Az erdei ösvény egyre meredekebb lett, egyre több szikla nehezítette az utunkat, majd végül semmi más választásunk nem maradt felfelé, csak a meredek, sziklás, komor erdő. A völgyben megbúvó faluból velünk jött antik fáradhatatlanul mutogattak felfelé, hogy arra kell menni.

- Szóval én nyertem – állapította meg Anna.

- Miben is? - kérdeztem, miközben kelletlenül átadtam az egyik emancipátornak a lovam kantárját. Már jó ideje leszálltunk róluk és úgy vezettük őket magunk után, követve az eleve gyalog levő anti vezetőket, de most az őrmester úgy határozott, hogy kettéválunk, a lovakat fegyveres őrséggel hátrahagyjuk, a csapat másik fele pedig az antikkal megmássza az előttünk álló utolsó szakaszt. Az expedíciónk elhúzódni látszott, pedig titkon azt reméltem, pár óra alatt megjárjuk, az őrmester másnap reggeles becslését alapos ráhagyással készült túlzásnak véltem. Most pedig lassan már vörösödni kezd az ég és még semmit sem találtunk.

Könnyen lehet, hogy ez már így is marad.

- Abban, hogy egy olyan anti falu lapul a folyóhoz közel, ahol még a vasat sem ismerik – világosított fel Anna. - Láttad, hogy a kísérőinknél bronztőrök vannak?

- Bronz? - kételkedtem.

- Bronz, ha mondom – bizonygatta Anna. - Elkérjem tőlük, hogy megbizonyosodhass róla?

Megráztam a fejem.

- Nem kell. Te nyertél.

Az őrmester elrendezte az embereit, majd kiadta a parancsot az indulásra. Most is észrevettem rajta, hogy fél szemmel engem néz, mintha azt lesné, mit szólok az intézkedéseihez, bár semmilyen szempontból nem volt szüksége a jóváhagyásomra, itt ő a parancsnok, ezen az sem változtat, hogy én vagyok a csapatban az egyetlen tiszt. Egyedül azon volt csak egy kis nézeteltérésünk, hogy ragaszkodtam ahhoz, hogy Anna velünk jöhessen. Próbált érvelni, hogy a védett halásztelepen biztonságban van meg nem leszünk sokáig távol, de nem akartam, hogy elszakadjunk egymástól. Volt valami rossz előérzetem, hogy akkor nem látnám többé. Jóapám biztos azt mondaná rá, hogy babona, ha élne. Itt kellett csak egyedül a rangomra hivatkoznom, tudatosítottam benne, hogy nem parancsolhatja meg nekem, hogy az eltávom alatt emi akcióban vegyek részt, de kérhet ilyesmit a Felderítő Parancsokságtól, ha gondolja. Egyből találtak Annának is egy lovat, én pedig a biztonság kedvéért átadtam neki a Parámat. Már megbizonyosodhattam róla, hogy nő létére egész jól ért a fegyverekhez, ráadásul nem is fél tőlük. Hiába kötelező minden felsőoktatási intézményben második év végén a fegyvervizsga, sok diplomás nőnél ez elég tessék-lássék módon valósul csak meg.

Az antik nyelvjárását nem értettem, valami dákhoz közeli nyelvnek tűnt, a dák meg csak annyira megy, hogy felismertem, ha elég sokat hallottam. Anna viszont kitűnően szót értett a falusiakkal, szerintem még jobban is, mint az emik hivatásos tolmácsa, bár a középkorú, szikár férfi ezt soha nem ismerte volna el. Próbáltam az egyik fiatalabb antin keresztül többet megtudni a lezuhant léghajóról, de nem mentünk sokra. A falusiak időszemlélete nem igazán lépett túl a kissé kibővített jelenen, tervezni maximum a következő évszakra terveztek és azt is csak azért, mert mindig is így csinálták. Ha pedig valami már pár éve ott volt, akkor felőlük akár az idők kezdetétől fogva is ott lehetett, nem kapott érte külön kategóriát. Annyit tudtunk letisztázni, hogy az elmúlt télen már ott volt a roncs, de igazából a falusiak számára egyfajta rossz helynek számított a hegy teteje, nem igazán mentek a közelébe, beszélni se nagyon beszéltek róla. Nyilván már ezerszer elátkozták azt a pillanatot, amikor az egyikük elkotyogta a léghajót valamelyik eminek, főleg hogy hiába próbáltak visszakozni. Anna szerint vezetőnek is csak olyat adtak mellénk, akikért a falu szerint nem kár, ha odavesznek.

