Mire beértünk a fák közé, már egész jól megszoktam azt a kezdetleges módon összeeszkábált nyerget, amit a lovaikra tettek. Eleinte az állattól is tartottam, szerintem meg is érezte, csak túl jól idomított volt ahhoz, hogy ezt kihasználja. A keltáktól megörökölt lovak sokkal kisebb termetűek voltak, amiket lovagolni tanultam. Ezeket valahonnan keletről szerezhették. Az AMD ütemesen verte a hátamat, ahogy lassan poroszkáltunk a patak medrét követő földúton, mellettünk keskeny erdősávokkal elválasztott parcellák zöldelltek. Elég sokszor találkoztunk kisebb csoportokkal, férfiak, nők vegyesen, szerszámokkal, vödrökkel felszerelkezve, modern szabású, bőrökből, lenvászonból készült ruhákban. Tisztelettudóan félreálltak a jöttünkre és üdvözlésre emelték a kezüket, amikor Pál vezér melléjük ért. Egyszerre voltak családiasak és feudálisak ezek a jelenetek.

- Elégedett a társa állapotával? - kérdezte tőlem Pál vezér, mikor magunk mögött hagytunk egy kihegyezett cölöpökkel körbevett telepet, ami egy vízimalmot védett, a patakból felduzzasztott medence végén egykedvűen dohogott a mohos lapátkerék.

- Teljes mértékben - feleltem őszintén. - Eszembe sem jutott volna, hogy egy ilyen modern kórházat fogok találni itt a vadon közepén. Meg úgy - néztem körül a szépen megművelt, célszerűséget sugárzó kultúrtájon -, szóval ez az egész.

- A kórház az egyik legújabb projektünk - igazította meg a fejpántját Pál vezér, néhány kósza, őszes hajfürt az arcába hullott a szélben. - A felszerelése még elég hiányos, elég nehéz ilyesmit beszerezni. Azt hinné az ember, hogy a fegyverekre vigyáznak a legjobban, de nem. Azt se könnyű, persze, de nem megoldhatatlan. De bizonyos, nem harctéren használt gyógyszereket, sebészeti eszközöket...

- Nyilván nem köti az orromra - mondtam óvatosan -, de miféle forrásai vannak? 

Felnevetett.

- Nem loptunk el semmi Ómagyarországról, ha erre céloz. Még csak le sem fizettünk bizonyos korrupcióra hajlamos egyéneket. A legtöbb dolgot, amink van, ajándékba kaptuk, illetve pár nagyobbat pedig szerződés szerint megvettünk, bár mondjuk azt kétlem, hogy ezeket a szerződéseket elhelyezték volna a levéltárakban. A patak mentén ha tovább mennénk, elérnénk a Büdösig, ami tele van könnyen kitermelhető kénnel, ez a mi legfőbb valutánk. Egy emancipátor mérnök már fel is mérte, bőven van még benne kiaknázható kapacitás, már a tervek is készülnek rá.

- És az ajándék?

- Szinte minden erdélyi emancipációs hadtesthez küldtem az embereimből, olyanokat, akik beszélték a nyelvet, ismerték a szokásokat és a környéket, azután vagy elfogadták a segítséget, vagy nem. Eleinte nem, de utána egyre inkább. Ez a brassói banda egyenesen követet küldött a művelet előtt, segítőket kérve. Ez a másik valutánk - mi nem az emancipációs tananyagból ismerjük ezt a földet.

- És miért tette ezt? Ennyire megváltozott volna az ómagyar helyzet azóta, hogy otthagyta az Átkerült területet, hogy a társaival elképzelt módon...

Hümmögött valamit, nem tudtam eldönteni, hogy morgásnak szánta-e.

- Valamennyire változott - ismerte el. - Gondolom annak is köszönhetően, hogy bekaptak pár pofont. Azt pedig mindig is tudtam, hogy utol fognak érni. Nem is akartam olyan messzire menni, hogy soha se...Mehettem volna keletebbre is. Azt is megsejtettem, hogy a végső határt a Kárpátoknál fogják meghúzni, mi értelme lenne tovább menni. Meg ott van a történelmi indoklás is. A történész társammal sokat vitáztunk erről, ő arra tippelt, hogy Nagy Lajos országainak területét célozzák meg inkább, de amennyire az elmúlt évtizedek sajtója és szóbeszédei eljutottak hozzám, ez komolyan fel sem merült.

