A múltba sodródás átélt generáció számára az a bizonyos nap bizonyos szempontból olyan, mint a régebbi korok számára Gagarin űrrepülése, a holdraszállás vagy World Trade Center elleni merénylet napja: szinte mindenki emlékszik arra, mit csinált azon a viharos éjszakán, és az azt követő reggelen. Most Farkas Roland átkerülésnapi történetét ismerhetjük meg. Tanyaközponti vadromantika, színesfémtolvajok és egy rövid odüsszeia az átkerülés határvidékén... És egy régi szerzőnk új oldala.

Teddybear írása

Farkas Roland vagyok. Végzős geológushallgató, aki a diplomamunkáját írta éppen. Mellékállásban a Duna-Ipoly Nemzeti Park természetőre. A diplomamunkám a karsztos barlangok kialakulásáról szólt volna, de a megvédésig már nem jutottunk el. Sajnos közbejött az Átkerülés.

Az Átkerülést otthon éltem át, a tanyámon. Egyik nap ment, mint a többi, akkor reggel viszont kellemetlenségekre ébredtünk. Nincs villany. Ez még nem olyan nagy meglepetés, az EON gyakran elköveti.  Bekapcsoltam a riasztócsengőt, ami majd jelez, ha újra van áram, majd kinyomtam a házbiztosítékot, és kimentem a műhelybe, beröffenteni a generátort. Ez egy HAD-16-os, a valódi értékét a fene sem tudja, én egy haver, a Boca ajánlatára ócskavas áron vettem a honvédségi kiárusításon. 3 liter dízellel elvan óránként, és a fél utcát ellátja, ha kell.

Hülye minden katona, ennek a generátornak se volt sok baja. Csak hát időnként meg is kéne javítani, nem csak összegányolni. Karbantartás címén sem csak a külsejét kellett volna lemázolni ecsettel. Egy hónapig dolgoztam rajta, míg beindult a motor. A generátort már csak megzsírozni kellett, működött az szépen. Nyaranként a pilisi gyerektáborban használtuk, sohasem volt vele baj. Elvitte az összes sátrat, laptopot, töltőt, mifenét.

Visszaléptem a konyhába, és töltöttem egy bögre kakaót.

Miután ásítozva kimentem a tornácra, meglepődve láttam az erdőt. Mármint azt az erdőt, amely a kerítésemen túl a patak másik partján tolongott. Este ott csak szántóföld volt, meg pár víkend-telek, mögöttük volt a ciheres, de azt még az őslakók (mind a fél tucat) sem mondták erdőnek. Egy darabig hitetlenkedve bámészkodtam, majd ahogy kicsoszogtam a tornácra, melegítőbe és papucsban elgyalogoltam a ház sarkáig. Gébicspuszta ott volt, ahol tegnap. De a másik oldal teljesen megváltozott. Ez az erdő nem egy napos, de este még nem volt.

Érdekes. Mit mond a tévé és a rádió?

Becsoszogtam, majd bekapcsoltam a konyhai zajládát. Danubiusz sehol. Tekergetni kezdtem a hangoló gombját, de csak sistergés, hang sehol. Na, az URH süket, nézzük a középhullámot!

További sistergés, esetenként zúgás. Érdekes, a középhullám is süket. A solti nagyadó sem megy. Talán a tévé. Bementem a szobába. A távirányítót a földön találtam, mind a kettőt. Bekapcsoltam a tévét, a földi állomások nem mentek. Ejnye. Na, nézzük a műholdakat! Affenébe, még szignál sincs! Mérgembe ráállítottam automatakeresésre. Ez hazavágja a megszokott beállítást, de a fenét sem érdekli. A vevő elindult műholdat keresni. Ez eltart vagy negyedóráig, addig megtömöm a kávéfőzőt.

Éva laposakat pislogva felült az ágyba, és félig még aludva rám szólt, hogy „miafennétmorogsz:::”

Kis idő multán észhez tért. Elkezdett fülelni, majd megjegyezte:

- Már megint nincs áram.