- Mi a gond amúgy a hegytetővel? - kérdeztem tőle, miután intett az antinak, hogy elmehet.

- Ez szerinted értelmes kérdés lenne? - kérdezett vissza kissé fölényeskedve. - Ha akarod, visszahívom...

- Tőled kérdeztem – világosítottam fel.

- Ezernyi oka lehet – vonta meg a vállát. - Valamikor régen széttépett ott valakit a medve, aztán mire a túlélők a faluba értek, a medvéből már démon lett, vagy valami hasonló. Könnyen lehet, hogy a léghajó miatt lett az, a robbanás, a tűz, a halottak, nem kell sok az ilyesmihez. Ti mondjátok mindig, hogy az összes anti népség babonás.

- Az ómagyarokat sem kell félteni – legyintettem.

A fák közti sétából hamarosan görnyedt kapaszkodás lett, néhány szakaszon meg kellemetlenül emlékeztetett a sziklamászásra az általunk művelt sport. Sikerült újra kidörzsölnöm a tenyeremet, reméltem, hogy nem kerül semmi durva dolog a vérembe a földből és a nedves, ragacsos szikákról, amikbe jobb híján tíz körömmel kapaszkodtunk. Anna meglepően könnyedén mozgott, az emik meg egyre szebb káromkodásokat eresztettek el. Az antik arca is elkomorult, de ők egy felesleges szót sem szóltak, a horzsolásaik miatt sem panaszkodtak, összeszorított szájjal küzdötték magukat felfelé, lélekben már a démonokkal viaskodhattak.

Jó nekik, hogy nem magukban hordozzák őket.

Az őrmesternek a kezében maradt egy gyökér és ahogy lefelé csúszott, még két emberét sodorta magával. Ha nincs egy bokor, ami valahogy megkapaszkodott két szikla között, akkor lehet, hogy az lentről, az erdőből kaparjuk össze őket. A riadt csöndet végül újabb káromkodások és ideges nevetés törte szét, az egyik anti pedig macskaügyességgel ereszkedett vissza Anna mellé és hadarva magyarázni kezdett valamit. Anna végig sem hallgatta, mondott neki pár keményen csattanó mondatot és felfelé mutatott. Az anti ellenkezni próbált, de Anna tekintetét látva feladta és a társai után ment. Az őrmesterék is megnyugodtak, hogy pár zúzódáson és vágáson kívül nem esett komolyabb bajuk, így újra megindulhattunk. A sziklaperem teteje már akkor is közelinek tűnt, amikor átváltottunk hegyikecske-üzemmódba, most is szinte karnyújtásnyi távolságra illegette magát, de már nem mertem becslésekbe bocsátkozni.

- Mit akart? - érdeklődtem Annától.

- Csak jött szólni, hogy ez a hegy szellemének figyelmeztetése volt – közölte egykedvűen. - Én meg felvilágosítottam, hogy a démonok félnek az ómagyaroktól és gyáva féreg, ha nem megy tovább.

- És továbbment.

A szám szélén mosoly bujkált, bár annyira nem volt jó a kedvem.

A sziklák valahogy elfogytak és újra egy gyengén lejtős erdősávval kerültünk szembe. Egyből kiszúrtam egy fát, ami valamikor régen kettétörhetett, majd valahogy túltette magát rajta és új formában folytatta az életét. A méretéből ítélve mindez nem tegnap történt, de nem is az elmúlt télen.

