Az új asszony hazavitelének reggelén a szokásosnál is korábban ébredtem, még teljesen sötét volt odakint, csak a társasházzal szemközti lámpa fényébe bólogatott bele néha az egyik platánfa. Közvilágítás. Mert itt ilyen is van, bár most annyira nem örültem neki. Kezdett idegesíteni, hogy nem tudom rendesen kialudni magam, bár szerintem a mostani ébredésemben nem csak a bevetés reflexei, hanem az anyám miatti idegesség is szerepet játszott. Esztertől tudtam, hogy nagyon örül nekünk és nagyon kíváncsi Annára, de mégsem szabadulhattam attól a gondolattól, hogy majd kiakad, ha igazából rádöbben a köztünk lévő korkülönbségre. A fene tudja. Az a baj, hogy még magammal sem kerültem teljesen tisztába.

Újra kilopakodtam az ágyból, becsuktam minden ajtót, hogy se fény, se hang ne szivárogjon át, legalább Anna aludjon, ha legalább ő képes túllépni az erdei életforma rutinján. Az én rutinom most kimerült egy kávéban, meg abban, hogy az előszoba beépített szekrényének rejtekéből előbányásztam az AMD-t és szétszedtem a konyhaasztalon. Igényes voltam arra, hogy tiszta fegyvert adjak le, rettentően ki tudtam akadni azokon a felderítőkön, akik úgy adták le a Kalájukat, mintha egy mocsárból ráncigálták volna ki az előző nap. Ez még akkor is megbocsáthatatlan, ha tényleg ez történt.

Mikor végeztem az AMD-vel és a második kávéval, sós kekszet rágcsálva magam elé húztam a tegnap vett újságokat. A gyűrődéseik alapján Anna már olvasgatta őket, legalább nem unatkozott. Más szórakozási lehetőség egyelőre nem nagyon adatott a kopár szolgálati lakásban, bár valamelyik dobozban lapul még egy régi rádió. Majd ha kicsit berendezkedtünk, előkeresem. Egyelőre olyan ez a lakás, mint egy hideg kripta.

Ahogy átlapoztam az újságot, megakadt a szemem egy cikken a Hasfelmetszőről. Kicsit odébb toltam az AMD-t, kiterítettem a konyhaasztalra a lapot és töltöttem magamnak egy kis vizet a sós keksz után.

Hamar végeztem a cikkel. A fickó – vagy nő, ezt az eredeti Hasfelmetszővel kapcsolatban is nyitva hagyták – igyekezett minden lehetséges dologban utánozni a mesterét, bár sem nyomornegyed, sem könnyen elérhető prostituáltak nem álltak a rendelkezésére, eddig csak az egyik áldozatáról derült ki egyértelműen, hogy ilyesmivel kereste a kenyerét. Viszont a gyilkosság módja hasonló, bár kannibalizmusra még nem találtak nyomot, a harmadik eset után elrendelt fokozott őrjáratok és a polgárőrség figyelőszolgálata ellenére senki sem látott semmit. Ebből sokan arra következtettek, hogy a rendvédelmi szervek egy tagja lehet a gyilkos. (Ugyanezt gondolták arról az ismeretlenről is, aki az Átkerülés után járta a közvilágítás nélküli, de polgárőrökkel, rendőrökkel, katonákkal alaposan megrakott utcákat áldozatai után kutatva.) A cikkhez egy elnagyolt térképvázlatot is mellékeltek, amin az áldozatok megtalálásának helyeit tüntették fel, jól láthatóan egy X formát adtak ki, mint a dobókocka ötöse – akárcsak az eredeti Hasfelmetsző, aki keresztet rajzolt az áldozataival London térképére. Ha itt is kereszt készül, akkor még koránt sincs vége a rémálomnak, ráadásul négy környék is esélyes arra, hogy elkezdi meghúzni a kereszt hosszú szárát. Az egyik lehetséges helyszín kellemetlenül közel esett hozzánk. Nem mintha ez számítana, mert két áldozata is volt eddig, akit a fél városon áthurcolt, hogy a megfelelő helyen hagyhassa – újabb rossz pont a rendőröknek, mert éjszaka nem túl sokan furikáznak kocsival a városban, anélkül meg még feltűnőbb egy erősen vérző holttestet szállítani.

