Szardínia lakóival viszonylag kevés probléma ígérkezett. A civilizált részeken élő sokféle nép számára a pun hódítás leginkább csak üdvözlendő változásokat hozott. Sokuk ősei karthágói alattvalók voltak, de az azóta beköltözött görögök, latinok és egyéb népek sem veszítettek semmit azzal, hogy Hannibál végigsöpört a földjükön. Megszűnt a polgárháború, megszűnt a több állam által fenntartott embargó, a megtűrt-támogatott kalózok visszaélései, eltakarodtak a helyi kiskirályok – helyettük lett egy nagy, a kormányzó, aki ugyanúgy beszedte az adót, de a királyának elszámolni tartozott minden lépésével. Hannibál pedig a maga egyszerű módján világossá tette, hogy milyen dolgokban nem tud elnéző lenni a saját embereivel sem.

Korzika eladása igen jó üzlet volt, fejtette ki több résztvevő is a tanácskozáson. Az istenek különös bölcsességgel és szerencsével áldották meg a királyt, mikor ezt a gondolatot a fejébe ültették. Mindazok az elemek, akik Szardínián gondot okozhattak volna, átmenekültek az északi szigetre és most már az oda áthajózott római légióval boldogítják egymást. Ráadásul a rómaiak bizonyos feladatokra karthágói zsoldosokat béreltek fel, ami újabb bevétel a városnak, nem is beszélve a talentumokról, amiket a szigetért küldtek és küldenek majd évről évre. Hannibál némán bólogatva fogadta a dicséreteket, tudta, hogy többségük csak üres fecsegés és számító hajbókolás. De valami azért lehetett mögöttük, mert Nagyszigeti Bodmilkár jelentései csak elhanyagolható ellenállásról számoltak be, ezek az elszórt esetek sem okoztak különösebb problémát a csapatainak. (A kormányzó – a Barkidák rokona egyébként - első dolga volt új tisztjéhez való nevet felvenni, talán azt remélte, hogy a „szigeti” előbb-utóbb lekopik belőle.)

Az őslakos szárdok ügye továbbra is megoldhatatlannak tűnt. Velük mindig is gond volt, attól a pillanattól kezdve hogy réges-régen az első főníciai hajósok kereskedelmi állomásokat és telepeket építettek a kikötésre alkalmas öblökben. A barbárokat fokozatosan a hegyekbe szorították vissza és a tengerparti sávot elfoglalták, bár ekkor már Karthágó volt az anyaváros, ahonnan az új és új telepesek jöttek. Ha néha vezettek is egy-egy hadjáratot a hegyekbe, sohasem lett pozitív a vállalkozás mérlege, mindig többe került, mint amennyi hasznot hozott. Foglyot keveset tudtak ejteni, zsákmányolni nem nagyon volt mit, de minden napért a vérükkel kellett fizetni. Állítólag a Tarfejű Mago alatt sem javult sokat a helyzet, bár néhány jelentéktelenebb szárd klánt rábírtak arra, hogy lejöjjenek a hegyekből és letelepedjenek, gazdálkodjanak, adót fizessenek.

- A sziget veszélyes helynek számít – jelentette ki Hannibál, miután meghallgatta a szárdokról szóló beszámolót. Szardínia térképe ott feküdt előtte, mindig szerette látni azt a területet, amiről szó esett. A partvonalat és a civilizált sávot szépen kidolgozták, de a sziget belseje szinte teljesen fehér volt. Egy korábbi térképen mindenféle hegyeket és telepeket is találhatott volna, de amikor rákérdezett, hogy mi alapján kerültek ezek a papiruszra, kiderült, hogy a legfontosabb forrás a térképrajzoló fantáziája volt. Hannibál csak olyan dolgot engedett ezek után odarajzolni, ami nagyv valószínűséggel ott van. Felnézett a térképről és végigmérte a tanácskozásra összegyűlt férfiakat. Többen helyeslően bólogattak. - A sziget veszélyes hely, de nem a szárdok miatt. Néhány hegyi barbár kellemetlen ugyan, de semmi több. Viszont akármerre nézünk, Szardíniát ellenség vagy vetélytárs veszi körül. Róma a Nagy Tenger északi partjait már szinte összefüggően birtokolja, ahogy a félszigetét is. Délre ott van Szicília, az ómagyarok támogatásával. Mindegyik hely olyan, hogy hamarabb elérhető róluk a szigetünk, mint tőlünk. Ha váratlanul, vagy még rosszabb esetben összehangoltan lépnek fel ellenünk, akkor Szardínián minden erőre szükség lesz ahhoz, hogy tartsák magukat a felmentő csapatok megérkezéséig. Tehát nem engedhetjük meg, hogy a hegyekből bármikor hátba támadhassák a városainkat, falvainkat és katonáinkat a barbárok. Végleg fel kell számolni őket.