Az antik rémült tekintetét látva én is önkéntelenül megragadtam az AMD-t és feszülten füleltem, de csak a szél susogott az erdő fái között, az egyik felettünk átvonuló felhőnek pedig kezdett vörösen ragyogni a széle. Kinéz egy éjszakázás itt a hegyen. Nem lennék most az antik helyében.

A hely szelleme az emancipátorokra is hatással lehetett, mert az őrmester csillagalakzatba rendezett minket, az antik és Anna belülre kerültek, én készenlétbe helyezett AMD-vel a jobb csúcsra, majd elindultunk előrefelé. Az első sérült fát újabbak követték, több olyan is akadt, amit mintha több méter magasan lecsaptak volna, majd a csonkból dacosan csak azért is újabb hajtásokat növesztett, amikből mostanra már rendes méretű fák lettek. Mintha teleszkópos erdőbe kerültünk volna.

Mikor egy méter magas, borostyánnal benőtt fémlaphoz értünk, ami szinte függőlegesen állt ki az avarból, már nyilvánvaló volt, hogy rossz nyomon járunk. Léghajónak nincs ilyen alkatrésze és nem tarol le méter vastag fákat, hanem inkább szétcsattan rajtunk.

- Bővíteni kell az antik szókincsét – jegyeztem meg az őrmesternek.

- Ezt hogy érti?

- Le kellene tisztázni velük, hogy nem minden léghajó, ami repül. - Letéptem egy marékra való borostyánt a fémlapról, majd megkopogtattam. - Alumínium. Abból csak vázat készítenek, ilyet nem. Ráadásul ez nagyon régi.

Az őrmester közelebb lépett és ő is megérintette a roncsdarabot.

- Vagyis?

- Ez az Átkerülés után zuhanhatott ide. - Felfelé néztem, a letarolt és azért is tovább növekvő fákra mutattam. - Méghozzá nem is kis darab lehetett.

Az emi tisztes bólintott, majd követte az erdő sérülései által kiadott irányt.

- Tehát arra lesz.

- Ha ennél több maradt belőle, akkor igen.

- Akkor igyekezzünk!

A csillagot már nem tartottuk olyan szigorúan, meggyorsítottuk a lépteinket, az antik meg közelebb húzódtak egymáshoz. Nem kellett messzire mennünk, a göcsörtös fák szétnyíltak előttünk és megláttuk azt a tisztást, ami már akkorát kapott annak idején, hogy máig nem sikerült rendesen kihevernie. Bár az is lehet, hogy eleve kopárabb rész lehetett, egy kisebb plató a hegy tetején, ahol sok helyen felszínre bukkant az alapkőzet, a csenevész bokrok között pedig egy tágra nyíló kőkörben egy fűvel benőtt halom állt, mellette a ráfutott növények alatt hosszúkás roncsdarabok sejlettek.

A lábunk alatt is mindenhol fémdarabok, felismerhetetlenné zsugorodott gumitorzók, keményre égett szilánkok ropogtak a köztük kitörekvő növények alatt.

Apám repülős újságjai jutottak eszembe, amiket olyan sokat nézegettem kiskoromban. Kecses és hatalmas szerkezetek, amik gyermekkorom világában látottakhoz viszonyítva elképzelhetetlen dolgokra voltak állítólag képesek, amikhez képest a néha látott ómagyar repülőgépek csak nevetséges utánzatoknak tűntek. Nem sok maradt belőle, de a halomba félig eltemetett roncs ívéből ítélve egy nagy, sugárhajtású repülőgép lehetett. Valószínűleg utasszállító, ami az Átkerülés pillanatában épp rossz helyen repült, majd a hirtelen beállt sötétségben és rádiócsendben, talán kapcsolatba lépve néhány sorstársával valahogy errefelé keveredett, miközben az ismert repülőtereket kereste, hogy le tudjon szállni. Érdekes módon még arra is van esélyünk, hogy megtudjuk, miért kötött ki végül egy hegy tetején, ha megtaláljuk a narancsszínűre festett „fekete dobozát”, és az egomi repülőtér mellett berendezett kutatóközpontban valahogy sikerül szóra bírniuk.