Halványan rémlett valami a három tengerről. Egyelőre még az Adria is problémás.

- Nem hallottam még ilyen tervről.

Az előttünk lovagló katona megállt és kérdőn hátrafordult.

- Bemegyünk a házhoz - mutatott egy vadcsapáshoz hasonló ösvényre Pál vezér. A katona bólintott, majd ráfordult a csapásra, kicsit lassabbra fogtuk a lovakat és követtük. - Óvatosabban, ez az út már kissé elhanyagolt, főleg gyalog járjuk.

Az erdő félhomálya körülölelt minket, a csapás kanyargott, ahogy kikerülte a nagyobb fákat és a sűrűbb részeket, sokszor nem is láttuk az előttünk haladó vagy mögöttünk lovagló kíséretünket, olyan volt, mintha csak ketten lettünk volna az őserdő közepén. Vagy az egész világon.

- Már épp kezdtek jól alakulni a dolgok, amikor ráébredtünk, hogy hamarosan nem tudunk úgy élni, hogy ne akadjunk bele lépten-nyomon a tervszerűen terjeszkedő ómagyarokba, sőt, valószínű, hogy még megérjük, amikor a dicsőséges emancipációs, vagy esetleg egy kevésbé dicsőséges, de legalább kellően brutális megtörő egység bevonul a mi medencénkbe is. Sem a sikeres ellenállás, se az önálló kvázi-államként való létezés Ómagyarország mellett nem tűnt reális lehetőségnek, így úgy döntöttünk, hogy a hátralevő időt arra szánjuk, hogy minél alaposabban felkészítsük a művünket arra, hogy különösebb zökkenő nélkül be tudjon majd tagozódni. Nem magunk miatt, hanem az emberek miatt, akik elfogadtak minket, meg azok miatt, akik sokszor száz kilométert is vándoroltak, hogy Kézdivásárhelyen élhessenek. Arra gondoltunk, hogy így talán Ómagyarországot is megtermékenyíthetjük azzal, amit kitaláltunk és a gyakorlatban is megvalósítottunk. Azt hiszem, meg sem kellett vénülnünk ahhoz, hogy szentimentálisak legyünk.

Nem tudtam mit mondani erre, kicsit nehéz is volt már követnem, gyakorlatilag folyamatosan zúdultak rám az új és új információk.

- A társai, akikkel elindult... ők már nem élnek - állapítottam meg végül.

- Miből gondolja?

- Abból, ahogy beszélt róluk. Meg hogy csak magával találkoztam.

- Igaza van, már nem élnek. Egyedül maradtam.

Az utolsó szakaszon le kellett szállnunk a lovakról. A csapást vén fák felszínre törő gyökerei szabdalták fel, az egyik villájába majdnem be is szorult a lovam lába, ha rajta ülök, biztos levet magáról. A kísérők közül az egyik katona odaugrott és segített, majd köszönetet se várva visszasietett a helyére. Nála láttam az első kétcsövű puskát, sokkal finomabb szerkezetnek tűnt, mint Tamás, Godvin fia mordálya, viszont nem hasonlított semelyik ómagyarországi gyártmányra. Szóval ilyet is tudnak.

Végül egy tisztásra értünk, az egyik végében kérges farönkökből épített ház állt, kéménynyílásán vidáman bodorodott a füst az ég felé. Az előttünk járó katona kikötötte a lovát, majd elvezette a mieinket is. A házból egy fiatal fiú bukkant elő és felénk intett. Volt valami furcsa a mozdulatban.

- Jankó, itthon van az úrnőd?

- Itthon, itthon - bólogatott buzgón a gyerek. Mintha nyál csillant volna a szája szélén. Pál vezér nyögött egy nagyot, majd elindult a ház felé. A kísérőink nem mozdultak, én kis habozás után követtem.

- Akkor szólj neki, hogy itt vagyunk és készítsen vacsorát!

A gyerek összerezzent, ijedten meghúzta magát a rücskös fal mellett és úgy rázta a fejét, hogy majdnem én szédültem bele.

- Azt nem lehet! Azt nem lehet! - hadarta.