Az egyetértő bólogatások mintha kicsit bizonytalanabbak lettek volna.

- Többször próbálták már megtörni a szárdokat, de mindenki kudarcot vallott – emlékeztette végül a királyt Ősz Hanno. - Tekercseim között őrzöm a büntetőhadjáratokra felfogadott zsoldosvezérek és a hódítani induló pun parancsnokok beszámolóit. A szárdok ma mégis ott vannak és ott is fognak maradni.

- A tekercseidnek jó hasznát vesszük majd a tervezésnél – közölte az öreg tanácsossal Hannibál. - De én nem büntetőhadjáratot tervezek és meghódítani sem akarom őket. Mit tesztek azzal a vadállattal, akit se megszelídíteni, se megölni nem tudtok? Elpusztítjátok. Lándzsát döftök a torkába, tüzet dobtok a fészkére. Ezt tesszük a szárdokkal is.

- A hegyekben ők az erősebbek – közölte Haszdrubál. Furcsa volt, hogy a hencegésre hajlamos, minden hadi feladatot örömmel és nagy vehemenciával vállaló herceg most kifejezetten vonakodónak tűnt.

Hannibál fegyelmezte magát, hogy ne dobjon oda valamit gúnyosan. A saját fejére szállna vissza, kétszeresen is.

- Kétlem – mondta inkább. - Nekünk is vannak hegyi harcosaink. Többen vagyunk, erősebbek vagyunk, jobb fegyvereink vannak és láthattuk, hogy velünk vannak az istenek. Nem úgy fogunk harcolni, mint a Tarfejű zsoldosai ellen tettük. Ami pedig a legfontosabb: tudjuk majd, hogy mit akarunk és hajlandóak leszünk megfizetni az árat, amivel egyszer és mindenkorra elérjük a célt. Nem akarok tüskéket a birodalmam belsejében. Nem akarom, hogy drága pénzen kiképzett, felszerelt és fegyverben tartott katonáimat éveken, emberöltőkön keresztül primitív vademberek őrzésére kelljen pazarolnom.

- Vannak hegyi harcosaink – szólalt meg Massinissa. - Hegyi törzsek, akiket sikerült lecsalogatnunk a népem szállásterületeire és a király alattvalóivá tenni. De én nem bízom bennük. Ha hozzájuk hasonló, szabad barbárok kiirtására küldjük őket, szerintem árulók lesznek. Manapság is sok fiatal hagyja ott az általunk kijelölt falvaikat, hogy visszamenjenek a hegyek közé.

- Egész családokat hozunk el a tengerpartra – közölte vele Hannibál. - Az asszonyok, vének és gyerekek szép házakat kapnak, szolgákat, földeket, ahol megvárhatják azt, hogy férjeik és fiaik teljesítsék a kötelességüket. A férfiakat áthajózzuk Szardíniára, ahol őket is a szárdok ellen induló csapatokba helyezzük, szétszórva, hogy legyenek mindenhol. Mikor végeztek, választhatnak: visszamehetnek az imazigh földekre, maradhatnak a tengerparton, ahol az asszonyaik éltek, vagy átköltözhetnek a szárdok hegyeibe, immár karthágó telepeseiként. Mindezt a zsoldos, zsákmányon és jutalmon felül. De ha árulók lesznek, tudják jól, hogy a családjukat is elárulták és azt is tudják, mi vár az árulók családjaira.

Massinissa meghajtotta magát.

- Legyen a király bölcsessége szerint.

Hannibál tudta, hogy a herceg örül, hogy megszabadul a hegyi embereitől, akiknek a letelepítése nem ment súrlódások nélkül. Attól félhetett, hogy az esetleges becstelenségük az imazigek becsületén ejt foltot, ám most már úgy láthatta, hogy a király átvette az alattvalóiért vállalt kezességet. Itt mindenki csak jól jár.

- Ha a szárdok rájönnek, hogy a teljes kiirtásuk a cél, többszörözött erővel fognak harcolni – osztotta meg egy újabb kétségét Haszdrubál.

- Hát tegyék – legyintett Hannibál. - Minden harcos jobban szereti a hősies háborút.