Ha.

- Szóval nem léghajó – állapítottam meg újra, de ekkor már az őrmestert sem kellett győzködni. Jó pát tucat hasonló roncsot találtunk már a Kárpát-medencében, és akadhat még egypár messzebb is, több ezer kilométert repülhetett egy ilyen szerkezet pár óra alatt, egyre kétségbeesettebben keresgélve valami helyet, ahol végre leszállhat. A középen domborodó földhalomhoz is láttam már hasonlót, a budapesti repülőtér helyén több gép is lezuhant, s mikor pár hónap múlva az átkerültek felderítői elmerészkedtek odáig, egy szkíta törzs már megadta a végtisztességet az égből aláhullott embereknek, fejedelmekhez méltó halomsírba temetve őket néhány értékesebbnek gondolt roncsdarab és anti ajándék társaságában. Egy másik, az alföldön szerencsétlenül járt gép utasai között még túlélők is akadtak, akik több évig laktak az antik között és amikor a felderítők megtalálták őket, el sem akarták hinni, hogy még létezik valami az egykori világuk civilizációjából.

Ami új volt a számomra, az a halmot övező kőkör. A sztónhendzs, ahogy az emancipátorok szakkifejezése hívja.

Az őrmester az égre nézett, majd az órájára. Most sem tűnt túlságosan határozottnak, nem az a személyiség, aminek az ember egy őrmestert képzel. Bár emi, ez sok minden megmagyaráz.

- Készítünk egy gyors felmérést a terepről – határozott végül. - A protokoll szerint. Ezzel nem végzünk ma.

Az emancipátoroknak mindenre akad protokolljuk, szerintem még arra is, hogy mit csináljanak, ha hirtelen visszakerülnének a XXI. századba. A lezuhant repülőgépekkel, átkerült, majd a Dunán messzire úszott és ott elakadt hajókkal kapcsolatban is részletes rendelkezéseket írtak, még a túlélők esetleges leszármazottjaira (vagy magukra a túlélőkre, elvégre miért ne, negyven év nem olyan nagy idő) is gondoltak. Maga a halomsír nagysága és az antikhoz intézett kérdések bizonyos égből jött emberekről hamar lezárták ezt a kört – egy hegytetőre lezuhanó gépben nincs esély az életben maradásra. Hozzávetőleges áldozatszámot majd csak a halom feltúrása után tudnak mondani, de reméltem, hogy annak nem akarnak ők nekiállni. Annál egy csomó kellemesebb programot is el tudok képzelni.

Átkerülés előtti leletek és nyersanyagok felmérése... Itt se lehet sok jóra számítani. Ha nagy szerencsénk van, valamelyik gyökér alól kifordulhat a fekete doboz, bár feltűnő színük miatt ezeket előszeretettel vitték magukkal az antik, alig pár roncsnál találták csak meg eddig őket. Más használható technikai dolog itt nem lesz, az alumniumdarabok összegyűjtésével lehet csak próbálkozni, az ilyesmi mindig jól jön. Bár egy fél vadászléghajóra se elég az, amit látok...

Az antik Annának magyaráztak valamit, úgy tűnt, jobban bejön nekik, mint a hivatásos emi tolmács, az őrmester pedig elosztotta a feladatokat. Én nem kaptam semmi különöset, csak azt, hogy járjam körbe a terepet és „tartsam nyitva a szemem”.

Elkaptam Anna tekintetét, kérdőn felhúzva a szemöldökömet, de intett, hogy nincs rám szüksége. Anna tanításai a démonokról, második kör. Nem akartam beleártani magam, így inkább elindultam a kőkör felé.

