A hegyek között, de Esztergom közelében megbúvó kis faluba a rendszeres posta- és ellátójáraton jutottam ki. Érdekes, hogy milyen gyorsan hozzászokik az ember lánya a lelassult tempóhoz, autóval, busszal fél óra se lett volna megtenni ezt a távolságot, most a fél délelőtt elment a lassú zötykölődéssel. Nem bántam, úgy éreztem, hogy kell is ennyi idő, amíg ráhangolódom az előttem álló beszélgetésre. A barátnőm csak annyit mondott, hogy a szóban forgó fiatal hölgynek nemrégiben született meg a kisfia és hajlandó beszélni a dologról. Nem tudom, hogy akadt a nyomára, de ez az ő titka maradt.

A falu tényleg kicsi volt, gyakorlatilag minden esemény elkerülte, ami az Átkerülés óta történt, a legnagyobb „csapás” az volt errefelé, hogy pár tucat embert idetelepítettek Esztergomból, Tatabányáról és az ittragadtak közül. G. A. is így került a faluba – illetve nem ilyen egyszerű a történet.

- Most éppen alszik – fogadnak, amikor némi bizonytalankodás után bekopogok a takaros, apró, virágokkal teli előkerttel ékesített házba. A. sokkal fiatalabb, mint amire számítottam, akár középiskolásnak is nézhetném. Mackós termetű, szigorú tekintetű fiatalember áll mögötte, kezet nyújt, bemutatkozunk. Később előkerül még egy idős házaspár is, a fiatalember – nevezzük Péternek – nagyszülei, velük költöztek össze, hogy eleget tegyenek a tanács – ők már csak így mondják a helyi védelmi bizottságot – fűtőanyagtakarékossági intézkedéseinek. A kisfiú a nyári konyhában pihen, most ott van a legkellemesebb idő. A verandán foglalunk helyet, vízzel hígított borral kínálnak. Mondok pár szót magamról, majd nagy nehezen átesünk a kényelmetlen körön – A. azt mondja, bármit kérdezhetek, legfeljebb nem válaszol.

- Miért vállaltad ezt az interjút? - csapok a közepébe.

- Tudom, hogy nem vagyok egyedül a helyzetemmel – feleli, közben bátran a szemembe néz. - Nekem sikerült feldolgozni, és hátha tudok ezzel segíteni másnak is. Nem csak az anyáknak, hanem a gyerekeknek is.

- Nem is akartad sohasem elvetetni?

- Dehogynem. Olyan volt, mintha nem tudnék kimosakodni abból, ami történt. Tudom, hogy nem legális, de hallottam, hogy többen így is megoldották, vagy megpróbálták. Meg tudom érteni őket.

- Neked mi segített?

- Talán az, hogy nem volt sok időm arra, hogy sajnáljam magamat. A támadásban többen is megsérültek a családban, őket kellett ápolnom.

- Pedig te is ápolásra szorultál volna, nem?

- Fizikailag én úsztam meg a legjobban, ha lehet így mondani. A kórházakra nem nagyon számíthattunk... nem volt könnyű, de talán ez kellett.

- A gyerek apja túlélte a Sacco-t?

Itt először nem válaszol rögtön, egész idáig olyan érzésem volt, mint amikor a jó tanuló felel, magabiztosan vágta rá a válaszait a kérdéseimre. Kicsit el is szégyellem magam, bízom abban, hogy komolyan gondolták azt, hogy bármit kérdezhetek. Legfeljebb nem válaszolnak.

- Nem tudom – szólal meg végül fakó hangon A. - Nem láttam őket azután.

Igyekszem gyorsan témát váltani.

- Péterrel már előtte is együtt voltatok?

Egymásra néznek, sikerül egy röpke mosolyt elkapnom az arcukon. A. int a fiatalembernek, mondja ezt ő.

- Polgárőrképzésen voltam Egomban – meséli. Erős, tagbaszakadt férfi, csodálom, hogy a sereg nem vitte be az első hullámban. - A képzés első estéjén minket is kiküldtek járőrözni azzal a felkiáltással, hogy legalább a helyi polgárőröknek legyen egy jó estéjük, ha már a mienk úgy is el van tolva. A kijárási tilalmat kellett betartatnunk, így futottunk bele A.-ba.  - Újra összenéznek, a szigorú hatósági intézkedés emléke bensőséges mosolyt csal az arcukra. Már sokszor támadt az az érzésem, hogy az Átkerülés utáni eseményeket minden szörnyűségük ellenére is át- meg átszövik a romantikus szálak. Tényleg nem keresem őket – bár több kedvem lenne hozzá, mint a mostani tudósítások többségéhez -, de lépten-nyomon beléjük botlom. Már eljátszottam párszor a gondolattal, hogy ha lesz újra papír ilyesmire – miért ne lenne, hiszen fa van bőven -, akkor egy olyan könyvet írok először, ami az ókor által összehozott párokról szól majd. Péternek és A.-nak bérelt helye lesz benne. Pedig nincsenek nagy fordulatok – az ügyeletre kötszerért indult fiatal lány és a marcona külsejű, de lágy szívű polgárőr találkozása, szerelem első látásra, díszkíséret hazáig, majd találkozások az egomi képzés ideje alatt. A tanfolyam nem nyúlt elég hosszúra, túlságosan hamar is elérkezett a vége.