- Már miért ne lehetne? - dörmögte Pál vezér.

- Mert az úrnő alszik!

- Alszik? De hát már lassan vacsoraidő van! Én se alszom ilyen hosszan délután!

- Reggel jött csak meg - húzódott a falhoz simulva az ajtó felé a gyerek. - Csak reggel. Nagyon fáradt.

- Szedd ki az ágyból, mert jobban jár, ha nem én szedem ki! - mutatott ellentmondást nem tűrően az épület sötét belseje felé az öreg. - Szégyenszemre, a vendégünk előtt!

Mikor a gyerek eltúlzott, kapkodó mozdulatokkal eltűnt a szemünk előtt, rosszallóan dörmögve fordult felém.

- Egyre kevesebb esze van ennek a gyereknek - csóválta meg a fejét. - Persze nem tehet róla, szüléskor a nyaka köré tekeredett a köldökzsinór, a fele agya már akkor halott volt, amikor fel kellett volna sírnia. De ezt a házat szereti, Anna lányom meg maga a helyi istennő a szemében. Persze csak Mária után.

- Az is a lánya? - kérdeztem, hogy kérdezzek valamit. Nem tudtam rájönni, mi közöm van nekem mindehhez.

- Nem - zárta rövidre Pál vezér, majd kissé imbolygó járással elindult a ház mögött kezdődő erdő felé.

Mikor megláttam a fából faragott, naivan egyszerű, de gondosan kifestett Szűz Mária szobrot a nagy tölgy fehérre meszelt odvában, már késő volt elkezdeni amiatt szégyenkezni, hogy mekkora hülyeséget kérdeztem. A derékmagasságú kerítés vette körül, ami kihegyezett és tűzben megedzett karókból állt, fűzfavesszőket fontak köréjük. Bent pedig három sír domborodott, fehér kövek borították az apró halmokat, kopjafákhoz hasonló faragott rönkök álltak a végüknél.

Pál vezér nehézkesen leereszkedett a tölgy mellett álló padra.

- Ők azok? - kérdeztem halkan. Bólintott.

- Én húzom a legtovább - sóhajtotta, majd az utolsó sír mellé bökött. - De már megvan az én helyem is.

Végképp nem tudtam mit mondani. Jobb híján a még meg sem született nő szobrát néztem. Közelebbről látszott, hogy a festése elég érdekes, a szemeit például túl nagyra vették, ráadásul a méretük sem volt egyforma, olyan hatást keltett, mintha megolvadt volna egy kicsit a feje. Kicsit hátrébb léptem. Rájöttem, hogy mi az igazán furcsa az egészben: az Átkerült területeken kívül még sehol sem láttam Mária-szobrot, ott is csak azokat, amik már az Átkerülés előtt is megvoltak. Sose mélyedtem el különösebben sem az Átkerülés előtti, sem az ókatolicizmusban, de mintha úgy rémlett volna, hogy Máriának és az összes szenteknek a tiszteletét felfüggesztették minimum a halálukig. Hivatalosan.

- Ezt még akkor csináltuk, amikor nekiálltunk téríteni őket - bökött a szoborra Pál vezér.

- Katolikusnak?

- Ami azt illeti, Márk református teológusként került át, de úgy döntöttünk, hogy katolikusnak térítjük meg őket. Egyrészt nem kellett kidobni a szobraikat, csak lecserélni őket, másrészt meg gyanítottuk, hogy ez a felekezet kerül majd pozícióba, már akkor is megvoltak ennek a jelei, amikor leléptünk. Nem erőltettünk senkit, hogy térjen át, de mégis egész könnyen ment, ma már szinte mindenki katolikusnak van keresztelve.

- Szerintem a maguk keresztségével lesznek problémáik a papoknak, ha ideszabadulnak.

- Ezek szerint maga nem katolikus?

- Ha mondanom kell valamit, akkor református, de elég lazán kapcsolódom csak.