Összehajtogattam az újságot, hátradőltem a kemény, kényelmetlen székben és az AMD-t néztem. Mennyivel egyszerűbb a képlet az őserdőben. Ez a rohadék akárki lehet, akár az újságos is, akitől ezt a lapot vettem. És itt lakik a városban Eszter, itt van Anna is.

Óvatosan benézett a konyha résnyire nyitott ajtaján. Kint már világos volt. A párna kiemelkedő varrata mintát nyomott az arcába alvás közben, olyan lett tőle, mintha egy hosszú sebet varrtak volna össze a fülétől a szájáig. Kócos hajkoronája takarásából pislogott rám.

- Jó reggelt – köszöntem neki.

- Jó reggelt – mosolygott rám. - De bezárkóztál.

- Csak nem akartalak felébreszteni. Kávét?

- Kérek. - Kinyitotta rendesen az ajtót, besétált, majd leült a másik székre. Mezítláb jött, az alvós pólójára egy pulóvert terített, hogy védje a hátát. Nyitva felejtettük az egyik ablakot és kicsit lehűlt a lakás az éjszaka folyamán. - Mit csinálsz itt ezzel a puskával?

- Csak átnéztem – álltam fel, hogy felcsavarjam a villanyrezsót. - Ma kell leadnom. Nyolcra megyek be, a kocsit is most adják oda. Ha visszaértem, akkor elkészülünk és megyünk Csolnokra. Már ha így jó neked.

- Tegnap már megbeszéltük – igazgatta a haját, de fésű nélkül reménytelen küzdelemnek bizonyult. - Persze, hogy jó. Nagyon kíváncsi vagyok az édesanyádra. Meg a testvéreidre.

- Csak Hajna lesz ott. Az öcséim Győr mellett vannak, valami új telepet szerveznek éppen. De anyám a lényeg.

- Esztertől is hogy féltél, aztán semmi gond nem volt.

Sóhajtottam egyet.

- Az Eszter. Az anyám meg az anyám.

Mosolyogva megcsóválta a fejét.

- Elmondtad a lánynak, hogy mi van az apjával? - kérdezte Csehi. Felhúztam a szemöldökömet, de úgy tűnt, komolyan gondolta a kérdést.

- Persze – bólintottam hasonló arckifejezéssel. - Meg azokat a titkos iratokat is átadtam neki, amit tegnap loptam ki a levéltárból, köztük a fedett IDEA ügynökök aktuális listájával.

- Nagyon vicces – sóhajtotta Csehi. Karikás szemein láttam, hogy ma se aludt valami sokat. Pedig ha nagyon akarná, megtehetné. - Hogy tervezted értesíteni róla?

- Majd értesül magától, én se tudhatom meg előbb, mint ő – vontam meg a vállam. - Van rádió, szoktam újságot venni, aztán majd együtt szörnyülködünk.

- Akkor még várhatsz vele egy kicsit – dőlt hátra a székében a tartótisztem. - Hivatalosan még mindig nem lehet tudni róla semmit.

- Hogyhogy?

- Arra tippelünk, hogy az egalisták kivárnak, az emik meg érthető módon nem akarják nagydobra verni. Kézdivásárhelyen meg nincs független tudósító.

- Mire várnak az egalisták?

- Elég rosszul állunk arrafelé informátorokkal, de úgy tűnik, nem akarnak pofára esni a Nyírő üggyel. Ha kiderül, hogy nem csak azt a szerencsétlen katonát ölte meg annak idején, hanem a társaival is leszámolt, az nagy beégés lenne. Hiába vették meg maguknak a legtöbb firkászt kilóra, ezt még a legzseniálisabb bértollnok sem tudja kimagyarázni. A emik korrupciós ügyei már csak a habot képeznék a tortán.

Az iroda egyik falát elfoglaló térképet néztem.

- Most hol van?

