A király szálláskészítői némi mérlegelés után alkalmasnak találták a csatatérrel szomszédos dombon álló apró erődítményt Hannibál számára. A csata után egy kisebb csapat bennszülött ide vetette be magát, az imazigen lovasok ellen menedéket is találtak, mert azoknak nem volt kedvük leszállni a nyeregből és közelharcot vívni sötét köveken; az erősítésül érkező pun könnyűgyalogság azonban pár perc alatt felszámolta az ellenállást. Hősök ugyan nem lettek, de a király számára készített jelentésbe névtelenül bekerültek, mint a legtovább fegyverrel kitartó egység a fiatal Mago tönkrevert seregéből.

A feldúlt faluból visszaérkezve Hannibált valami rossz érzés fogta el a sátrába lépve, le sem ült, hanem egyből visszatért a szabadba. A halottak máglyáinak és a sereg őrtüzeinek fényénél kevésbé nyomasztották a gondolatai. Az ember sem az ellenségeit, sem a szövetségeseit nem választhatja meg szíve szerint, gondolta. Még az isteneit se. A Király és az Úr választhat, mi legfeljebb csak alkudozhatunk velük. Esetleg kérhetünk, bár újabban Tanith Anya is fukarul bánik a kegyeivel.

A lenyugvó nap megfestette az eget és a vöröses derengésben szépen kirajzolódott a dombot uraló erőd sziluettje. Hannibál már korábban is rácsodálkozott ezekre az épületekre, lépten-nyomon beléjük botlottak, a szárdok nuraghének hívták őket. Senki sem tudta, kik építették és mikor, de mindenki mondott valamit. Némelyikben még laktak, másokat síroknak neveztek és a lemúroktól félve elkerülték. Mago se nagyon használta ki őket, egyik se, pedig a fiatal mondjuk ide csoportosíthatta volna a tartalékát és több gondot okozhatott volna velük, mint az a maroknyi bolond szárd, akinek a vére csak sötétebbre festette az ősi köveket.

- Pár napig itt maradunk – mondta rögtön a szállásmesterének és a nuraghére bökött. - Ott akarok addig lakni, már ma is.

A szállásmester nem mondott semmit, de még a esti szürkületben is látszott a szemein, hogy hajtott végre már szívesebben is parancsot.

A seregtestek vezetőinek jelentése után Hannibál és kísérete átvonult a dombhoz, addigra négy pun gyalogos század és ugyanennyi baleári tábort vert az erődítmény körül. Hannibál átlovagolt köztük és némelyik katonát a nevén szólította, megemlítve egy-egy tettüket a csatából. Olcsó, de mindig hatásos eszköz, fiatalon sokszor látta az apját is, hogy így jár a katonái között. A kőfalak közé érve elégedetten bólintott, a szállásmester és emberei jó munkát végeztek. Mindenhol fáklyák és olajmécsesek álltak, a megfelelő helyekre sátorponyvákat feszítettek ki a testőrök, szolgák és udvari emberek számára, a kövek és a csata szagát illatos ágakkal és füvekkel fedték el. A nuraghe belsejét is kidíszítették és kisebb terekre osztották, hogy mindenki rangjának megfelelő elhelyezést kaphasson. A tető már elkorhadt, de néhány frissen kivágott sudár fatörzzsel és vászonlapokkal pótolták. Egész jó állapotban van ez az épület, gondolta Hannibál. Ki tudja milyen babonaságok kötődnek hozzá, hogy nem használták semmire. Állítólag százszor száz ilyen épület van a szigeten.

Egy fogadótermet is kialakítottak neki , viszonylag nagy volt és napközben minden bizonnyal kellemetlenül sötét, mert az ablakai inkább lőrések voltak csak. Az érdes, nedves kőpadlóra drága szőnyegeket terítettek, így máris előkelőbbnek tűnt minden. Hannibál leereszkedett a tábori székére és máris hiányzott neki a sátorban hagyott oszlopa. Lehet, hogy hallgatni kellett volna a szállásmesterre és behajózni azt a faragott trónust is, amit ajánlgatott. Már csak a támla miatt is.

Az orvosa mellé lépett és rosszallóan mormogva megvizsgálta. Hannibál nem beszélt neki a hátáról, csak a szemére panaszkodott, a lovaglás, a felgyújtott falu füstje és a dühe nem használt neki, néha olyan érzése volt, mintha egy vékony, izzó tőrt forgatnának a szemüregében.