- Sőt, tévé és rádió sincs. Meg műhold se.

- Telefon?

- Azt még nem néztem.

Odaléptem a kisasztalhoz, a mobilom még ment. De hálózati hibát írt ki. A helyi rádiótorony még működik, de a hálózat nem. Nézem a vezetékes modemjét, nincs adatjelzés, villog. Belefújok a kagylóba, zörög. Szépen vagyunk, vonalat nem ad, áram még van benne.

- Átnézek a szomszédokhoz!

Józsi és a Janú, a két Gruber-testvér, már a tornácon ténferegett, kupicával a kezében.

- Nem lesz ebből hézag a gyárban?

- Mármint mibűl? – szólt vissza Janú, az idősebbik

- Hát a korai indítózásnak!

- Abbúl, lehet, de ahhoz még oda kéne jutni!

- Hát nem jött a komáromi busz?

- Még hogy a busz! –szól bele Józsi.

- Még a kocsiút sincs a helyin! – morogta Janú. Leverte a hamut a csikkről és köpött egyet. Olyan savanyó képpel sandított rám, mint még soha. - Majd el nem tévedtünk, amíg kerestük! Osztán felmásztunk a hidroglóbuszba, de nincs! Semmi sincs nyugatra, még szántó se! Csak ez a kibaszott őserdő, amíg elláttunk! Honnan a francbúl szalajtották ide?

- Keletre?

- Ott megvan minden, meg északnak is. De túl a patakon, megint sehol semmi!

- Van benzinetek?

- Egy kevés. Hétvégén Szlovákba mentünk, ez meg nem tankolt! – legyintett Janú.

- Mé midég én? Te is tankulhatná hazafele! Ha nem innál be mindég – Hördült Józsi – Egyszer, de egyszer úgy kitolok veled, előbb vedelek be, mint te!

- Ne morogjatok. Az UAZ-ban az egyik tank majdnem teli, a másik meg teljesen az. Gyertek, körbenézünk! Piszkos nagy a baj, se rádió, se tévé, még a műhold se megy!

- Várjá mán! A hüttő… rá kéne kötni a generátorodra, míg nincs villany!

- Hát dugd át. Már megy.

- Néköm is kéne egy ilyen! Aranyat ért a télen is! Befagyott vóna a seggünk a villanyosoktúl… Anyám meg elhajította a pertollámpát. Nekije nem köll már! Osztán itt van, na! Köllene, de nincs! Bözsi! Bözsi te süket vagy má?!

- Ma mi kéne?! – nézett ki fél perc multán Bözsi, a felesége.

- Dugjad már át a hüttőt, mielőtt még leve lesz!

- Szólj a többieknek is! Nagyon rosszat sejdítek, körbenézünk. – szóltam oda.

Bözsi elgondolkozva nézett rám, majd visszament a házba. Átmentünk hozzám. A kávéfőző már lekapcsolt, kitöltöttem három pohárral. Tálcára tettem a cukros ibriket is, és kivittem nekik. Az enyémet csak úgy csupaszon lehúztam, majd bementem és melósruhába, bakancsba bújtam.

Éva előkászálódott a takaró alól. Mérgesen megjegyezte, hogy a prof éppen kiosztott egy csomó gyakorlópéldát, és nem tudja letölteni az egyetemi szerverről. A tornácról még visszaszóltam neki a kávéseszcájg miatt. Dunnyogott valamit. A kamrából előkerestem a pisztolyt, a fogas alól a nadrág oldalzsebébe csúsztattam a viperámat.

A pisztoly ugyan csak gáz, de hát csak nem fegyverbuzi minden rosszfiú!! Zsebre vágtam. Rögtön egy kicsit szélesebbnek éreztem a vállam.

