Bolyáki János kapitány újabban egyre többet gondolt a piliscsévi háza udvarán szenvedő nyomorult, csomós, kiégett fűre.

- A Kapitány Csaba az – erősítette meg az első tiszt is. A hídon mindenki a messzelátójához tapadt akinek nem volt sürgős dolga, csak Bolyáki nézte szabad szemmel a naszádot.

- Horgonyon van – közölte a második tiszt. A naszád felbukkanása előtt a térképeivel foglalatoskodott, Bolyáki már épp le akarta zavarni a térképszobába, mert semmi szükség nem volt rá a hídon.

- Épp felhúzza – pontosított az első tiszt. - Gőz alatt tartotta a gépeit, számított ránk.

- Nem volt nehéz kitalálnia, hogy erre jövünk...

Bolyáki krákogott egyet, mire mindenki elhallgatott.

- Újvári hadnagy! - szólt oda az első tisztnek. - Ellenőrizze, hogy Tatai a helyén van-e és lépjenek kapcsolatba a Kapitány Csabával!

A rádiós tiszt elméletileg figyelőszolgálaton volt most is, de kiadhatta az egyik kadétnak is, ordítani az is tud, ha valami új bejön a rádión. Bolyáki a jelzőmatrózt kiküldte az orrba, hogy fényjelekkel leadják az Esztergom azonosítóját és ezzel ugyanerre kérjék a naszádot is. Megvan azért a dolgoknak a rendje. Talán még időt is nyernek vele.

- Két fokkal balra – szólt a kormányos matróznak. - Gál hadnagy, folyamatosan kérem a távolságadatokat! Vegyék vissza háromnegyedgőzre, nagyon a parthoz szorulunk.

- Rádiós tiszt a helyén – jelentette Újvári. - A hajó teljes harckészültségbe helyezése befejeződött!

- A Kapitány Csabáé is – jegyezte meg a második tiszt. - Háromezer-ötszáz méter. Az elülső lövege szabadon áll, a kezelők mellette, de nem fordították felénk.

- Ancsa és Dorka nálunk repesz-rombolóra töltve, tűzkészen.

Bolyáki fülében ott visszahangzott az utolsó mondat. Repesz-rombolóra töltve, tűzkészen. Egy ómagyar hadihajó ellen készülve. A kiégett, satnya gyepet látta maga előtt, ahogy lakkcipős lábával rálép és széttapos egy semmire sem jó fűcsomót. „Na de kapitányom”, hallotta a szomszédban lakó szépasszony nevetését is. Rónay Hortenzia, a jómódú és jó kedélyű özvegyasszony, akinek nagyon imponált, hogy egy fess és társadalmilag teljes mértékben hozzáillő, szintén özvegy tengerészkapitány vette meg a mellette álló házat. Repesz-rombolóra töltve. Gondosan kifőzött, drága gyümölcsteakeverék porceláncsészékbe töltve. Átkerülés előtti porceláncsészékbe. És azok a kacérsággal teli ötórai teázgatások Hortenzia asszonyság rózsával befuttatott filagórájában. A filagóra melletti fű is ugyanolyan vacak volt, mint az övé. Ha összejönnek végül, még akár feleségül is vehetné. Ha. Hirtelen túl sok lett a „ha”.

- Túl sokan vannak a fedélzeten – szólt oda Újvárinak. - Ha eltalál minket egy repesz-rombolóval, a fele legénységet rögtön temethetjük is. Küldjön le a csáklyázók ellenieket és az rpg-s matrózokat, semmi szükség rájuk.

- Parancs – hajolt a szócső fölé az első tiszt. Bolyáki látta, hogy a citadellából kirobban a fedélzetmester és ordibál valamit, mire a lent posztoló tengerészgyalogosok és felfegyverzett matrózok kelletlenül levonulnak. Bolyákinak ekkor azt jutott eszébe, hogy ha a hajótestet találják el és az átszakad – és miért ne szakadna át, nincs semmi páncélzatuk -, akkor a bent robbanó lövedék még nagyobb pusztítást tud végezni. Majdnem visszavonta a parancsot, de végül nem mondott semmit. Annyi év hajókon, az utolsó szakasz a tengeren, és ennyi. Soha senkit sem készítettek fel a flottánál arra, hogy egy hasonló kaliberű hadihajó ellen vonuljon. A lövedék talán elműködik a burkolaton, elvégre fahajók ellen tervezték, érzékeny a csapódógyújtója.

- Tatai nem tud kapcsolatba lépni velük, azt mondja, nem adnak, nem vesznek, hiába próbálkozik – jelezte az első tiszt.

- Próbálkozzon tovább!

- Háromezer-kétszáz – közölte a második tiszt. - Kezdenek sebességet gyűjteni, ránk fordulnak. A fedélzetükön fent van a csáklyalegénység is. A hátsó lövegük nekik is döglött.