Legalább négy méteres, elnagyolt hasábforma kőoszlopokból állt, szemre elég egyformának tűntek, arra meg nem volt indíttatásom, hogy lemérjem őket. Az viszont feltűnt, hogy gyanúsan más volt a színük, mint a sok helyen felbukkanó alapkőzetnek, egy geológus biztos egyből rávágná, hogy melyik micsoda. Én csak annyit tehettem, hogy amikor a helyszínt fényképező emi őrvezető a közelembe ért, mutattam neki, hogy készítsen pár olyan felvételt is, amin egyszerre látszik egy sötétebb színű kőoszlop és a világosabb alapkőzet.

A halomra egyelőre nem volt kedvem felmenni, inkább körbejártam. Számoltam a lépéseimet, de nem okozott nagy meglepetést, hogy az oszlopok egyenlő távolságra álltak egymástól. A tájolásuk is érdekes volt, észak-dél tengelyre állították be őket az élükkel, nem a halomsír felé fordultak. Kértem egy lapot és összedobtam nekik egy helyszínrajzot, feltüntetve a nagyobb roncsokat is, meg a kőkőr elhelyezkedését. A jobb rálátás érdekében végül csak felmentem a halomsír tetejére, de folyton olyan érzésem volt, hogy megnyílik alattam és foszlott húsú csontkezek rántanak le a mélybe.

Pedig a démonok félnek az ómagyaroktól, mint azt Annától nemrég megtudhattuk.

Nagyjából beálltam az origóba és vártam, hogy érezzek valamit.

Meghatározhatjuk a földenergia irányát, de tudjuk jól, hogy ez csak áttételesen érintkezik a világunkkal, nyílegyenesen, megszakítás nélkül suhan és életet hordoz magában, de mi görbének, szaggatottnak látjuk, mert nem a mi világunk része. Ő is ilyennek lát minket, nehezen találunk egymásra, de akkor élet és csoda fakad belőle.

Nekem elég lenne az egyik is – sóhajtja Ada. Alig lehetett érteni a szavát, lassan már minden erő kifolyik belőle.

Végigfutott rajtam a hideg. Elfehéredett ujjakkal szorítottam az AMD-t, mintha az lenne az egyetlen biztos pont körülöttem, majd sietős léptekkel indultam el Anna felé. Nyugodtan magyarázott az antiknak, akik mintha megnyugodtak volna időközben, az egyikük, aki a hegy szelleméről beszélt még mászás közben, majdhogynem mosolygott is.

- Történt valami? - kérdezte Anna, mikor odaértem melléjük. - Falfehér vagy.

- Semmi – ráztam meg a fejem, az AMD-t magabiztosnak szánt mozdulattal löktem a vállamra. - Csak a hegyi levegő.

Megnyugtatott a közelsége. Melegséggel töltött el. Hirtelen úgy éreztem, hogy akár Eszternek is el merném mondani, hogy hány éves a leendő mostohája.

Később együtt is végigsétáltunk a kőkör mentén. Az antik már szinte teljesen megnyugodtak és készségesen segítettek az emancipátoroknak néhány nagyobb roncsdarabot kiszabadítani a növényzet fogságából, mintadarabokat törni, amiket majd visszavisznek a támaszpontjukra, hogy ott rendesen megvizsgálják őket és eldöntsék, érdemes-e komolyabb expedíciót küldeni a hegytetőn található, pár kocsirakomány fémért. Anna egyéb kőkörökről mesélt, meg anti mondákról, amikben hol óriások, hol varázslók vitték a helyükre ezeket a sok tonnás monstrumokat. Az építésük valódi magyarázatára még nem sikerült megnyugtató választ találni, az építmények zöme az Átkerülés után is ugyanolyan ősi és rejtélyes maradt, mint előtte, ráadásul a megközelítésük sem lett könnyebb. Ami itt a hegyen érdekes volt, az az, hogy ezt a kört láthatóan az Átkerülés után építették, mert a repülőgép lezuhanása nem hagyott nyomot rajta.