- Hajnalban még Aradon volt, az ottani kirendeltségünk jelezte, hogy átrakták egy másik léghajóra, a kíséretét is csökkentették, bár azt nem lehet tudni, hogy a járat utasai között mennyi a rejtett kísérő, az emik szeretnek játszani. Ha nem lesz semmi gondjuk útközben a megállókkal, holnap dél körül érkeznek meg az egomi reptérre. Az ügyészségnél lévő kontaktom szerint már a cellája is megvan az apósodnak. Bár nem tudom, hogy össze tudsz-e hozni vele egy beszélőt.

- Az azért még odébb van – fordultam vissza felé a térképtől.

- A beszélő? Mindenképpen. Hacsak nem leszel az ügyvédje.

- Az, hogy az apósom legyen – pontosítottam.

- Ja, vagy úgy. - Úgy vigyorgott, hogy legszívesebben az asztalába vertem volna a fejét. - A jelentésedben elég szűkszavúan nyilatkoztál a dologról.

- Milyen dologról?

- A lányról.

- Mert nincs köze az ügyhöz, azért.

- Ne szórakozzál már, egy profi ügynök elcsábítja a célpont lányát, és nincs köze az ügyhöz?

- Nincs – jelentettem ki újra. - Ha nagyon zavar, akkor vizsgálatot kérek magam ellen. Én, a profi ügynök...

Felvette a töltőtollát az asztalról és elgondolkozva figyelte a félig teli üvegtartályban lötykölődő tintát.

- Azt majdnem megkaptad kérés nélkül is – közölte végül. - Majdnem le kellett mennem kutyába, hogy leállítsam. A háládra természetesen számítok majd egyszer.

- Mindig megfizetem az adósságaimat – biztosítottam róla, a hangsúly alapján akár fenyegetésnek is vehette, ha akarja.

- Az remek – tette le a tollat. - A csoport átrágta a jelentésedet. Valamikor össze kell majd ülnie az egész stábnak, valamikor nagyon hamar. Ha Nyírő Pált idehozzák a szomszédba, akkor nem késlekedhetünk mi sem. Most, hogy aludtál rá egyet, még mindig azt mondod, hogy nem ő a mi emberünk?

Némán figyeltem egy darabig, majd kimérten bólintottam.

- Azt.

- Meglátjuk – bólintott ő is. - Ezt a papírt viszont még alá kellene írnod. A kocsihoz. Benzinjegyet nem tudok adni, azért le kell majd menned a gazdaságiba. Túl sok furikázásra nem telik majd belőle, nem akarunk túlságosan feltűnők lenni, érted...

- Semmi gond – vettem ki egy olcsóbb, egyszerűbb kivitelű töltőtollat az asztalán álló díszes, égetett agyagpohárból, majd ráfirkantottam a nevem a krémszínű papírra. - Én élvezem a legjobban, ha nem kell sehova sem menni és nyugodtan ülhetek a seggemen.

A dorogi út melletti töltőállomáson várnunk kellett, mert pont kifogtuk a csúcsforgalmat. Egy WagonR és két kisteherautó állt előttünk, ez utóbbi járműveknek nem tudtam rájönni a típusára, mert teljesen egyedi fakarosszériát építettek a ki tudja mitől örökölt alvázra, de legalább szépen kifestették. Esztergomi pékség. Tényleg nagyon gyorsan felfutott az üzemanyagtermelés, mert mikor pár hónapja leléptem, még nem láttam ilyen autókat, lovaskocsin vitték ki a kenyeret is. Vagy csak az üzlet indult be...

A kútőrség azért odajött hozzánk, hogy addig se unatkozzunk. Megmutattam nekik a benzinjegyeimet meg az igazolványomat is hozzá. Nézegették egy kicsit a rendszámot, majd elkérték az Ignis papírjait is. Ennyit a Felderítő Parancsnokság tekintélyéről.

Anna némán, mozdulatlanul ült mellettem eközben, csak akkor kezdett fészkelődni, amikor a kútőrök végre leszálltak rólunk.

- Hogy köszönjek majd édesanyádnak? - kérdezte.