- Most azonnal le kell pihenned, uram – közölte vele az orvos. - És a kötést egész nap rajta kell hagynod.

- Nem állhatok ki az embereim elé kötéssel a szememen – dünnyögte Hannibál.

- El fogod veszíteni a szemed, uram.

- Már elveszítettem, ne beszélj mellé! Azt kérem tőled, hogy ha hasznát nem is veszem, legalább ne kínozzon ennyire.

- Adhatok főzetet, amitől...

- Amitől eltompulnak a gondoltaim. Ne is említs ilyet! Az ómagyarok majdnem meggyógyították a szemem, tőled csak enyhülést kérek.

- Nem vagyok ómagyar orvos, uram.

Szinte mindig lefutották ezeket a köröket. Hannibál igazából szerette és nagyra becsülte ezt a félig görög, félig afrikai orvost, mert nem fárasztotta babonákkal és nem mérgezte mindenféle elképesztő dologgal, amit valamiért hatásosnak tartottak a régiek. De meggyógyítani nem tudta. Nem volt ómagyar.

Mikor eligazította a gyógynövényekkel tömött, olajokkal átitatott kötést a királya szemén, felajánlotta neki, hogy segít eljutni neki az ágyáig, amit a szálláskészítők szintén gondosan elrendeztek.

- Talán álmomban intézzem az ügyeimet? - nevette ki Hannibál. - Menj te pihenni, olyan fáradt vagy, hogy folyton elfelejted, a betegednek uralkodnia kell!

A titkára lépett melléjük, összenézett az orvossal és a szeme egy villanásával elküldte.

- Mit hoztál, Himo? - kérdezte fáradtan Hannibál.

- Híreket érkezőkről, most hozták a futárok.

- Megtalálták Massinissát?

- Délebbre ment, mint számítottak rá, egy kisebb lázadó csapatot üldözött. Átadták neki a hívásodat és megfordította a lovait. A futár pár órával előzhette meg őket, legkésőbb reggelre itt lesz. Kívánod azonnal fogadni, ha megérkezik?

- Jó lesz reggel is – döntött Hannibál. Hideg, pihent fejjel akart a sógorával beszélni, nem pedig fájdalomtól és kimerültségtől kábán, ingerülten. - De itt kell maradnia az erődben, nem mehet ki még a sajátjaihoz sem.

- Fogolyként legyen itt?

- Lényegében igen, de ne mondjátok ezt neki. Rád bízom, mivel marasztalod.

Himo meghajolt, mint mindig, amikor úgy érezte, megtisztelték.

- Ahogy kívánod. A másik futár délkeletről jött, az új kikötőnkből. Befutottak a megszálló csapatokat szállító hajók, Bomilkárt kormányzó vezeti őket, az út eseménytelen, az istenektől áldott volt. A tervek szerint veszik át a helyőrségeket és zárkóznak fel a harcoló csapatokhoz.

Hannibál szótlanul bólintott.

- Kossuth tanácsos is velük jött – tette hozzá Himo.

- Kossuth? - A hír meglepte a királyt, annyira, hogy a meglepetését, szokásával ellentétben, ki is mutatta. Az öreg állítólag azon az éjszakán született, amikor az ómagyarok – legalábbis a legendáik szerint – megjelentek a lakott föld szélén és az egész életét ennek a népnek szentelte, a nevét is egy ómagyar hőstől kölcsönözte. Minden elszántsága ellenére igazi szobatudós volt, aki ki sem tette a lábát Karthágóból, de összegyűjtött mindent, amit csak lehetett az ómagyarokról. Több mint hatvan telet megélve most hajóra száll és Szardíniára utazik, ahol még nem értek véget a harcok? - Mit akar?

Hamilkár fedezte fel az – akkor még – furcsa fiatalembert és maga mellé vette. Hannibál őt is az apjától örökölte, de neki minden további nélkül megerősítette a tanácsosi kinevezését, sőt, a juttatásait még bővítette is és egy unokáját ómagyar iskolába küldte, pedig manapság már nagyon megkérik annak is az árát. De nem eléggé.

- A királlyal akar beszélni, sürgős, halaszthatatlan ügyben – felelte Himo..

Olyan sürgős, hogy Kossuth életében először tengerre száll miatta?, csodálkozott Hannibál. A biztonság kedvéért egy pun lovas osztagot küldött a tiszteletreméltó tanácsos elé, hogy megerősítsék a kíséretét.