A tölgyfa törzsébe kapaszkodva felállt, ahogy felnézett, egy hosszú pillanatra megdermedt. Óvatosan követtem a tekintetét, de nem láttam semmi különöset odafent. Biztos valami emlék

ahogy a pilisi erdő összezárul fölöttünk, az egyik fáról lóg valami, mintha lián lenne, de igazából egy barnás, lüktető köldökzsinór és a kő megdobban alattunk

- Még a pápa sem köthetne bele a katolikusainkba, ha történetesen átkerült volna - halottam a hangját, már ott állt mellettem, fogalmam sincs, mikor került oda. Összerezzentem. - Követet küldtem az esztergomi érsekhez és térítőpapot kértem a nyájamnak. Holnap reggel összehozom vele, ma valahol a hegyi telepeken járt gyóntatni, de estére ígérte, hogy visszajön. Már csak azért is, mert postagalambjai vannak, tudja, maga kérdezte, hogy lehet-e üzenni valahogy a magáéinak. Hát lehet.

- Azt mondta, hogy ez hitkérdés és most nem akar belemenni - állapítottam meg zsibbadtan.

- Maga meg azt hitte, hogy a vénember össze-vissza beszél és nem mondott rá semmit - nevetett fel, furcsán hangzott ebben a temetőben, lábainál a barátja sírjaival, háta mögött egy bénán kifestett, szétfolyó arcú Szűz Máriával.

A ház felől éles női kiáltás tört át a fák sűrűjén, minket hívott.

- Ha apám előre szól, akkor illő vacsorát készítek, most ez van - füstölgött Anna, miközben mérsékelten visszafogott mozdulatokkal elénk rakta a juhsajttal és valamivel zöld növényből készült salátával megrakott fatálat. - A kenyér is száraz.

Elsőre nagyon kicsinek tűnt, bár elég erős felépítésű, igazi tenyeres-talpas, mégis formás nő volt, de ahogy jobban megnézte magának az ember, valahogy megnőtt. Sugárzott belőle az energia, amit nem tudott - vagy inkább nem akart - visszafogni, az apjával szemben úgy volt tiszteletlen, hogy mégis a tisztelettudás határán belül maradt, engem pedig pár mérges, ellenséges tekinteten kívül nem méltatott sokra. Hosszú haját három vékony copfba fonta, az egészet egy széles bőrszalaggal fogta hátra, hogy ne zavarja terítés közben. Vizet tett még elénk, majd tüntetően az asztal végébe állt és felhúzta az orrát.

Mint Ada, amikor először jött össze a két család és leendő anyósom hülyére dolgoztatta, hogy egy porszem se maradjon a házban. Apám közölte is velem a nap végén, hogy csak akkor vegyem el, ha újra legális és társadalmilag elfogadott lesz az asszonyverés, mert anélkül ez nem fog menni. De nem volt kedvem annyit várni.

- Ez mi? - bökött Pál vezér a salátára.

- Lestyán - közölte Anna, oda se nézett. - A főzetet most hozzam?

- Hozzad. - Majd magyarázóan felém fordult. - Magas vérnyomásra. Jobb, mint bármelyik gyógyszer. Fagyöngy.

- A híres fagyöngy - bólintottam. - Mifelénk is nagy divat volt egy időben.

- Divat... - morzsolta a szót Pál vezér, de a véleményét megtartotta magának. Anna egy fapohárral tért vissza, sűrű, zavaros löttyöt láttam benne.

- Maga kér? - nézett rám a lány. Ezek voltak az első szavak, amiket nekem szánt, a köszönést is elszabotálta, igazából csak az apját üdvözölte.

- Nem - ráztam a fejem.

- Rögtön gondoltam - vonta meg a vállát, majd visszaállt az előző helyére az asztal végén.

- Ülj le! - szólt rá az apja.

- Amikor férfiak esznek? - kérdezett vissza hetykén.

- Azt mondtam, üljél le! - dörrent rá az öreg. A lány csúnyán rám nézett - miért rám? -, majd maga alá húzott egy széket és leült. Egy darabig némán ettük a sajtot és a tényleg száraz kenyeret, a lestyánnal nem próbálkoztam. Kezdett kínos lenni a dolog, de úgy voltam vele, ez az ő meccsük, én maximum nézem, ha már muszáj.

Végül Anna törte meg a csendet.

- Maga nem emancipátor - közölte velem.

- Miből gondolja? - kérdeztem.

- Másmilyen az egyenruhája.

- Az emancipátoroknak is van rendes terepszínű egyenruhája.

- Meg a viselkedése se olyan, mint az emancipátoroké.