- Szerintem egy sima „jó napot” megteszi – doboltam türelmetlenül a kormányon. - A következő kör úgyis az lesz majd, hogy megkér a tegezésre, de akkor is illik így kezdeni.

- Persze – bólintott. - De akkor ne „csókolom” legyen?

- Még csak hatvanhárom éves. Majd ha száz lesz, akkor. Esetleg – mosolyogtam oldalra.

Anna a biztonsági övet birizgálta, kezdettől fogva idegesítette, hogy oda lett kötözve az üléshez. Hát igen, az erdő szabadsága meg egy Ignis szűkös anyósülése. Nem a legkönnyebb váltás.

- Kicsit feszélyez az, hogy nem tudom, hogy fog rám nézni – engedte végül el a sötét, erős anyagot, majd sóhajtott egyet.

- Hogy nézne rád? Kedvesen.

Az egyik pék végzett, egy visszafogott adag füstöt pöffentett a társa képbe, majd kikanyarodott a kút betonkúpjai között. Az őrök leengedték utána a sorompót. Üresbe tettem a kocsit, kiszálltam és kicsit közelebb toltam, majd gyorsan visszahuppantam Anna mellé és ráléptem a fékre.

- Jó, persze, hogy kedvesen, ebben egy pillanatig sem kételkedtem – merengett tovább az anyósülésen. - De biztos ugyanilyen kedves volt a korábbi jelöltjeiddel is, szóval nem tudom, hogy valójában mit gondol majd rólam.

- Ezt meg honnan veszed? - kérdeztem.

- Ö... hát, csak úgy agyalok.

- A korábbi jelölteket – pontosítottam.

- Te mondtad, hogy az elmúlt húsz év alatt nem én voltam az első, aki...

- Senkit sem vittem el bemutatni az édesanyámhoz – világosítottam fel.

- Senkit?

- Senkit.

Ez emésztette egy darabig. A második pék is teletankolta végre a dobozát, ebben valami kevésbé romos motort építhettek, mert alig lehetett szemmel észrevenni, hogy beindította a motort. A WagonR-es fickóval együtt szálltunk ki, hogy közelebb toljuk a kocsinkat.

- Ez nagyon furcsa – állapította meg Anna, mikor újra visszahuppantam mellé.

- Micsoda? - kérdeztem.

- Hát hogy... hogy senkit. Nem is ismerte őket?

- Volt, akit ismert.

- Nem akarsz róluk beszélni, ugye? - fordult felém.

- Hát... nem most.

- Bocsánat, nem akartalak megbántani.

- Nem bántottál meg, de most nem azzal szeretnék foglalkozni, ami volt, hanem azzal, ami lesz. De este részleteiben is kitárgyaljuk a nőügyeimet, ha akarod. Nem akarok zsákbamacskát árulni.

Igazából róla se tudtam valami sokat ilyen téren, a szüzességének kérdéséről is csak annyit, hogy „te is tudod, milyen az élet egy főiskolán”. Nem éreztem magam jobban tőle. Valószínűleg ezzel kapcsolatban mindketten túlságosan is szemérmesek voltunk, és amióta együtt vagyunk, folyton csak rohanunk egyik helyről a másikra. Nem ideális környezet ahhoz, hogy egy intim, de kínossá válható témának nekiüljünk. Még azt sem tudtam eldönteni, hogy minek örülnék jobban, ha csak egy férfival volt dolga előttem, vagy ha többel. Az utóbbinál a számok rémítettek jobban, az előbbinél az egykori érzelmek.

Bár egy szavam se lehet, mert kettőnk közül mindenképpen én jövök ki rosszabbul, bármiféle összehasonlításra kerül a sor.

- Eddig sem árultál – tette a kezét a vállamra. Jólesett az érintése, furcsa elegyet alkotott a benzinszag keltette emlékeimmel. Sok ilyen volt. - De azért szívesen meghallgatlak.

- Én is téged – nyúltam fel, hogy megfogjam a kezét. Hidegnek tűnt, az ingemen keresztül nem is éreztem, hogy ennyire kihűlt a keze.

