogy mindenféle beavatkozásokkal vegetálásra kényszerítsenek.

- Tehát... egyfajta eutanáziát hajtana végre magán?

- Maga nem fél kérdezni. Ez tetszik. Nem, nem hajtanék végre. Ha az időm lejárt, nem futnék el a sorsom elől.

- De ezt hogy tenné?

- Ahogy a nagyapám. Elköszönt mindenkitől, elzavarta az orvost, hogy ne kínozza tovább, majd a fal felé fordult és reggelre meghalt.

- Ez passzív eutanázia.

- Nevezze, aminek akarja.

(forrás)