Bolyáki lenézett a citadella alatt álló, vízhatlan ponyvába burkolt „B” ágyújukra. Ágyúutánzatukra. Tűzerőben legyen kétszeres a fölényük. Ér valamit, ha kis szerencsével egy lövéssel is betehetnek egymásnak?

- Fényjelek! - csattant fel a második tiszt hangja. - Jeleznek!

- Gál hadnagy, csak nyugodtan – figyelmeztette Bolyáki. Remélte, hogy senki nem látta, hogy összerezzent a hirtelen, az eddiginél harsányabb hangra. A második tiszt lehet, hogy nem is hallotta a megjegyzést.

- Ők is azonosították magukat. Kapitány Csaba, persze. Felszólítanak a megállásra.

Bolyáki nem mondott semmit, összeszűkült szemmel figyelte a naszád meleg színekben fürdő tömegét. Álljunk meg. Mi másért lenne itt? Ott horgonyzott mellettük Fiumében és be volt osztva a hazai szolgálatra, Fiume védelmének tengerészeti tartalékja volt. Sehol se lenne még, ha csak akkor indítják, amikor az Esztergom nem esküdött hűséget a déli akárminek. Még akkor kellett utánuk küldeniük a Kapitányt, amikor még semmiről sem lehetett tudni. Próbálta maga elé idézni a térképet, távolságokat számítani, de a gondolatai cserben hagyták. Mindig is próbált egyenes lenni és hiába lehetne már akár nyugdíjas is, még mindig valami gyermeki módon megszenvedte, amikor vele szemben viselkedtek álnok módon.

- Felszólítanak a megállásra – ismételte meg Gál hadnagy.

- Értem – biztosította róla Bolyáki. - Kormányt tíz fokkal balra. A parttól ezt a távolságot tartani. Folyamatos mélységmérést kérek. Rádión továbbra sincs kapcsolat?

- Tatai folyamatosan hívja a Kapitány Csabát, de az nem válaszol.

- Fényjelzést adunk – határozott Bolyáki. - Kérjük a felszólítás jogcímét.

Mialatt a jelzőmatróz leadta az üzenetet, beérkezett a mélységmérés első adata. A hajózási térképük szerint a part itt meredek volt, ilyen távolságban bőven elég a rombolónak, de az ajánlott hajózási út kintebb húzódott, a Kapitány Csaba pontosan azt zárta le.

- Irányt tartani. Egy kadét folyamatosan figyelje a partot, lehet, hogy kiraktak oda is egy különítményt.

Az egyik fiú hamarosan felkúszott mögöttük a meredek lépcsőn, hogy a híd fölötti nyitott kilátón elfoglalja ő is az helyét.

- A Kapitány Csaba jelez! - szólalt meg a második tiszt. - A standard válasz. Az ómagyar flotta nevében. Megismétli az előbbi felszólítást.

Az ómagyar flotta nevében, ízlelgette Bolyáki az üzenetet. Szinte fizikailag fájt neki ez a pár szó. Anti hajóknak és „civil” ómagyar kereskedőhajóknak tartogatják ezt a felszólítást, a flottán belül az aktuális parancsnoki láncra kell hivatkozni. Vagyis az Esztergom immár nem viselheti az ÓmHH előtagot. Vagy a Kapitány Csaba nem. Ez nézőpont kérdése.

Újabb mélységadat. Még kedvezőbb, mint az előző, akár közelebb is mehetnének a szoros széléhez. Mindjárt egy vonalba élnek a naszáddal.

- Teljes gőz, irányt tartani! - parancsolta Bolyáki. - Fejezzék be a rádiózást, csak a figyelőszolgálatot tartsák! A jelzőmatróz adja le: Az ÓmHH Esztergom nem áll meg.

- A Kapitány Csaba élesen fordul – jelezte az első tiszt. - Mintha a lövegét is... A lövegét ránk fordítja.

- Gál hadnagy, erősítse meg! - kérte Bolyáki. Ő is a szeméhez emelte a messzelátót, de nem tudta eldönteni a kérdést, mert a naszád épp orral fordult feléjük, a szorosban kissé nagyobbak voltak a hullámok, mint kintebb és a kisebb hajót jobban megdobálták, ahogy az oldalát mutatta nekik. Ha rájuk is fordította a lövegét, az csak pár fok lehet most a hossztengelyhez képest.

- Ránk fordította – közölte a második tiszt is.

Bolyáki érezte, hogy egyre jobban kiszárad a szája. Ha a naszád baljós tömegére nézett, nem a parancsnoka arcát látta, akivel az indulás előtt együtt borozott – rettentő kínos, erőltetett együtt borozás volt, egy teljesen hiábavaló gesztus a részéről. Nem emberi arcot látott, csak valami gonosz dolgot, ami ellen semmi esélye sincs. Nem maradhat tisztességes. Ha megáll, megszegi az esküjét, amit az országának tett. Ha nem áll meg, megtagadja a parancsot, amit a flottája adott ki.