Pál vezér felnézett a poharából, majd megcsóválta a fejét és visszafordult a sajt felé. Eszter lányomra emlékeztetett a nő viselkedése, rosszabb, fiatalabb napjaiban, amikor mindenáron feszegetni akarta a pofonosláda fedelét, általában sikerrel. Úgy ránézésre nagyjából egyidősek is lehetnek. És egyformán szeretnek nagyot is mondani, alig látott belőlem valamit, viselkedni meg még annyit se.

- Igaza van, tényleg nem vagyok emancipátor - hagytam rá.

- Ahhoz meg túl lágyak a vonásai, hogy megtörő legyen.

Csak nem szállt le rólam.

- Sok megtörőt ismerek, aki még nálam is lágyabbnak néz ki - próbáltam farkasszemet nézni vele, de olyan erős, átható tekintete volt, hogy szégyenszemre alig bírtam pár másodpercig. - Csodálkozna, ha látná, mennyire meg tudnak változni az emberek, ha úgy hozza a helyzet.

Az apja még csak nem is célzott arra, hogy szeretné tudni, kik vagyunk és mit kerestünk biciklis felderítőként az őserdő közepén, távol minden ómagyar teleptől, pedig biztos érdekelte. Valószínűleg azt gondolta, hogy úgyse mondanék semmit.

Pedig azért van, amit elmondhatok.

- Felderítő vagyok - közöltem. - De voltam már megtörő is egy rövid ideig.

- És büszke rá?

Pál vezér nagy csattanással letette a poharát és Annára nézett.

- Vendégként ül az asztalunknál! - emlékeztette a lányát.

- Elnézést a kínos kérdésért - szúrt oda még egyet Anna.

Az öreg korát meghazudtoló fürgeséggel pattant fel a székről, azt hittem, ott helyben felképeli a lányát, de csak kilépett a széke és az asztal közül.

- Visszamegyünk a városba, még sötétedés előtt oda akarok érni - közölte. Anna is felállt, a pimasz arckifejezése egyik pillanatról a másikra eltűnt, újra az engedelmes lány volt, aki gondot visel az apjára és aggódik érte. - Este dolgod van, tudod.

- Tudom. Ott leszek.

Pál vezér felvette a sapkáját és elindult kifelé. Én is a vállamra akasztottam az AMD-t, majd elindultam utána, de Anna mellé érve megtorpantam.

- Csináltam olyan dolgokat, amiket nem azért csinál az ember, hogy büszke legyen rá - közöltem vele, ezúttal jobban sikerült állnom a tekintetét. - De semmi olyat nem tettem, amit szégyellnem kellene.

- Elnézést, ha sírni kezdek a meghatódottságtól - felelte.

Pofonosláda.

- Örülök, hogy találkoztunk. Isten áldja - köszöntem el tőle.

- Ja, az összes - jelent meg egy gúnyos mosoly a szája sarkában. Pedig amúgy szép arca volt.

- Remélem, nem bántotta meg túlságosan a lányom viselkedése.

A tisztás végében kikötött lovak felé sétáltunk, a katonák felálltak, amikor megláttak minket és eloldották a mieinket, hogy elénk vezessék őket.

- Egyáltalán nem. Kicsit emlékeztet a saját lányomra - jegyeztem meg.

- Mi a lánya neve?

- Eszter. A nagyanyja után. Februárban volt húsz éves.

- Akkor szinte egyidős Annával.

- Én is úgy néztem.

Hirtelen megállt, egy pillanatra azt hittem, hogy rosszul van, mert mintha megingott volna. De minden rendben volt, csak mutatni akart valamit. Az erdő egyik ritkásabb foltjára mutatott.

- Ott építettük fel az első házunkat, egy félig földbe vájt, fatetejű kunyhót. Már nyoma sincs, teljesen benőtte az aljnövényzet.

Meresztettem a szemem, de tényleg nem láttam semmit. Az őserdő pár év alatt eltünteti az ilyesmit. Még a jobban megépített dolgokat is. Nem tudtam, mit mondjak.

- Nehéz idő volt, de visszagondolva szép - merengett az öreg. - De még egyszer nem csinálnám végig. A fene se gondolta volna, hogy ilyen nagy terhet veszünk magunkra.