- Ez nem biztos, hogy jó megközelítés – vitatkozott Anna. Az örök vitatkozó. Egyelőre még vonzónak találtam, de lehet, hogy eljön majd az idő, amikor már bosszantani fog. Majd, pár évnyi házasság után... - Az is lehet, hogy pont rázuhant, csak utána kijavították. A javításra még ezek a falusiak is képesek, az nem olyan nehéz, mint építeni.

Megfordultam, és odasétáltam azokhoz a kövekhez, amik a becsapódás valószínűnek látszó sávjával szemben álltak.

- Nem látszik rajta semmi – közöltem némi vizsgálódás után az egyikre mutatva. - A legkeményebb sziklán is meglátszik, ha letarolja egy több tíz tonnás fémdarab.

- Akkor is, ha lecsiszolják? - simított végig a sötétszürke felületen Anna. - Meg negyven évig áztatja az eső, a jég, a hó? Nem biztos, hogy ezt szabad szemmel észreveszed.

- Azt hittem, csak az erdőhöz értesz – jegyeztem meg epésen.

- Pár másik dologban is jó vagyok – kacsintott rám huncutul.

A vörösre puffadt nap már majdnem ráült a nyugatra álló hegyek gerincére, amikor az őrmester elrendelte a táborverést. Mivel a felszerelés nagy része lent maradt a lovakkal együtt, újra döntést kellett hoznia, emlékezetes nap lesz ez a számára. Lent táborozzunk vagy fent? Végül arra jutott, hogy maradunk kettéosztva, de felhozzuk ide a sátrakat és az élelem nagyját, közben meg átfésülik az egész hegytetőt, hátha találnak egy ösvényt, ami lovakkal is járható. Ha nem, a lovak lent maradnak őrséggel együtt.

Mikor az őrmester a közelembe került, jeleztem neki, hogy arról volt szó, hogy holnap reggelre visszaérünk.

- Igaza van – vakarta meg tanácstalanul a fejét a tiszthelyettes. - De láthatja, hogy még nem végeztünk itt.

- Én végeztem – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. - A roncsnak semmi köze sincs a felderítőkhöz, a helyszínelésben meg amit tudtam, segítettem. Lehet, hogy holnap indulnak tovább a tutajosok...

- Nem fogják őket elengedni maguk nélkül - jegyezte meg óvatosan. - Ezt a lehető leghatározottabban meghagytam a telep parancsnokának.

- Akkor sem akarom, hogy ránk várjanak, már így is volt elég bajuk az úton. - A szemem sarkából láttam, hogy Anna közeledik lassan. - A lovaink úgyis a telepről származnak, figyeltem az utat is. Visszamegyünk magunk. - Láttam, hogy elhúzza a száját. - Üzenetet is tudunk magunkkal vinni, ha szeretne a feletteseinek hírt adni az eddigiekről.

Anna ekkor ért oda hozzánk, majd óvatosan belém karolt. A bizalmas mozdulat sehogy sem illett az őrmesterrel való pengeváltásomhoz.

- Annyira nem biztonságos a környék – nézett félre az emancipátor. - Az én felelősségem lenne, ha útközben történne valami.

- Ennél sokkal durvább környékekhez is volt már szerencsém – világosítottam fel, bár ezt nyilván ő is tudta.

- De most nincs egyedül – nézett Annára. Egy hosszú pillanatig ott függött köztünk ez a mondat, majd megvonta a vállát. - Természetesen nem tarthatom vissza, főhadnagy. De embereket nem tudok maguk mellé adni. Talán néhány antit, de velük nem sokra mennek.

- Nincs szükségem senkire – jelentettem ki.

Anna mintha lazított volna egy kicsit a szorításán.