A fészerben az UAZ mellett megláttam az üres gázolajoshordót, meg a marmonkannákat. A kannákat, meg a lopószivattyút beraktam hátulra. Kitolattam az udvarra. Józsi a kaput nyitotta éppen, Janú meg beült mellém. Kihajtottam, majd miután Józsi is beült, elindultunk északnak. A telepig még rendben volt minden, de utána hiányzott a patakhíd fele. Mármint a túlsó. A parton meg nyoma se volt a másik pillérnek. Meg a tavalyelőtt rendbetett rézsűnek se. Bokros, gyökeres meg tuskós borzalom volt az egész.

Megálltam, és a két testvérrel odamentünk a hídhoz.

Érdekes volt. Mintha lerágták volna a másik felét. A betongerenda, a vaskorlát, de még az aszfalt is hibátlan volt az utolsó centiig. Onnan meg mintha savba mártották volna. A széle egyenetlen volt a vaskorlátnak, de meg nem mondtam volna, hogy mivel vágták el.

Janu letérdelt, és kidugta a fejét a víz fölé. Szemügyre vette a hidat a hiányzó oldala felől. Majd felállt, és a fejét vakarta.

- Eztet nem a Zsigáék csinálták!

- És mér nem?

- Vasbetony nem köll nékiék, sok vele a vesződség. Elcipölnyi csöndesebb helyre, oszt pozdorjáznyi… Nehéz, na. Emmeg rohatt kemény, mer még kommunista!

- De a mútkor is leszedték a korlátot az autópályahídról!

- De az színvas! Töményen! Meg elvitték az összes táblát is, amit csak értek. Az meg vagy horganybádog, vagy aluménium. Van benne pénz! Az IVECO-juk egy fordulóra elvisz vagy nyócvanat.

- Mázsát!

- Fenét!.. Ezret! Nyócvanezerért. Ha több az alu és a réz, akár százötvenért is…De a vasbeton nem kő nekik…Pláne nem aszfalttal együtt. Nem hülyék, csak cigányok!

- Na mennyünk! Végig a víz mellett, míg a dűlőre nem érünk.

- El kell nézni a benzinkútra is, kell gázolaj, mert a fene se tudja, hogy mikor lesz áram. – jegyeztem meg – Nagy lehet a gebasz!

- Hát az már igen… Nekünk is kéne némi benziny.. Ha már nem tankultá..

- Rohaggy má le rúlam! Meg a tankulással is! Esküszök, ha nem hagyod abba mára, szívok egy kis benzint a dzsippbúl, aztán felpumpálom neked! Hogy legyen már miért óbégatnod!

Janú csendesen vigyorgott. Viszont ő is tudta, egyelőre hagynia kell a tesót, mert most már robbanni fog. Az meg nem lenne jó.

Visszamásztunk a kocsiba, és óvatosan elindultunk a patakparton. Óvatosan mentünk, gyenge gázzal, terepbe kapcsolva. Nem ismertem ezt a környéket, normális esetben én is az úton mentem Komáromba. Szűk óra multán a vasúthoz értünk. Azt a hidat is elharapták a víz fölött. Állt még, de rá nem mertünk menni. Még a végén velünk együtt szakadna le. Szerencsére nem láttam vonatot a sínen, de azért…

- Szólunk a bakternek, ne küldje erre a vonatot. – mondtam, aztán rákanyarodtam a sínre.

- Mennyé át a dűlőre, a túloldalt van. Kár a gumidért itt a sínen. – szólalt meg Józsi.

A dűlőn már jócskán ki tudtunk lépni, a terepet is lekapcsoltam. Fogyott az út, hamar Tatára értünk. A vasútállomáson már állt a bál. Teli volt fásult utasokkal. Beszélgetve üldögéltek, vagy álltak a vasútállomás körül. Józsival a forgalmi irodába mentem. Na, ott állt a bál csak igazán! Elgyötört vasutasok, dühös utasok, lincselésre hajló hangulat. Megkerestem a forgalmistát, majd elmondtam neki, mit láttunk. Nem akarta elhinni, de a telefonommal csináltam pár képet a világvégéről.

