Vitéz  némán evezett. Még percekkel azután is ugyanazt a sötét foltot bámulta, hogy a hajó lámpái egy utolsó villanással a horizont alá buktak.

- Sárga Esernyő, itt a Turista. Hallasz?

- Tisztán és érthetően Turista. Ugye egy pamplonai kirándulást beszéltünk meg?

- Igen, mindenképpen látni akarjuk a bikafuttatást.

- Sajnos az még kétezer évig nem lesz. De ajánlhatok helyette egy andorrai síelést.

A Barcino környéki dombokon aljában egy másik fénypont villant fel. Ti-ti-ti-ti ti ti-tá-ti-ti ti-tá-ti-ti tá-tá-tá. Hello.

- Fenyvesi Géza. Üdv Ibériában! Basszus, arról nem volt szó, hogy ez ekkora!

- Azt hittem a metrikus rendszer nem helyfüggő. Úgy látszik a felderítőket nem tanították százkilencvenhatig számolni.

Érdekes küzdelemnek nézett ki a dolog. A Fenyvesi Géza nevű felderítő kiválasztásánál fontos szempont volt, hogy be tudjon olvadni a mediterrán népességbe. Vagyis meglehetős magasság és némi súlyhátrányból indult, viszont jó kötésű gyerek és az alacsonyabb súlypontja miatt, ha jól választja meg a formát és kihasználja, hogy mégiscsak férfi… Ötven-ötven mérlegelt magában Vitéz.

- Figyelj szivi, nekem az a feladatom, hogy titeket eljuttassalak innen, Barcinotól a hegyekig. Alig több, mint kétszáz kilométer. Eredetileg úgy terveztem, hogy elvegyülünk a tömegben. De valószínűleg még Carthago Novaban is feltűnne a népeknek, ha a Rodoszi Kolosszus teljes életnagyságban végigsétál a főutcán.

- Nem lehetne inkább a Pathenoni Athéné?

- Épp elég probléma észrevétlenül elvinni a hegyekig egy ekkora férfit, szóval inkább ne nehezítsük.

Pap…áldozat…arany, Vitéz félálomban forgolódott a büdös farkasbőrök alatt. Már mélyen a hegyekben jártak, az útdíjat bevasaló karthi katonák, de a fogadók is egyre ritkábbak lettek. Konkrétan két napja nem találkoztak egyikkel sem. Azóta váltva aludtak a szekéren, kettő ébren egy alszik. Vagy legalábbis próbálkozik vele. A prémeket még egy Barcino környéki faluban szerezték be, jó vásár volt. Igaz a bakon kiderült, hogy létezik hideg büdös.

- Ügyes fiú vagy, meg fogod oldani.

Niki éppen a felderítő őrmester vállát paskolgatta, aztán meghallották Vitéz forgolódását. Kissé zavartan fordultak hátra.

- Áh kapitány, felébredt, éppen a tervet próbáltuk kitalálni, de így még jobb. Akkor mindent átbeszélhetünk az én ’műszakom’ előtt.

Valamiért úgy tűnt, nem éppen a hivatalos terveket tárgyalhattak át.

- Szóval meddig jutottatok?

- Kezdem én, jó? Az én szerepem világos, szerencsére ezeknek a hegyirablóknak egészen korrekt kis hitrendszere van, több, időnként emberi alakot öltő transzcendentális erővel. Ezek közül az egyik a Hegyek Ura, aki viharokat, lavinákat, fagyot hoz, emiatt nem meglepő módon rettegik a népek. Viszont ami érdekes, több olyan legendájuk van, amikor a Hegyek Ura elsöpörte a népére támadó idegeneket, úgyhogy szerintem ezt az istent kell megcélozni. A szent helyei többé vagy kevésbé jól megközelíthető csúcsokon vannak, erről majd a helyieket kell kifaggatni. A leírások szerint fehér szakállú férfi, viszont nem zárható ki, hogy van neki egy vagy több kellően magas és amúgy rendkívül vonzó lánya, aki a nevében szól a kiválasztottakhoz. Vagyis szerintem a dolog egyértelmű. Találni kell egy megfelelőnek látszó törzsfőt, felzavarni egy hegycsúcsra, ahol majd elbeszélgetek vele Ibéria jövőjéről. Dióhéjban ennyi.

