A „fokszli” megviselte. A pár ott tartózkodó matróz tartózkodóan fogadta, de nem voltak vele ellenségesek. Mutattak neki egy helyet, odaadták neki az egyik „fiumei” függőágyát, még abban is segítettek, hogy fel tudja szerelni. Nem mintha olyan bonyolult lett volna, de egy Ajtonyhoz hasonló, a gyakorlati dolgokban esetlen szárazföldi patkánynál soha nem lehet tudni. Zárható szekrények nem voltak, amit nem akartak a földön tartani, azt a falra csavarozott kis polcokra tették vagy a polcok alá rögzített kampókra akasztották. Ajtony kis gondolkozás után a táskája mélyébe rejtette a mappáját; már amúgy is csak lényegtelen dolgokkal van tele. Az események túlléptek a küldetésén, amúgy is voltak kétségei, hogy el tudják kerülni a háborút. Az akhájok az egyiptomi szövetséget lecserélték a makedónokra, így gyakorlatilag körülzárták az aitólokat, a közvetlen fegyveres fenyegetésen kívül nincs módszer, amivel az ómagyarok rávehetnék őket arra, hogy mértékletességet tanúsítsanak. Közvetlen fegyveres fenyegetést meg az ómagyarok újabban leginkább csak saját magukra jelentenek. Ráadásul az általuk szétlőtt kalózflottila is aitól illetőségű volt, mint nemrégiben kiderül.

Fáradt volt, az eseményektől és a konzul komisz borától zúgott a feje, a füle, amúgy se mehetett sehova, úgy döntött, hogy megpróbál aludni. Bár nem mondta neki senki, de kitalálta, hogy mi történik éppen: azzal, hogy az ÓmHH Esztergom nem sietett hűségnyilatkozatot tenni a fiumei parancsnokságnak, gyakorlatilag kesztyűt dobott az egész ómagyar flotta képébe. A négy romboló legmodernebbjeként valamilyen szinten ezt meg is tehette, de a Korinthoszi öböl tölcsérének legmélyén nem a legszerencsésebb lenni ilyenkor. Bolyáki most nyilván egérutat akar nyerni, mielőtt a tengerészeti fejesek kapcsolnak és erélyesebb eszközökhöz nyúlnak. Bár a kapcsolás már nyilván megtörtént. A matrózok és az egyik tiszt elkapott félszavai megerősítették az elgondolását. Nem emlékezett rá pontosan, hogy mennyi ideig hajóztak az öbölben, akkor ráadásul szép idő volt és különösebben nem is siettek. Most hallhatóan jobban hajtják a gépeket és a hullámok is nagyobbakat löknek a hajón. Akárhogy is, bőven van annyi ideje, hogy kicsit kialudja magát.

Ha az olyan egyszerű lenne.

A függőágyat hamar otthagyta. Amúgy is kellemetlenül érintette a romboló folyamatos mozgása, de az ágyban lengedezve pillanatok alatt felfordult a gyomra, attól félt, hogy a saját cuccai mellett a két szomszédja fekhelyét is összehányja. Gyorsan lemászott, a hideg padlón négykézláb állva próbált magához térni, majd a fedélzetre vezető nyílás mellé húzódva mélyeket lélegzett a sós, nedves, hideg levegőből.

Egy géppisztolyos matróz bukkant fel előtte, valami vászonba takart dolgot hozott. Mikor meglátta a fedélzeti nyílás mellett, rászólt, hogy a fokszliban kell maradnia, nem mehet sehová. Ajtony biztosította róla, hogy ha akarna se tudna sehova menni. A matróz letette az csomagját, majd egy vödröt nyomott a diplomata kezébe.

- Ebbe hányjon.

Ajtony esetlenül valami köszönetfélét motyogott. A vödörre végül nem lett szüksége, de nem sokon múlt. Lehet, hogy jobban lett volna, ha elhányja magát, de meg akarta őrizni a maradék méltóságát. A takaróiból meg pár ruhájából vackolt magának egy fekhelyet a függőágya alatt és próbálta egész kicsire összehúzni magát. Néha mintha a Dérhajú is ott ült volna mellette. Ajtonynak jól esett volna, ha a kérges szkíta kezét a fia lüktető homlokára teszi, de a Dérhajútól már életében is idegenek voltak az efféle gyengéd gesztusok, azóta meg csak keményebb és cinikusabb lett. Egy idő után el is tűnt, valószínűleg nem bírta tovább nézni, hogy mi lett a fiából.

