Nem tudta, hogy mi számít „sok” vécézésnek, meg annak is örült, hogy legalább egy fal és egy ajtó elválasztja a két férfitől, így csak akkor jelzett nekik, mikor már szinte fájt a hasa a visszatartástól. A kopogásra szinte rögtön kinyílt az ajtó. Kovács hadnagy – vagy akárki is legyen az – állt a másik felén.

- Vécé? - kérdezte. Virág szó nélkül bólintott. Nem volt hajlandó úgy érezni magát, mint akit megaláznak éppen. A háza idegennek tűnt, pedig semmi sem változott, a két behatoló nem nyúlt semmihez. Az ágya vetetlenül éktelenkedett, ahogy reggel kimászott belőle, ki akarta vinni a kertbe az ágyneműt, hogy a nap átmelegítse és késő nyári szaga legyen az éjszakájának. A puszta szagára emlékeztette, véletlenül jött rá egyszer, hogy így hozhatja a legegyszerűbben közel az álmaihoz. (Az emberének azt mondta, hogy a nap kiszárítja és fertőtleníti a huzatot). A konyhában ugyanúgy álltak az edények, ahogy hagyta, még nem pakolta össze őket a mosogatáshoz. Az asztalon egy kendőt látott, rajta egy fél karéj kenyeret. Azt már ők rakták oda. Tudatosult benne, hogy mennyire éhes, reggel csak pár falatot evett. De nem volt hajlandó enni kérni, egyelőre nem. Ennél többet is ki kell bírnia.

Tartott tőle, hogy a vécére is el akarják kísérni, de szerencsére nem tették. Valószínűleg már átnézték előtte a helyiséget, az ablakot bezárták és leszedték róla a kilincset, nem mintha kifért volna rajta. Esetleg kikiabálhatott volna. Így is megteheti, ha kitöri az üveget, de az zajjal jár és mire kiálthatna... Utána észrevette, hogy minden olyan dolgot is kivittek, amivel ki tudná törni az üveget, még a fa vécékefét is. Esetleg ha ruhába bugyolálja az öklét... Fogalma sem volt, hogy milyen erősen kell megütni az üveget és félt volna, hogy megvágja magát. Ha valamelyik gyereke itthon lenne és miatta kellene, nem is gondolkodna a dolgon. De így...

Attilát tegnap vitték el tőle, Tündét pedig három és fél éve veszítette el, de az a lány magától ment el. Vagy az emberétől. Vagy mindenkinek a hibájából, ezen nem tudott eleget rágódni. Nagyon nem is volt senkije, akivel megbeszélhette volna, mert nem sokkal a lány szökése után az embere felpakolta a megmaradt családot és délre költöztek, ebbe a kertes házba itt Szegeden. Ahol a vécével szemközt sűrű sövény nő, hogy még inteni se lehessen senkinek, ha esetleg erre járna.

Kovács hadnagy türelmetlenül bekopogott.

- Igyekezzen!

Virág már rég kész volt, amennyire tudta, rendbe szedte magát. Ennyi év után ide jutott: a saját vécéjéből rángatják ki, ha nem végez idejében. A hideg, számító düh újra elöntötte, de nem a két férfire volt mérges elsősorban, hanem az emberére, akinek minden fontosabb, a lányára, aki hálátlanul itthagyta őket és a fiára, aki még várta is, hogy bevigyék kiképzésre. Kinyitotta az ajtót és végigmérte a mögötte álló férfit. Most először tudott úgy a szemébe nézni, hogy állta a tekintetét. Kovács hadnagy végül elfordult és a hátsó szoba felé intett.