- És ki lesz a szerencsés?

- Nos több lehetőség van, a legnagyobb csoportot egy Astarlosa nevű faszi vezeti, de ő már bebukott egy lázadást, és azóta meglehetősen szoros felügyelet alatt áll, nem hinném, hogy még egyszer pattogna. Én Txurrukát javasolnám, egy közepesen jelentős, de kellően akaratos törzsfő, aki az andorrai völgyet uralja. Rendszeresen dézsmálja a karthik karavánjait, úgyhogy kissé felbosszantotta a helyi parancsnokokat. Többször megpróbálták már kifüstölni, de eddig visszaverte a támadásaikat.

- Megbízhatunk benne?

- Egy hegyirablóban? Nem, de valószínűleg ő lesz az utolsó, aki behódol Hamilkárnak. Annál büszkébb az úriember. A másik lehetőség Zubeldia, de az ő törzse már az óceán partján él, ott pedig nincs annyi kapcsolatom. Txurruka papjáról, vagy sámánjáról már hallottam egyet s mást, mérsékelten komolyan veszi a hitéletet, de szereti a pénzt. Laisekaval szerintem le tudjuk boltolni a dolgot. Nyilván kell valami közvetítő, de azt majd intézem én. Niki azt mondta nem szabad túlhasználni a szerepet, szóval ő csak Txurrukának jelenne meg. A lényeg, hogy ésszel kell csinálni, de az van idebenn.

- Legyen ez a Txurruka. Milyen messze vagyunk még?

- Az andorrai völgytől kb. ötven kilométerre. Ez már az ibérek földje, vagy inkább még, mert ha a karthik előrenyomulása nem lassul, akkor öt év múlva itt is útdíjszedő állomások lesznek.

- Azon vagyunk, hogy máshogy alakuljon. 

- Txurruka, Sohn von Aitor, Ich habe auf dich lang gewartet!

Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha egy csapatra való alemannt vagy markomannt kellett volna fellázítaniuk. Ők egyből felismerték volna Wotan harcos lányát, sőt talán még a Hochdeutschot is beazonosítják, mint saját nyelvük nemesebb változatát. Mondjuk így sem volt haszontalan, mert ad némi magyarázatot a borzalmas akcentusra, amivel az ibér nyelvet beszélte. Noha állítólag a negyedik nyelv már könnyen jön, de fél év éppen arra volt elég hogy szókincset és a letisztultnak egyáltalán nem nevezhető nyelvtant beleverjék a fejébe.

- Txurruka, Aitor fia, régóta várok rád. A Hegyek Ura, a Lavinatámasztó küldött. Néped könyörgése meghallgatásra talált. De előtte próbát kell tennem veled, hogy valóban te vagy-e az, aki győzelemre vezetheti a hegyek népét.

Ledobta a medvebőrt magáról és komótosan felállt, hagyott egy kis időt a barbárnak, hogy átérezze az idegen természetfeletti mivoltát. A szokatlan formájú csillogó páncél, a rejtélyes anyagú hegymászónadrág és a nyilvánvalóan nem halandó kéz formálta gleccserszemüveg mind-mind fokozták a hatást.

- Mutasd milyen harcos vagy Txurruka!

Txurruka mellett szólt tizenöt, háborúskodással és fosztogatással eltöltött év. Minden más viszont ellene: a csúcsra vezető hosszú  kaptató fáradtsága, mínusz öt fokos hideggel és az 2700 méteres csúcs alacsonyabb nyomásával súlyosbítva; a hó ragyogása, a rosszabb minőségű fegyverzete és persze a megilletődöttség. Nem mindennap csap össze az ember a Hegyek Urának küldöttével. Annyira pedig Niki sem volt rossz vívó, hogy ezt ne tudta volna kihasználni. Az egész eldőlt mielőtt elkezdődött volna. Csakhogy a cél most nem a győzelem volt.