- Nem én akartam – dünnyögte Ajtony. Fészkelődött egy kicsit, fejét a hideg falnak szorította, a fémlapon keresztül érezte a hajógépek zakatolását és a romboló testét ostromló hullámokat. Kint is zúgás, bent is zúgás. Korinthosz képei remegtek előtte, ha becsukta a szemét, térképrészletek, a távolban rádió recsegett, a rádióban törzsi harci dalokat énekeltek és asszonyok sírtak. Próbált nem gondolni semmire, kikapcsolni az agyát, de lehetetlennek bizonyult. A végén még megkattanok ezen a rohadt teknőn, állapította meg egy tisztább pillanatában.

- Tallér úr? - szólalt meg mellette valaki. A fejébe költözött zúgást mintha kiszippantották volna belőle. Ajtony pislogott párat, majd esetlenül felült.

- Igen?

- A kapitány szeretne kérdezni öntől valamit.

Csak két magas szárú bőrcipőt látott, amik világos tengerésznadrágban folytatódtak. Ajtony pislogott még párat és végül sikerült szemügyre vennie a másikat. Mintha a hídon látta volna, de nem tudta megállapítani, hogy kicsoda-micsoda. A zubbonyára mentőmellényt húzott.

- Azonnal, csak... – nyögte Ajtony. - Segítene felállni?

- Adja a kezét – hajolt közelebb a tengerész. - Rosszul van?

- Kicsit. Majd elmúlik.

- Ahogy gondolja. De van orvos a hajón.

- Nem, nem...

Valahogy felvánszorgott a hídra. Csak pár méterrel kerültek magasabbra, a hajó mozgása hirtelen mégis elviselhetetlennek tűnt, Ajtony úgy kapaszkodott a meredek lépcső melletti korlátba, mintha az élete függne tőle. Bolyákit és a tisztjeit nagy munkában találta, egy térképet is kiterítettek a kormányállás mellé.

- Kapitány, Tallér úr! - szólt oda nekik Ajtony kísérője.

- Köszönöm – fordult feléjük Bolyáki. - Minden rendben? Sápadtnak tűnik.

- Csak a hullámzás – próbált magabiztosnak tűnni Ajtony.

- Hát igen. De a barométer szerint már nem tart sokáig ez az idő. A lényegre térnék, ha nem haragszik. Van magának olyan térképe vagy leírása, ami a különféle görög államok meg egyebek Ómagyarországhoz való viszonyát részletezik?

- Ö... - Ajtonyban egy pillanatra felhorkant a szakmai öntudat, a különféle szervek csak úgy spontán nem szoktak adatokat átadni, amit meg Bolyáki kér, az nyilván nem az a felületes „hol köthetünk ki” lista, aminek amúgy is ott kell lennie a hajón tartott dokumentumok között. De egy pillanattal később már el is küldte a szakmai öntudatát a fenébe. Egy minimum pimasz, de inkább renegát hajón utazik, önként kötötte össze vele a sorsát és saját jól felfogott érdeke, hogy az Esztergom minél jobban meg tudja oldani azt, amit meg akar oldani. - Igen, van valami ilyesmim.

- Mennyire részletes? Mennyire naprakész?

- Nincs rajta minden és nem a legfrissebb, de azért megbízható. Ö... - Egy váratlan lökés majdnem kibillentette az egyensúlyából, a másik kezével is elkapta a korlátot. - Elnézést. Szóval emlékezetből ki tudom egészíteni pár dologgal, már ha kell, vagy...

- Megnéznénk az anyagot – mondta Bolyáki. Furcsa volt, Ajtony azt várta volna, hogy legalább, puszta formalitásból vagy udvariasságból engedélyt kér rá, elvégre tudnia kell, hogy ez a kereskedelmi hírszerzés anyaga, de ehelyett kijelenti, hogy megnéznék. Persze hogy megnézik, Ajtony semmit se tudna ellene tenni, esetleg valahogy a tengerbe dobja, de valószínűleg erre se lenne lehetősége. Nem adnának neki.

- Lent van – közölte a kapitánnyal.

- Irényi zászlós lekíséri – nézett Bolyáki a tengerészre, aki felébresztette Ajtonyt. Nem tűnt túl vonzó lehetőségnek, hogy újra megjárja a híd-fokszli távot. Biccentett egyet Bolyáki felé, majd elindultak visszafelé. A fokszliban már többen is feküdtek, mire visszaértek, átható lábszag terjengett a szűk fémfalak közt, Ajtonynak újra felfordult a gyomra. Olyan érzékeny vagyok lassan, mint valami elkényeztetett kisasszony, gondolta.