- Hát akkor este nagy buli lesz – szorította meg a vállam. - Nem tankolunk?

A WagonR előtt épp felemelkedett a sorompó.

Dorog után lekanyarodtunk a tízesről, nekivágtunk a hegynek vezető útnak, az út két oldalán a bányák miatt idetelepült antik telepei terpeszkedtek. Meglepett, hogy mennyit csinosodtak a házak azóta, hogy legutóbb errefelé jártam, az út mellől is lebontották a kerítést, az őrtornyokban sem láttam senkit. A védelmi vonallal együtt a szemétkupacoknak is nyomuk veszett, a házakat kimeszelték, több helyen zászlórudakon ott lengedezett a trikolór, ami eddig nem volt túlságosan jellemző. Eszembe jutott egy cikk a tegnapi újságból, amit épp csak átfutottam, az egalisták egyik projektjének sikeréről szólt (már csak ezért sem érdekelt), aminek keretében jelentős összegeket fektettek be a mindig is problémás anti munkástelepek szociális felemelésébe. A magam részéről ösztönösen az út két szélét pásztáztam, hogy kiszúrjam a bányában dolgozó szüleik nélkül felnövő anti kölköket, akik valami általuk ismert okból szerették megdobálni az elhaladó autókat. Most sem kölköket, sem őket hajkurászó emancipátorokat nem láttam. Ahogy a Baumit-kereszteződésnél sem állt senki a buszmegállóban, messze volt még a műszakváltás, innen is eltűnt az őrbódé.

Aminek az árnyékába húzódva láttam meg először Adát. Az első eltávomról tartottam haza a piliscsabai egyetemről, büszkén feszítve az emancipátorhallgatók fess egyenruhájában, oldalamon a sikeres fegyvervizsgát hirdető pisztolytáska, vállamon mélyszürke sráfok. A tízes kereszteződésénél tett le az ismerősöm, egy ideig vártam, hátha jön arra valaki és esetleg felvesz, de műszakok közt jártunk akkor is, esteledett, inkább nekivágtam gyalog, nem foglalkozva az antik házai felől érkező gúnyos trillázásokkal. Az antiktól karnyújtásnyira lévő üres, őrség nélküli buszmegállóban váró fiatal lány láttán egyből valami rossz érzés fogott el. Már akkor sem voltam egy közvetlen, könnyen barátkozó személyiség, de valami lovagi érzéstől hajtva odamentem hozzá és szinte számonkérően kérdeztem meg, hogy mit keres ott egyedül. Nem teljesen állt össze az, amit felelt, valami rokonának kellett volna hazavinnie, de megbetegedett, ezért vár a buszra, ami csak két óra múlva jön majd és a felszállókra vigyázó őrségig is várni kellett még másfél órát. Amúgy Dágra ment volna, rokonokhoz. Tudtam, hogy nem hagyhatom ott, ahonnan ő jött, ott nem volt annyi gond az antikkal, mint ezen a nagy bányatelepen, mifelénk egy erős férfiember sem állna ki egy ilyen helyre ebben az időben. Felajánlottam neki, hogy sétáljon át velem a hegyen Csolnokra, a faluban szerzek neki fuvart Dágra, vagy lehet, hogy útközben is jön valaki. Valami olyat mondott, hogy nem szívesen megy el idegenekkel – mindezt egy telepre való anti közvetlen szomszédságában. Nem akartam, de muszáj volt kinevetnem. Ha akkor megsértődik és elküld a búsba, még ma is élne.

Gázt adtam, az Ignis motorja felzúgott, ahogy nekivágtunk a meredek emelkedőnek. Az utat világos betonfoltok színesítették, az Átkerülés óta csak foltozgatják, de egyre rosszabb lesz, minden télen úgy szétfagy, hogy kisebb kalandtúra átjutni rajta. Ha meg leesik a hó, akkor még inkább, olyankor a lustábbak is előveszik a sílécet.

- Szóval akkor azt mondom, hogy „jó napot” - jegyezte meg Anna az elsuhanó fákat nézve. - Ez Átkerült erdő, ugye?