- Péter fogadkozott, hogy jönni fog sokszor, behízelgi magát a fuvarosokhoz, akik Egomba hordják a tojást és a tejet a falujából, meg felhív, meg a szokásos szövegelés. - A. szeme sarkában egy könnycsepp csillog. Attól tartok, az enyémben is. - De nem akartam, hogy rám pazarolja az idejét, úgyis reménytelen a dolog. Úgyhogy az utolsónak gondolt találkozásunkkor közöltem vele, hogy egy keltától vagyok terhes.

- Hidegzuhany lehetett – nézek Péterre.

- Az volt – ismeri be. - Egy pillanat alatt megváltoztak az érzéseim A. iránt. Addig csak tetszett, a külseje, a felelősségtudata, a pajkossága – onnantól kezdve tudtam, hogy nem hagyhatom el. Mintha összekötöttek volna vele, vagy ilyesmi.

A. aznap úgy ment haza, hogy már megígérte Péternek, hozzáköltözik, amint elrendezte a dolgokat Egomban. Az elrendezés végül nagyon is jól sikerült – egy polgárőrparancsnok és a szociális gondozó kapcsolatainak segítségével A. egész családját kitelepítették Péter falujába, ahol minden tekintetben új életet kezdhettek. A. apja úgyis mindig kertes házat szeretett volna, most már csak fel kellett épülnie és meg kellett erősödnie hozzá.

- Nem zavart a gyerek? - szögezem a kérdést Péternek. - Hogy nem tőled van, ráadásul a többi körülmény is...

- Tudom, hogy zavarnia kellene, de nem – vonja meg a vállát. - A. nem választhatott, én viszont választhattam, mindkettőjüket. Úgy tekintjük, mintha az enyém lenne. Hivatalosan az enyém is.

Mutatják az anyakönyvet.

- És akkor ők nem is tudják? - intek a fejemmel a nagymamáék házrésze felé.

- Ők nem – rázza a fejét A. - Péter édesanyját beavattuk, ő azt mondta, hogy szükségtelen erről beszélni.

- És ez a riport? - kérdezem. - Ez alapján könnyen rájöhetnek a falusiak.

Persze már tudom a választ, még ki se mondtam a kérdést. A lényeget megőrizve megváltoztatunk mindent – nem csak a neveket. Hiszek abban, hogy az olvasók így is értik és értékelik a történetet.

- Én is nem kívánt gyerek voltam – árulja el A. - Nagyon nehéz időszakot éltek át a szüleim akkor, amikor valahogy összejöttem, anyám el se merte árulni, mi történt, a rosszulléteit is igyekezett titkolni. Volt egy vallásos barátnője, ő volt az, aki nem engedte, hogy abortuszra menjen, még azt is felajánlotta, hogy a kórházból ő visz haza, csak ne kaparjanak ki. Később anyám nagyon hálás volt neki, ő nem vallásos, de bizonyos szempontból nagyon labilis, depressziós alkat, biztos, hogy nem tudta volna elhordozni azt, ha megteszi. Idővel apám is megbékélt, később pedig rendeződtek a dolgaik, mind anyagilag, mind az egymással való kapcsolatukban. Nekem csak a tizennyolcadik születésnapom után mondták el, hogy nem volt egyértelmű, hogy hagynak megszületni. Ezek után úgy éreztem, ez a gyerek... Érti.

Talán értem.

- Ti vallásosak vagytok? - kérdezem.

- Hiszünk Istenben – felelik. - A magunk módján. A templomot csak néha ejtjük útba.

Épp belemelegednénk a témába – hozzám hasonlóan ők is érdekesnek találják, hogy az átkerülés óta milyen sok ember fordult a vallás felé, még ha nem is egyezik a véleményünk ennek a megítéléséről – amikor a nyárikonyhából éles gyereksírás hallatszik.

- Rosszul ébredt – pattan fel A. A nagymama – „dédimama” – is felbukkan, szereti nézni a kicsit. A. egy kopottas babakocsit tolva bukkan fel, a virágok melletti bokor árnyékába tolja, majd félrehajtja a könnyű takarót és felveszi a macis rugiba öltöztetett félig kelta kisfiút.

- Rengeteg babaruhát kaptunk – mondja Péter. - Ezt a kocsit is. Összehordta a kelengyét a falu, a kisujjunkat sem kellett mozdítanunk érte.

Óvatosan közelebb lépek, nem akarok idegenként a csöppségre törni. Az anyja karjaiban elhallgat és nagy, kék szemekkel mered ránk. Látszik rajta, hogy vasgyúró lesz. Nem csak nekem jut eszembe, hogy hasonlít Péterre, a dédi – ő már csak dédi, legyen akármi is a helyzet – is azt magyarázza nekem, hogy olyan a baba szemöldöke, mint Péteré, az alkatáról nem is beszélve. Élénken helyeslek. Majd A. kicsit odébbvonul, hogy megszoptassa a kis Balázst. Szép, békés kép, szinte már idilli. És a kisfiú is gyönyörű. Nem is látszik rajta, hogy anti-magyar.