- Mindkét lövegünket fordítsák a Kapitány Csaba felé – adta ki a parancsot. Nem tehet mást. - Gál hadnagy, kérem vezesse be a hajónaplóba, hogy a lövegek célra tartását Bolyáki János kapitány személyesen adta parancsba.

- Igen, uram – lépett odébb a második tiszt.

- A Kapitány Csaba jelez! - vette át Gál feladatát az első tiszt. - Ö... Ha nem áll meg, tüzet nyitunk.

Bolyáki bólintott. Ez a következő lépés. Egy figyelmeztető lövés az orr elé, bár anti hajóknál ezt nem a 75-ös löveggel szokták, azok ellen nem is nagyon használnak rpg-nél erősebb fegyvert. Azt is ritkán.

- Irányt tartani – szólt oda a kormányosnak. A hídon tapintani lehetett a feszültséget. Bolyáki sorban végigmérte a helyiségben tartózkodó férfiak arcát. Gál hadnagy sápadt, szája elkeskenyedve, szemei körül karikák, annyira odaszorította a messzelátót. Újvári, az elsőtiszt arcán vörös foltok égtek, kapkodva szedte a levegőt. A kormányos matróz mereven előre néz, mintha kilépett volna az egész helyzetből és egyedül a kapott parancsba kapaszkodik. Irányt tartani. Milyen egyszerű neki, gondolta irigyen Bolyáki. - Lövegeket célra tartani, tüzelésre felkészülni!

Nem, neki sem kell többet gondolkodnia. Semmi másért nem felelős, csak a hajójáért. Most. Csak.

- Jelzőmatróz adja le: Nem állunk meg. Ha továbbra is követ, elsüllyesztem!

Újvárit látható elégedettséggel töltötte el az üzenet. Bolyáki szenvtelenül figyelte, ahogy odalent a jelzőmatróz gépiesen csapkodja a reflektor árnyékolóredőnyét, úgy járt a karja, mint egy automatáé. Olyan az a nagy kerek lámpa, mintha egy hoplita pajzsa lenne előtte, futott át egy kósza gondolat. A görög harcos ugyanilyen magasra emeli, hogy védje magát. Fölötte sisak, alatta lábvért, elméletileg minden olyan ellen megvédi, ami egy anti csatában szembe jöhet vele. Nyíl, dárda, lándzsadöfés... Ha viszont ezt a matrózt kapná telibe a Kapitány Csaba hetvenötöse, még azt se fogná fel, hogy mi történt vele, egy szempillantás alatt elsöpörné.

Akárcsak őket itt ebben a kiemelt, üvegekkel díszített bádogkaszniban.

- Tüzel! - kiáltott fel egyszerre a két hadnagy.

Bolyáki is látta. Olyan érzése támadt, mint mikor ivott egy kicsit. Soha nem ivott a lerészegedésig, még spiccesnek sem nagyon látta senki, de mikor ivott egy kicsit és az alkohol már hatott, akkor sokszor úgy érezte, mintha pár pillanattal le lenne maradva a jelen mögött. Mondott valamit és csak utána hallotta a saját hangját. Odalépett valahova és mintha csak utána határozta volna el, hogy mozdul. Most látta a lövést, hiszen ő is a naszádot figyelte, de csak azután tudatosult benne, hogy mi is történt, miután az első és a második tisztje tőlük szokatlan összhangban felkiáltott.

Beugrott neki a legutóbbi távolságadat – kétezer méter. A hetvenötös lövedék kezdősebessége kicsit több mint négyszáz méter másodpercenként... Kettő, három, vette fel önkéntelenül a számolás fonalát. Az ötre még nem tudott gondolni, mikor az Esztergom orrát elborította a vízbe csapódó lövedék robbanása.

- Irányt tartani! - szakadt ki Bolyákiból. Látta, hogy a jelzőmatróz rongycsomóként esik össze, a reflektora kifordul és megmutatja a hídnak is a ripityára tört, füstölgő üvegét. Az Ancsa mellett álló kezelők egyike is térde rogy, társa utána hajol. Több sípszó harsan, a citadellából többen az orr felé rohannak. A hajóács kedvenc sárga köpenye úgy lobogott, mint valami hercegi palást, mögötte a havária-osztag, kezükben az előírásos tűzoltókészülék, csak most minek.

- Eltalálták a hajót! - hadarta az első tiszt.

- Csak a repeszek – pontosított a második tiszt. - Két sérült van. Az orr burkolata megrongálódott... most nézik meg belülről.

- Ez nem figyelmeztető lövés volt – nézett sürgetően Újvári a kapitányra.

Bolyáki ekkor érte utol a jelent.

- Mindkét löveg: célzott lövés a naszádra! – mondta. Ujjai elfehéredtek, úgy szorították a messzelátóját.