- Az – bólintottam. A Pilis alatt elpöfögő vonaton ülve is nagyon megnézte magának a fákat.

- Látszik rajta.

- Nem olyan sűrű, mint felétek?

- Nem... nem olyan... élő.

Megvontam a vállam. Felértünk az emelkedő tetejére, levettem a lábam a gázról, az autó meglódult lefelé, nagyot döccenve egy alattomosan megbúvó gödörben.

- Nem élő? Fa, fa. Mitől élőbb az egyik fa, mint a másik?

- Hát... - Látszott rajta, hogy valami nagyon komolyat akar mondani, majd inkább mosolyogni kezdett. - Mitől szebb az egyik nő, mint a másik? Ha nekiállsz kielemezni, csak a varázsát veszíted el, nem?

A fákra néztem és igazat adtam neki.

Lehúztam a vécét és megbabonázva néztem, ahogy a csontsárga, ősrégi tartályból lezúduló víz megtisztítja a nemrég cserélt, csillogó vécécsészét. Azok a bokrok és fák jártak a fejemben, amiket az elmúlt hónapokban némi extra tápanyaggal láttam el, miközben idegennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Egy kulcsra zárt ajtó védelmében, angol vécén üríteni – kevés nagyszerűbb vívmányát ismerem a civilizációnak.

Hacsak nem a vécépapírt. Rohadt falevelek. Hazaérve mindig rádöbbenek, hogy gyűlölöm a faleveleket.

Kiléptem a fürdőből. A napsütés ragyogó fénnyel árasztotta el anyámék házának apró udvarát, a hátsó rész nyitott ablakán élénk női beszélgetés szűrődött ki. Egy jól ismert harsány nevetés – Hajna húgom engedte el -, majd Anna és anyám is csatlakoztak hozzá. Ezt sokszor megfigyeltem, ha kimegyek egy olyan társaságból, ahol én vagyok az egyetlen férfi, az addig döglődő beszélgetés hirtelen felélénkül. Nem zavart, csak érdekesnek találtam.

Az előszoba apró szekrényén egy jól ismert embléma kandikált ki az újságok alól. A családon belül nem nagyon szoktunk politizálni, ezért is akadt meg a szemem az egalisták stilizált kézfogásán. Egy újabb nevetés meggyőzött, hogy egyelőre elvannak nélkülem, lehajoltam és kihúztam a kis füzetecskét. Ismerd meg az ellenségeidet! Az egyik legfontosabb alapelv.

Egész komoly választási brossúrát rittyentettek össze, gőzerővel termelnek a papírgyárak, jut exportra is bőven, pont a propaganda maradna ki? Gyorsan átlapoztam, a helyi, belső dolgok nem érdekeltek, annál inkább a külpolitika és az ezeréves határok elérésének kérdése. (Azért a megtörők viselt dolgait vizsgáló ügyészségi csoport terve majdnem kiverte a biztosítékot.) Elsőre nem is tűnt annyira vészesnek, csak a terjeszkedés ütemét akarták racionalizálni, de a térképvázlataik egyáltalán nem tetszettek. Biztos vagyok benne, hogy a megmondóembereik is tudják, hogy ott kint a végeken, még az értéktelen, semmire sem jó területeken is a központban lakókat védjük, de nem hagyhatják ki a ziccert: „Ne vigye el az állam a fiainkat a Kárpát-medence másik végébe, veszélyek torkába, értelmetlen, ósdi eszmék kergetésére...” Nem csoda, ha népszerűek, melyik anya nem szeretné a szoknyája mellett tartani a fiacskáját? Ráadásul az antiról is olyan képet festenek, mintha semmi gond se lenne velük. Színtiszta demagógia, ha a mélyére ásunk.

Albert tábornok képét kerestem, amit még apám rakott ki az előszobába, de nem találtam sehol. Újabban nagy divat volt utálni Albertet, de az tény, hogy ő pofozta országgá az Átkerült területet, az ő uralma alatt lettünk azok, akik. Diktátor volt, ez is tény, meg az is, hogy ennek az ellenkezőjét hazudta magáról. Nagyon nem lógott ki ezzel a környező népek vezetői közül. Amióta meghalt, csak saját magunkkal szenvedünk, egyre kevésbé értem, hogy ez a demokrácia hogy működhetett normálisan az Átkerülés előtt...