Még két órán keresztül intézte a különböző ügyeket, néhány vezérével egyeztette a sereg következő mozdulatait és a már megszerzett területek kérdését, majd a kimerültsége és a szemében lüktető tompa fájdalom legyűrte. Mindenkit elbocsátott, az ágya mellé egy parázstartót vitetett, mert fázni kezdett, majd az Anya jelével díszített takarójába burkolózva elaludt.

- A nomádjaid feldúltak és legyilkoltak egy falut – közölte reggel Massinissával, miután kölcsönösen üdvözölték egymást és lefutották azokat a kötelező köröket, ami nélkül nem lehet a tárgyra térni. Massinissa nem csak a királynő bátyja volt, hanem mintha ugyanannak az arcnak a női és férfi változatai lettek volna. Hannibál egyre gyakrabban fedezte fel a fiatal herceg mozdulataiban, gesztusaiban a feleségét, abban, ahogy a száját összeszorította, vagy a szeme ahogy villant, ahogy egyenesen tartotta magát. Én se vagyok éppen idős, gondolta, de ez a herceg szinte még kölyök. Egy lovascsapatot bíznának csak rá talán, ha még élne az apja. De Gala nem sokkal Hamilkár után meghalt, mintha nem akart volna a szövetségese és uralkodója nélkül élni. Hannibál és Massinissa is ilyen szorosan fog kötődni majd egykor egymáshoz?

Mert most még nem.

- Háború van – közölte egykedvűen a herceg.

Hannibál kényszerítette magát, hogy higgadt maradjon.

- Az a falu már a mi falunk volt – világosította fel Massinissát. - Behódoltak nekünk és bírták a király ígéretét, hogy nem esik bántódásuk, sőt, méltó és gazdag életet élhetnek Karthágó uralma alatt. A nomádjaid mégis barbár módon feldúlták.

Szándékosan mondta ki az összes külsős gúnynevet, amit az imazigenek büszke népére szoktak mondani. Massinissa továbbra is egykedvűnek tűnt.

- Sajnálatos – jegyezte meg végül. - De nem lehet háborúzni öldöklés nélkül.

- A szolgáim elmondták, amivel megbíztam őket? - kérdezte Hannibál.

- Igen – bólintott Massinissa. - A király testőrsége és csapatai körbevették a feldúlt falut és lefogták az imazigen lovasokat, akik most hátasaik és fegyvereik nélkül várják a sorsukat. Egy tizedesnek elvágattad a torkát, mert tiszteletlenül viselkedett veled szemben. Ha nem tetted volna, én vágom el neki a saját tőrömmel.

Hannibál bólintott.

- Kikérdeztem a vezetőiket – mondta a hercegnek. - Kikérdeztem azt a három falusit is, akik el tudtak menekülni és az embereim rájuk találtak a környékbeli erdőben. Mást mondanak az embereid és mást a falusiak.

Massinissa nem szólt semmit, csak kérdőn nézett a királyára.

- Az embereid azt mondják, hogy mikor átvonultak a falun, megtámadták őket. Egyesek szerint köveket hajítottak rájuk, mások nyilazást láttak, mások lándzsásokat vagy fejszéseket. A falusiak azt mondják, hogy semmi ilyen nem történt, a nomádok belovagoltak és összehívták az embereket, hogy a király parancsát kihirdessék. Mikor mindenki összegyűlt, rájuk támadtak, minden ok nélkül.

Massinissa arcáról nehéz volt olvasni. Ebben is hasonlított a húgára. Afrika pusztáin és hegyeiben nem mutatják ki hevesen az érzelmeiket az emberek.

- Ebben az esetben a királynak kell igazságot tennie – jelentette ki az imazigen. - Melyiket tartod igaznak? Melyik történet életszerűbb?

Ebben viszont különbözött a két testvér. Imazában nyoma sem volt ennek a bújtatott pimaszságnak, ami Massinissa beszédére annyira jellemző volt. Vagy csak nem merte kimutatni ezt a férje irányába? Jobban fél a férjétől, mint a bátyja a királyától?

- Igazságot is teszek – ígérte Hannibál. - Több helyről hallottam, hogy az imazigen katonák zúgolódnak, mert kevés a zsákmány. Pedig fizetséget ígértem nekik azért, hogy a szigetre jöjjenek, fizetséget azért, ami a kötelességük. A harctéri zsákmányt is felosztjuk részekre és senkit sem rövidítettem meg, sőt, én a magam részéről eddig mindig lemondtam, mert a vitézség jutalmat érdemel. A nomádoknak mégis kevés, mert nem dúltunk fel még egy várost se, ők pedig az ottani templomok és raktárak gazdagságára vágynak.