Az embere dolgozószobájában az asztal és a fal közé szorított párnákra kuporodott. A sárgás fényű asztali lámpát nézte, ha hunyorgott, kicsit olyan volt, mintha egy kisebb csomó mécses világított volna. A szűk, sötét hely, a földre dobott párnák és a sárgás fény vetette árnyékok régi emlékképeket hívtak elő. Virágban egyszer csak tudatosult, hogy pont úgy ül itt a sarkán, mint mikor gyerekként a jurtában várták, hogy atyjuk is belépjen és elkezdhessék a vacsorát. Majd ráeszmélt, hogy az előbb, mikor kikérezkedett, nem ereszkedett rá az ülőkére, hanem csak fölötte állva-guggolva végezte el a dolgát. Mint mikor az emancipátorok először mutattak neki ilyen angol WC-t és az a szőke nő kinevette, hogy mit csinál. Itt az embere szobájába zárva is mit csinál: idegességében fésületlen haját túrta és öntudatlanul is elkezdte varkocsba fonni az igénytelenül hagyott tincseit. Muszáj volt megmosolyognia magát, de ugyanakkor ezek az apróságok ki is józanították. Ez a két emancipátor, vagy akárki nem egy védtelen, magányos asszonyt ejtett foglyul, hanem a Dérhajú lányát, akiben a keleten kelő nap vére folyik. Milyen nevetségesek ezek a szavak ómagyar füllel, már ő is annak tartotta őket egy ideje. De most erőt adtak neki. A Dérhajú lánya nem szűkölhet egy sötét odúban.

Nem szerette az emberét, pedig volt egy idő, amikor lángolt érte. Az ómagyar barátnői folyton a szerelemről beszéltek, dalokat is tanítottak neki. Szeretett énekelni, mert ilyenkor valahogy eltűnt az akcentusa, amit olyan nehezen bírt csak levetkőzni, ami olyan sok éven keresztül elárulta, hogy honnan származik. Az alkatával szerencséje volt, alacsony, zömök, kifejezetten húzott szemű apja ellenére Virág kis túlzással eredeti átkerültnek is elment volna; miután már megtanult szépen beszélni és letette az emancipációs vizsgákat, általában nem hitték el neki, hogy odakint született a betöretlen pusztán és négy éves koráig semmiféle ómagyart nem látott. Magasnak nem volt magas, de keze-lába hosszú volt, karcsúvá, arányossá varázsolva a termetét, bár ezen a két kihordott és egy elvetélt gyerek sokat rontott. Egy idő óta már nem is zavarta, nem volt kinek tetszenie. Pedig mennyit szépítkezett eleinte! Mennyi mindent otthagyott az emberéért. Az első férjének hálával tartozott és ha nem ismeri meg az ómagyar szokásokat jobban, haláláig ott maradt volna mellette. A puszták népe tudja, mit jelent valakinek hálával tartozni, olyan adóssággal lenni valaki felé, aminek a visszafizetéséhez kevés egy élet is. Az első férjének törlesztett mindennel, amivel csak tudott, fiatalságával, szüzességével, esküjével, munkájával. De nem szerette, nem szerette ómagyar módra. Azóta már persze tudja, hogy az ómagyar lányok hazudtak neki és nem létezik az a szerelem, amiről neki beszéltek. Az első férjét otthagyta, mert az emberének szerelemmel tartozott. Most ez már nincs sehol. Nincs ómagyar törvény, ami vádolná, de most, lelkében kicsit visszazuhanva oda, ahonnan származott, most már mardosta, hogy nem fizette meg az adósságát.

Ómagyar vagyok, emlékeztette saját magát és kapkodó mozdulatokkal kibontotta a hevenyészve font varkocsait. Ómagyar vagyok, és az ómagyaroknál nem létezik az erősebbek joga a gyengébbek felett. Nincs joguk bezárniuk.