Kintről autózúgást hallottam, majd dudálást. Befutottak Eszterék. Már csak Edének kell hazaérnie a bányairodából és kezdődhet a nagy családi ebéd.

Amin a fő attrakció Anna lesz. És én. Meg ami köztünk van.

A minden szempontból jól sikerült ebéd végén Ede sógorommal és Petya leendő vejemmel kiültünk a kerti teraszra borozgatni egy kicsit. Ede egy nagydarab, bambának tűnő fickó volt, akinek igazából megvolt a magához való esze, de eltartott pár évig, mire megértettem, hogy Hajna húgom mit evett rajta. Amikor közölte valakivel, hogy a bányában dolgozik, mindenki azt hitte, hogy lent a mélyben nyomja az ipart, valahogy nem tudták elképzelni irodistaként. Mondjuk tényleg széles vállain vitte a boltot, már többször kapott nagyon csábító ajánlatot nagyobb cégektől, egyszer igazgatónak is hívták, de ő maradt a szeretett kis falujában, szutykos képű anti munkásai között.

- Hát ez jó volt – tette le a poharat, majd fújt egy nagyot. - Vissza kell mennem a céghez, már így is fél órával ráhúztam az ebédszünetre.

Petya tanácstalanul méregette a leendő rokont, aki mellett még együtt is eltörpültünk, láttam rajta, hogy még nem találta meg vele a hangot. Tökéletesen át tudtam érezni a helyzetét.

- Még mindig nem jön fel a szén magától? - kérdeztem.

- Nem – nevetett, pedig már ezerszer elsütöttem ezt a kérdést. - Pedig nagyon könyörgünk neki.

Ő meg a választ. Petya udvariasan mosolygott.

- Szép a menyasszonyod – váltott gyorsan témát a sógor, de közben már szedelődzködött.

- Kösz – mondtam. Mit lehet erre mondani?

- Örülök, hogy megállapodsz végre – folytatta. - A felderítőket nem akarod otthagyni? Öreg vagy már ehhez. Szerzek neked munkát az irodán.

- Belepusztulnék – közöltem vele.

- Egy frászt – legyintett felém, széles mosolyában az összes fogát kivillantotta. - Ideje családos emberként viselkedned. Összehozni még pár olyan klassz gyereket, mint Eszter. Jól mondom, Peti?

Petya sután bólintott.

- Na, tényleg lépek – állt fel, a fakó kerti szék megkönnyebbülten reccsent egyet. - Ha a kölykök hazaérnek, el ne menj úgy, hogy nem mesélsz nekik valami rémséges történetet, ami a vad őserdőben esett meg veled.

- Nem akarom, hogy rosszat álmodjanak.

Újra legyintett, majd elsétált, búcsúzóul még beordított egyet a konyhába, ahol a hölgytársaság élénk csivitelésbe merült, anyám vitte a prímet. Ahogy öregszik, úgy beszél egyre többet, sokszor meg sem várja, hogy a másik befejezze. Doricsek nénivel szoktak összejárni, egy óra alatt két órányi beszélgetést is le tudnak nyomni, mert egyszerre mondják a magukét.

Petya elgondolkozva forgatta a poharát, láttam rajta, hogy mondani akar valamit. Töltöttem még egy kicsit magamnak, de amikor felé nyújtottam az üveget, megrázta a fejét.

- Mutatnék valamit, de titokban kell maradnia – bökte ki végül.

- Nocsak – húztam fel a szemöldökömet.

- Azzal kapcsolatos, amiről beszélgettünk – folytatta. - Az Átkerüléssel kapcsolatos elméletekről, tudod.

- Ja. Csak nem hoztad magaddal a kéziratot?

Ingatta a fejét, hogy rossz nyomon járok.

- Le kellene járni az ebédet, nem? - indítványozta.

Az utca felé bökött, ahol a porlepte WagonR állt. Megvontam a vállam.