A hegymászás  és a hideg kikezdte az ibér szervezetét, de az adrenalin még felszabadította az utolsó energiáit. Az első roham vadsága váratlanul érte, de sikerült hárítania. A páncélja ugyan tökéletes védelmet nyújtott a gladius ellen, de csak ott, ahol takart. A lábait csak egy vékony szövet, a karjait az sem oltalmazta. Hátrálnia kellett és tartani a távolságot, ott a hosszabb karja és kardja már teljes fölényt garantálna. A második akció már jóval kevésbé volt lendületes, Txurruka vére kitisztult, a szervezete eddig bírta figyelmen kívül hagyni a valóságot. A harmadik támadás már teljesen erőtlen volt, a küzdelmet innentől Niki irányította, így is húsz másodperccel tovább tartott, mint tervezte. Még egy perc és a barbár az utolsó erőtartalékait is elhasználta.

Már csak a harc legveszélyesebb része volt hátra. Megölni az ibért ebben a helyzetben gyerekjáték lett volna (arra egyéb módok is lettek volna, még a csata előtt), lefegyverezni vagy megadásra kényszeríteni sem lett volna egy különleges feladat. Csakhogy nem ezért voltak itt, mínusz öt fokban, 2700 méter magasan. Egy elhibázott támadás után védtelenné vált a bal oldala, legalább három ütemre. Txurruka tudta, hogy a nő páncélja ellen nem sokat ér a kardja, annál többször hallotta a fém csendülését a másik fémen, hogy még egy ilyennel próbálkozzon. Egy gyors vágás a fedetlenül lévő karra azonban…

… A mozdulat egy lassított felvétel sebességével zajlott le, de ezt Txurruka már nem érzékelte. Az ibér kardja belemart Niki húsába, a lány felsikoltott. A támadásban azonban sem lendület, sem erő nem volt. Az elfagyott izom is érzéketlen volt. Megtörtént. Jákob megharcolt az Úr angyalával és győzött, Diomédész megküzdött Aphroditéval Trójánál és megsebezte. Most már csak le kellett zárni a küzdelmet. Egy, a jobb combjára mért rúgástól az ibér összerogyott és mielőtt felállhatott volna egy kard hegye szegeződött a torkának.

- Jól küzdöttél Txurruka, Aitor fia. Te vagy az első a halandók közül, aki megsebzett egy halhatatlant. A Hegyek Ura, a Lavinatámasztó királlyá fog tenni téged a néped körében. Te leszel az, aki kiűzi az idegenek hordáit Ibéria földjéről. Állj fel Txurruka!

Az ibér szinte transzban bámulta az előtte álló, természetfeletti öltözetű, minden halandó férfinél magasabb nőt, a Hegyek Urának követét, akit ő Txurruka, Aitor fia csatában megsebzett. Ennek köszönhetően nem vette észre milyen hangosan szisszent fel, amikor a saját sebébe nyúlt.

- Halhatatlan véremmel jelöllek meg Txurruka, Aitor fia.

Ezután a kardját tette a sebre és vércsatorna ezúttal tényleg arra a célra szolgált, amit a nevéből (egyébként tévesen) sejteni lehetne.

- Íme a Hegyek Urának ajándéka, a Halhatatlanok Kardja, az Ibérek Királyának fegyvere. Aki ezt a kardot forgatja csatában sohasem veszíthet, amíg tiszta a lelke. Vedd hát el Txurruka, királya az ibéreknek.

- És most térj vissza a népedhez. A hegyről lefelé találkozni fogsz a szolgámmal Etxebarria-val, a kováccsal. Hűséges lesz a Kard hordozójához, amíg az a Hegyek Urának, a Lavinatámasztónak a parancsait követi. Ő majd megtanítja a népedet, hogy miként lehet elkészíteni a Halhatatlanok Kardjának szolgáit, és hogy hogyan kell forgatni őket. A segítségével győzhetetlen hadsereget állíthatsz fel Txurruka, az Ibérek Királya. Menj hát!