- Soha nincs otthon - panaszkodott az alszegedi lelkésznek. Mikor ómagyarrá vált, kötelességtudóan lecserélte a puszta szellemeit az átkerültek Istenére, hiszen immár ehhez a néphez tartozott. Nem értett mindent, de hamar rájött, hogy a templomokba járók sokszor még annyit sem értenek, mint ő. Úgy tűnt, az ómagyar Istent ez nem is zavarja, biztos tett volna valamit, ha ez a tudatlanság baj. Nem adott volna nekik sikert a harcban vagy bő termést, márpedig ezt két emberöltő óta mindig megadja nekik. Mindig jártak templomba, az egyesült protestánsokat keresték, mert a katolikusok nem örültek neki, mikor megtudták, hogy elvált. Ha nem lett volna elhálva a házasság, akkor esetleg, húzta a száját az az öreg plébános, akinek sebhely volt az arcán. Virág kötelességtudóan biztosította róla, hogy elhálták a házasságot, nagyon is. Azt hitte, hogy ha már így felhozzák a dolgot, akkor nyíltan kell beszélni róla, Istennek és Isten emberének nem szabad hazudni. A plébános azonban elvörösödött, a sebhelye is szinte lángolt, szó sem lehetett arról, hogy Virág tagja maradhasson a miseközösségnek. Az egyesült protestánsok megvoltak miseközösség nélkül is, az embere is inkább feléjük húzott, ráadásul nem tagadták ki a válása miatt. Az első lelkésze, aki azon a tiszai missziós hajón szolgált, azt mondta, hogy Virág túlságosan fiatal volt még a házassághoz és az első férje visszaélt a helyzetével, nem volt felelős döntés hozzámenni. Sajnálatos, ami történt, de ha valami nem működik, akkor tisztább dolog kiszállni belőle. Az alszegedi lelkész nem mondott ilyet, pedig az emberével sem működött a dolog. Vadány Ferencné. Ennyi erővel maradhatott volna Cserfalvi Józsefné is. Az első férjéhez legalább a puszta törvénye kötné.

- Pedig mindig is az az érzésem volt, hogy Ferenc számára ön nagyon fontos - mondta inkább az alszegedi lelkész. - Emlékszem, mikor nem jár a komp és a férje külön szerzett egy csónakot, hogy áthozza magát istentiszteletre.

Ezzel nem is tudott vitatkozni. Az embere gondoskodott róla, mindenben gondoskodott róla. Dolgozni sem engedte, mindig volt valami kifogása a szóba jöhető munkákkal kapcsolatban. A fő érve az volt, hogy nincsenek rászorulva, keres ő eleget. Meg ott a család. Igaz, hogy a lány otthagyta őket. Sokáig keresték, megbeszélték sokszor, hogy min fognak változtatni, ha visszajön. Nem találták meg és nem is jött vissza. Végül Esztergomból kaptak egy táviratot tőle, amiben közölte, hogy minden rendben van vele és ne keressék, majd ő fogja keresni őket, ha eljön az ideje. De ezt biztos nem Tünde adta fel, mert őt be se engedték volna Esztergomba, az anyja emancipációs szintje járt neki automatikusan, az pedig nem volt elég magas az átkerült területekhez. Megkaphatta volna az apjáét is, de az embere azt mondta, hogy szeretné, ha ezt a lány magától érné el, mert képes rá. Biztos képes is lett volna, de más dolgok érdekelték. Amikor pedig átverte őket és kitudódott, semmi megbánást sem mutatott, az apja iránt meg még annyi tiszteletet se. Pedig az embere erre nagyon kényes volt, rettentő módon. Pont, mintha a pusztán lettek volna. A Dérhajú saját kezűleg hasította volna ketté azt a gyerekét, aki úgy mert volna beszélni vele, mint Tünde az apjával. De ők már ómagyarok voltak. Egy hét múlva meg otthagyott szülők. Az embere a kapcsolatain keresztül kiderítette, hogy valami átutazó adta fel a táviratot, biztos fizettek neki. Akárhonnan jöhetett. Ómagyarország nem nagy, de ha valaki el akar benne tűnni, akkor megteheti. Mostanra már nagykorú, a körözést is visszavonták.

Igen, az embere megadott nekik mindent. Csak azt nem, amire igazán szükségük volt.