A tengerész – Irényi zászlós, ezek szerint, nem is tiszt – szenvetelenül nézte, ahogy Ajtony előszedi a csomagjából a vaskos mappáját. Kibontotta a vízhatlan csomagolását, kifűzte a bőrszíjait és ki akarta válogatni azokat az iratokat, térképvázlatokat, aminek Bolyákiék hasznát vehetik, de a zászlós leállította.

- Hozza az egészet – mondta. Ajtony sóhajtott egyet, majd gondosan visszacsomagolt mindent, a vízhatlan borítást is. Nem mennek ki a fedélzetre, de a citadella lépcsőfordulói nyitottak... Erre a zászlós is ráébredt, mert mielőtt elindultak volna a meredek lépcsőkön, elkérte a csomagot, hogy ő vigye. A hídra érve kiválasztotta újra a kapitány által kért dolgokat és röviden elmagyarázta, hogy mi micsoda, mit mivel kell összekapcsolni. Egy része gépírt anyag volt a hírszerzés központjából, a másik – szerinte hasznosabb – fele saját jegyzet, nehezen olvasható macskakaparással. Bolyáki azonban azt állította, hogy el tudja olvasni.

- Köszönjük – nézett Ajtonyra a kapitány. Őszintének tűnt, mint eddig mindig, de valami feszültség vibrált a tekintetében, nyoma sem volt a pár nappal korábbi derűnek. Az eszéki hírek óta, gondolta Ajtony. Bár akkor még mintha látszott volna egy kis esély arra, hogy ott abbamarad... Aztán mindig csak egy kis lépés és már nincs lehetőség megfordulni. - Térjen vissza a szállásra, pihenjen – folytatta Bolyáki. - Küldetek magának forró levest, vagy kávét, kérjen, amit gondol. Ha valamire szükségünk lesz, majd szólunk.

- De... - Ajtony arra számított, hogy kérdeznek tőle pár dolgot, tanácsot, akármit, nem csak így elveszik a teljes dokumentációt. Ahogy körbenézett, bizalmatlan, már-már ellenséges tekintetekkel találkozott a tisztek és egyéb, a hídon szorongó tengerészek részéről. Igen, fiumei vagyok, gondolta. Nem is engem vártak erre az útra, úgy nyomtak be valaki helyére. Csoda, hogy visszavettek a hajóra. Akár vízbe is dobhatnának, azzal se rontanának sokat a helyzetükön. - Kávé – mondta végül. - Köszönöm, az jól esne.

Hazugság volt, mert rosszul volt az étel vagy ital gondolatától is, de hirtelen nem tudott jobbat kitalálni.

Egy kis forró levest azért elfogadott. Annyira forró volt, hogy nem is érezte az ízét, csak azt, hogy sós, ennyi erővel felmelegített tengervíz is lehetett volna. De meglepő módon csak az első pár kortyot kellett leerőltetni és utána kifejezetten jól esett a többi. Kapott egy tablettát is, a leves utolsó részével lenyelte. Nemsokára kellemesen elzsibbadt és Fiuméről kezdett álmodni. Az antipiacon sétált, már nem is tudta miért, mikor egyszer csak összeakadt a tekintete egy fiatal, csinos lányéval. Általában elég szenvtelenül nézi a nőket, de most megmozdult benne valami a szempár láttán. Mintha ismerős lett volna valahonnan, pedig biztos volt benne, hogy sohasem látta. Vagy mégis? Utána akart menni, de a portékájukat kínáló antik körülvették és mire megszabadult tőlük, már késő délután lett és kiürült a piac. Kiürült az egész város is, üres házak közt sétált, a kikötőben nem ringatóztak hajók, egy kémény sem füstölt. A kezében egy dénáriuszt szorongatott, az antipiacon aztán minden pénz előfordult, valóságos művészet naprakészen váltani őket egymással, de azért megoldják. Egy ezüstdrahma jobb lenne, gondolta, elvégre igazából nem is Fiumében vagyok.

- Tallér úr! - rázta meg valaki a vállát. Felriadt. A fölé hajló arcot egyből megismerte: az a kadét volt, aki annak idején védőfelszerelést rakatott rá és a híd tetejére kísérte, hogy együtt nézzék végig, hogyan számolják fel az ómagyar hadihajók a kalózok liburnáit.

- Igen? - ült fel. Örömmel fogadta, hogy végre nem fáj a feje, a gyomra sem émelyeg, sőt, szinte már éhes. Szinte.