- A férfi zsákmányért és dicsőségért vonul harcba – jegyezte meg Massinissa.

- Dicsőség talán a király parancsa ellen cselekedni? - kérdezte Hannibál. - Minden katonám hallotta a parancsomat, amiben a saját védelmem alá helyeztem mindenkit, aki behódol nekünk. Épp annyira a védelmem alatt álltak azok az emberek a faluban, mint Karthágó polgárai vagy a hercegséged régi és új városainak lakói. De még a földeken kóborló törzsek is. Őket sem lehet büntetlenül legyilkolni.

- Minden szavad igaz – biccentett Massinissa. - Az embereim elfelejtették, hogy most az új király új módjára háborúzunk.

Tehát beismerted, hogy nem a falusaik provokálták ki a támadást, állapította meg Hannibál.

- Ez mentség? - kérdezte a hercegtől.

- Nem – felelte Massinissa.

- Rád bízom a büntetésüket – ajánlotta fel Hannibál.

Massinissa újra biccentett.

- A következő csatában az első sorban fognak rohamozni – jelentette ki.

- Rendben – hagyta rá Hannibál. Gondoskodni fog róla, hogy a rohamot egy falanx fogadja majd. - De ez katonaként egyébként is a kötelességük. Ezért még elkobozzuk tőlük az eddig szerzett zsákmányukat is, azokból rabszolgákat veszünk, férfiakat és nőket, felszabadítjuk őket és újranépesítjük velük a feldúlt falut.

Massinissa felhúzta a szemöldökét.

- Az eddig szerzett zsákmányukat? - kérdezte.

- Az eddig szerzett zsákmányukat – ismételte meg Hannibál. - Azok, akik életben maradnak és újabb zsákmányt szereznek, hazatérhetnek vele. És még egy dolog, ezt reggel az egész seregnek kihirdettettem: ezentúl a behódoltakkal és a foglyokkal való minden erőszakoskodás a király ítéletét vonja magára, a tettes választhat a halál vagy a déli határvidékre való száműzetés közül. Legyen a bűnös akár egy pun nemes, baleári halászfiú vagy imazigen nemzetségfő. Senki sem kivétel.

- Értem – biccentett Massinissa.

Miután a herceg kiment a fogadóteremből, Hannibál elővett egy bőrtokot, amibe néhány papíruszt toltak. A lefogott imazigenek vezetőinek vallomásai voltak, mivel nem értették, mi a helyzet, készségesen és őszintén feleltek Hannibál tisztjeinek kérdéseire, nem kellett semmiféle kényszerítést alkalmazni. Massinissa csapatai biztosították a déli kikötő és az észak felé nyomuló sereg közti összeköttetést és az utánpótlást és a lovasvezérek több esetről is beszámoltak, amikor bennszülöttekkel erőszakoskodtak, nem egyszer a herceg tudtával és hallgatólagos beleegyezésével. Az egyik vallomás egy gall rabszolgalányról is említést tett, akit egy legyilkolt kereskedőtől vettek el, amikor pedig Massinissa meglátta, elvette az embereitől és a saját ágyasává tette. Mindezt a már behódolt és a király védelme alatt álló területeken.

Nem lehet háborúzni öldöklés nélkül, jutottak eszébe a herceg szavai. De kire másra lehetne bízni az utánpótlásvonalak biztosítását? Az imazigen lovasokat az istenek is erre teremtették, pun lovasból nincs elég és rákjuk a zömnél van szükség, a gyalogság pedig túl nehézkesen mozog. Az imazigenek meg barbárok, hiába próbálta őket civilizáltabbá tenni Hamilkár és Gala.

Visszatolta a tokba a papíruszokat. Szívesen Massinissa arcába tolta volna ezeket a feljegyzett eseteket, de nem akarta túlfeszíteni a húrt. És még bizonyítéka sem volt elég; majd ha hazatérnek a fattyúi délről, akiket ezzel kapcsolatban küldött ki: meglátja, hogy ők miket hallanak. Majd akkor. Nem tűrheti, hogy bárki pimaszkodjon vele, legfőképpen a sógorától nem.