Háromszor is csörgött a telefon. Az elsőnél Virágnak a torkába ugrott a szíve, felpattant és az ajtóhoz simult, maga sem tudta, mit várt. A telefonhoz nem nyúlt senki, tíz csörgés után el is hallgatott. Kora délután volt. Odakint senki sem szólt semmit. A két emancipátorruhás férfi nem beszélt egymással. Fél óra múlva megint elkezdett csörögni a telefon. Ezúttal tizenötnél maradt abba. Megint fél óra múlva folytatta, ezúttal tizenkettőig jutott. Virág biztos volt benne, hogy ugyanaz a hívó keresi. Talán az embere? Néha szokott telefonálni, ha olyan helyre ér, egy komolyabb emancipációs központba vagy helyőrséghez. A munkája nagy részét alacsony szintű területeken tölti, levelet sem ír, mert úgyis egyszerre érne haza velük. Eljátszott a gondolattal, hogy felvehetné a telefont, Kovács hadnagy persze ott állna közvetlenül mögötte, esetleg kést szorítana a torkához, Kiss hadnagy pedig a telefon villáján tartaná az ujját. Mit mondana az emberének? Hogy tudna tőle segítséget kérni? Még ha a puszta nyelvén, nagyon hadarva mondana is valamit, azt sem értené meg. Valószínűleg. Tanulgat szavakat, de van tolmácsa, nincs rá szüksége. És a szkíták felé amúgy se nagyon jár, az nem az ő területe.

A szomszédok biztos azt hiszik, nincs otthon. Elutazott valahová. Tegnap láthatták az állomáson meg a kompkikötőben. Nem fog hiányozni senkinek pár napig. Vagy hosszabb ideig.

Újabb fél óra múlva becsöngettek. Virág először azt hitte, hogy megint a telefon szól, de rögtön az első csöngés után hallotta, hogy a fogvatartói gyors léptekkel mennek valahova, a hálóba vezető lépcső száraz fája is megreccsent. Ekkor már az asszony is talpon volt és az ajtóhoz tapadva hallgatózott, ilyenkor bezzeg túl jól szigetel ez a vacak. Amikor az embere bevonul, elvonul, akkor nem, akkor már arra is kijön, ha a konyhában, normál hangon beszélgetnek. Hogy így nem lehet dolgozni. Meg koncentrálni.

Meg élni sem.

Újra csengettek, ezúttal hosszabban. Pont, mint ahogy kezdődött. Ha nem megy kaput nyitni... Akkor bemásznak és lerohanják. És ugyanitt köt ki. Vagy még rosszabbul is jár.

Több csengetés nem volt. Virág azon tűnődött, ki lehetett az. A szomszédok nem nagyon szoktak rácsengetni. Ha kint összefutnak, vagy a kertben dolgozva meglátják egymást, akkor elbeszélgetnek, de semmi több. A városokban már csak így megy ez. Sokan élnek együtt. de magányosabbak, mint a csikós kint a pusztán, vagy a lápi halász a susnyás közepén épült kunyhójában.

- Ha Attila nem lenne, otthagynám az emberemet - mondta az alszegedi lelkésznek, már akkor kifelé mentek a parókiáról. A fiatal, sötét hajú lelkész nem háborodott fel a kijelentésen, inkább szomorúnak tűnt.

- Nem jó az embernek egyedül - mondta végül, de még az ő szájából is esetlennek hangzott.

- Nem - értett vele együtt Virág. - De én egyedül vagyok. Ha itthon van, még jobban.

- Közösen kellene beszélnünk erről - javasolta a lelkész. - Amikor mindketten itt vannak. Lehet, hogy Ferenc nem is tud arról, hagy maga így érez. Meg kellene osztaniuk ezt egymással, vagy külső segítséget kérni. Nem szabad ezt ilyen gyorsan így...

- Nincs itt semmiféle gyorsaság - ellenkezett Virág. - Húsz éve vagyok az emberemmel.

- De azt mondta, szereti. Hogy szerelmi házasság volt.

- Húsz éve vagyok az emberemmel - ismételte meg az asszony. - És már tizenhét éve nem szeretem. Nekem azt mondták, az ómagyarok szerelemmel élik a házasságot.

A lelkész szomorúan mosolygott.

- Akkor hazudtak magának - állapította meg.