- Már így értem, mért nem jövesztették a vonatot Komáromból, és mért nem veszik fel a telefont sem. Az utolsó vonat Győrből tegnap még éjfél előtt rendben elment, de azóta semmi! Már nyolc járat kimaradt. A nemzetközi sem ért ide! A biztosítóberendezés is vonalhibát jelez! Áram sincs. Eddig én sem mertem tovább engedni semmit. Ezek szerint jól tettem. Kérek egy szólót Tatabányáról, pályafelmérésre!

- Tatabánya megvan?

- Azzal minden oké, de csak Biatorbágyig tudnak beszélni. Arrafelé is baj van, nagy. Pestet sem lehet elérni.

- És Oroszlány?

- Arról csak Környével beszéltem, még az éjjel. Ma reggel nem jött a váltás. Az állomásfőnök Oroszlányban volt tegnap. Valami rokonnál. Nem jött be, bár nem szokása. Nem is telefonált. Már harminc órája vagyok szolgálatban. Ha nem jön valaki felváltani, akkor valamelyik pénztárost kell ideültetnem, hogy húnyni tudjak pár órát – ha hagynak.

Józsival elköszöntünk, majd elindultunk kifelé. Az autóban Janú már eldőlve hortyogott. Józsi teli tenyérrel rácsapott a motorháztetőre. Janú ijedten ült fel.

- Állandóan lustálkodik! Ha csak teheti, máris eldől, mint a bicikli a kocsmánál!

- Osztán hova fussak tesó?!

- Akkor se aluggy!

- Hagyd! Na most hová?

- Nézzük meg a gyárat! – dörzsölte a szemét Janú. – Csak be kék nézni, már ha eddig eljöttünk. Meg a kisfőnök is le akar baszni minket gondulom..

- Az meg mér?

- Há me, nem voltunk benn a váltáskor, meg nem is telefonátunk nekije.

- De nem vót mivel!

- Megyünk Füzitőnek, a régi egyesen! Aztán meg, ha kell, mondjátok merre!

- Jól van, majd szólunk! Te is nyisd ki a csipádat Janú! Nem sokszor jártam erről felül még.

- Régen, mikor még nem volt az M1-es. Akkor erre mentünk!

- Ja, gyerekoromba…

Hamar elértük Almásfüzitőt, alig voltak az úton. Még szombatnak is kevés volt a forgalom. A Nagykolónia még megvolt, de már a KKV az nem. Megint a világvégére értünk. Páran kocsival álltak az út végén. Tanácstalanul nézelődtek összevissza. Egy öregebb pasi nagyhangon esküdözött, hogy Esztergomtól idáig csak őserdő van a Duna túloldalán. Most jött arról, de egy falut sem látott a túloldalon. A többiek hitték is, meg nem is. Bár egy másik pasi azt mondta, hogy Izsa sincs a helyén, meg a túloldali vasúti töltés se. Egyik-másik noszogatott, hogy mennyek tovább, az én tragacsomnak mindegy. Nem sok hangulatom volt hozzá. Egy dolog a terepjáró, másik a kétéltű. Itt meg nem volt alkalmas a terep. Mocsár ameddig a szem ellát. Azelőtt, hogy ideértünk egyik pasi meglábalta azzal, hogy csak ide megy Szőnyre. Combtőig esett egy alattomos gödörbe, és csupa iszap lett. Kihúzták egy vontatókötéllel, de már nem volt kedve még egyszer nekivágni Ott büdösödött az út végén, időnként kézzel vakargatta a lábáról a szmötyit.

Eszembe jutott valami. Ahogy a kocsi mellett álltunk, rátévedt a szemem az egyik kombi rakterére. Üres volt. Odaszóltam a testvéreknek:

- Mennyünk! Ebből már nem lesz Komárom!

(folytatjuk)