- Elmúlt a vihar és kisütött a nap – mondta a kadét. - A kapitány arra gondolt, hogy szívesen levegőzne egy kicsit, megkért, hogy legyek a kísérője, ha így tenne.

A fenének alszom, amíg mások dolgoznak, állapította meg Ajtony. A fedélzetre vezető nyílás tényleg napfényben fürdött. Egy kis mediterrán verőfény, kék ég, kék tenger és friss, tengeri levegő – nem is rossz ajánlat. Bolyákit biztos bántja a lelkiismeret a mappa lefoglalása miatt és próbál rajta enyhíteni ezzel a kis figyelmeskedéssel.

- Jól hangzik – mondta a kadétnak, majd diszkréten nyújtózkodott egyet. - Tehát felmehetek a fedélzetre?

- Úgy, hogy elkísérem.

- Értem. Hűvös van kint?

- Jöhet így, ahogy van.

Ajtony pár mozdulattal rendbe szedte magát, igazított egy kicsit a haján, az ingén. A kalapjáért is nyúlt, de végül nem tette a fejére. Így is eléggé kilóg a képből, nem kell még ilyenekkel is fokozni.

Kint a verőfény helyett naplementébe hajló délután fogadta, az öböl két széle is jóval közelebb volt hozzájuk, mint Korinthosz előtt.

- Az ott már Réón – mutatott előre a kadét. - Ott van vége a Korinthoszi-öbölnek.

- Mindjárt kint vagyunk a tengeren?

- Utána a Patroszi-öböl jön, de az már szinte a tenger – bólintott a fiú. Ajtony csodálkozott volna, ha az Esztergom legénysége minden görög öblöt, fokot meg falut ismer, gyanította, hogy a kifutás óta az egész legénység a közvetlen környezetük föld- és tengerrajzán elmélkedik. A környékük békésnek tűnt, a part mellett görög evezősök és vitorlások siklottak, tisztes távot tartva a füstöt okádó ómagyar rombolótól, madarak köröztek a lassan vörösbe hajló napfényben, balra egy nagyobb hal ugrott fel, mintha versenyezne velük. Minden békésnek tűnt, kivéve az ÓmHH Esztergomot: két lövegről is leszedték a ponyvát, mellettük kezelők és gépkarabélyos őrség, lövedékeket rejtő faládák. Mindenkin aluborítású mentőmellény, a korlátok mellett felszerelték a géppuskákat, mellettük ott álltak a lövészek. Rohamsisakok különféle színekben, erre Ajtony korábban fel sem figyelt. Pedig milyen praktikus, a hídról egyből át lehet látni, ki hol van.

A kadét a partot figyelte egy távcsővel. Egy kisebb csoport görög ugyanígy tett velük.

- Egész éjszaka menni fogunk? - kérdezte Ajtony.

- Erre nem válaszolhatok – felelte a kadét.

Szívesen elsétált volna az orrba, de a készenlétbe helyezett löveget nem közelíthették meg. Közben elkezdték megkerülni az öbölbe benyúló fokot, mögötte lassan feltárult egy újabb vízfelület, azon túl az ellenfény miatt sötétségbe burkolózó szárazföld. A fokon túl is apró anti hajók igyekeztek hazafelé, vitorláikat a szélbe fordították. Halászhajók, öblösebb kereskedők, egy triéresz-raj és pontosan az új öbölrész közepén egy jóval nagyobb, füstölgő hajó tömege.

A fok takarásából bukkant elő, egyszerre vették észre a fedélzetről és az árbockosárból. Több figyelmeztető kiáltás is felharsant, egy tiszt sípolt, majd valaki verni kezdte a parancsnoki híd alatti nyitott szinten lógó hajóharangot.

A romboló megtelt rohanó és kapkodó emberekkel. A kadét a szeméhez emelte a távcsövet.

- Mi az? - kérdezte Ajtony. - Milyen hajó az ott?

- A Kapitány Csaba – engedte le a távcsövet a kadét. Ajtony észrevette, hogy az első üteg mellett álló tüzérek kinyitják a lőszeresládát. - Ők nyertek. Ránk zárták az öblöt.

Ajtony zavartan hátrafordult. Ugyanazt látta, mint mikor a kalóz liburnák ellen készültek, a tengerészek elfoglalták a helyeiket, a felesleges nyílásokat lezárták, a hajó érezhetően irányt változtatott.

- És most ez mit jelent? - nézett zavartan a fiúra.

- Azt jelenti, hogy önnek most le kell mennie a fedélzetről – felelte a kadét, majd idegesen összeszorította a száját.