A zsoldosvezérek képviselőjére nézett, de nem látott érdeklődést a szakállas arcon. Az ilyen mészárosmunka nem lehet valami csábító megbízás. Még ha magasra is tornázzák az árakat, akkor se kecsegtet nagy nyereséggel, sőt, valószínűleg semmivel. Cserébe sok zsoldost veszíthetnek, akik többé már nem keresnek pénzt sem maguknak, sem a megbízóiknak. Zsákmány nincs kilátásban, szárdokat meg legjobb esetben is csak bányamunkára vagy evezősnek lehet eladni, egyik sem a legmagasabb árfekvésű rabszolgafajta. Ha ebben a vállalkozásban lesznek is zsoldosok, ők a parti településeket biztosítják majd, de csak akkor, ha a királynak sok felesleges pénze van. Ami nem jellemző, mindig talál helyet a bevételeknek.

- Van még egy lehetőség – emelkedett szólásra Kossuth. Az ómagyarokkal kapcsolatos ügyek tanácsosát eredetileg nem akarták meghívni, de végül ő maga jelentkezett, hogy jönne, így helyet foglalhatott.

- Hallgatjuk – intett Hannibál.

- Ómagyar követek többször felvetették, hogy emancipációs állomást létesítenének karthágói földön, mint ahogy a rómaiaknál és az ibéreknél is tették.

- Hamilkár király mindig visszautasította ezt, ahogy én is – közölte nyersen Hannibál, sokak helyeslő mormogásától kísérve.

- Tudom – bólintott Kossuth. - Nyilván nem adnák ingyen, hiába nem kérnek érte semmit, sőt, még fizetnének minden költséget, ami felmerül. Kínáltak iskolát, kórházat, közkonyhát, elfogadták volna Karthágó belsejét vagy az imazigh törzsek szomszédságát is helyszínül..

Massinissa együtt horkant fel a punokkal. Hannibál önkéntelenül is elmosolyodott.

- Kínáljuk fel nekik a szárdokat – állt elő végül az ötletével Kossuth. - Birkózzanak velük ők.

A tanácsteremre egy pillanatra értetlen csönd telepedett, majd többen pusmogni kezdtek. Hannibál felemelte a kezét, mire elhallgattak.

- Nagyon furcsa gondolat ez – jelentette ki. - Nem látom, hogy miért lenne jó egy felszámolandó belső ellenség mellé egy vetélytárs támaszpontját engedni a szigetünk belsejébe.

Kossuth tekintetébe furcsa tűz költözött, az amúgy jelentéktelen termetű tanácsos most szinte a többiek fölé magasodott.

- Mi itt csak nyerhetnénk – közölte ellentmondást nem tűrően. - Egy emancipációs állomás nem támaszpont és a szerződésben kiköthetjük a maximális létszámot, mindent. Ott voltam minden esetben, mikor különböző ajánlatokkal megkeresték a dicső emlékű Hamilkár királyt, nagyon engedékenyek lettek volna.

- A fegyvereik nélkül biztos nem mennének – dörmögte közbe Haszdrubál.

- Igen, ez igaz. - Kossuth ennyitől nem zökkent ki. - Viszik a fegyvereiket, amikkel meg tudják védeni magukat. De ez kevés ahhoz, hogy a szigeti hatalmunkat fenyegesse, főleg, ha bent vannak a hegyekben és ellenőrizzük, miket visznek be. Sokat olvastam az emancipációs állomásaikról, saját országukban is építenek ilyeneket, hegyi törzsek és pusztai nomádok betörésére egyaránt. A rómaiaknál tucatnyi ilyen telepük van, civilizált és vad részeken egyaránt. Mégsem döntötték romlásba a köztársaságot.

- Még – jegyezte meg Hannibál, de egyre kevésbé tudta titkolni, hogy mennyire szórakoztatja a tanácsosból álló lelkesedés. Eszébe jutottak atyja megjegyzései azokról a vitákról, amiket Kossuth tanácsossal folytatott az ómagyar közeledési kísérletek visszautasítása miatt. Hagyd lelkesedni, de ítélj józanul...

- Nekem csak egy kérdésem van – szólalt meg váratlanul a zsoldosok képviselője. Eddig még nem nagyon lehetett a szavát hallani. Hannibál intett neki, hogy tegye fel azt az egy kérdését, így folytatta: - Miért jó mindez az ómagyaroknak?

Minden szem Kossuth tanácsosra szegeződött, aki bátran visszanézett és nagy levegőt vett.

Hannibál a sarokban álló vízórára nézett és hagyta lelkesedni az öreget.