Amíg a fiúk mindenfajta hurkokkal meg fűzfavesszőből font kasokkal a Bakér-menti halállományt ritkították, Náncsiék kigazolták a kisebbik veteményes ágyásait és közben beszélgettek. Vagyis Náncsi beszélt, de pont úgy érezte közben magát, mintha beszélgetnének.

Biztos nem azért nem beszél velem, mert haragszik rám, gondolta az első sor végén. Nem is ismer és soha nem tettem vele semmi rosszat. Nem haragudhat rám annyira, hogy ne akarjon hozzám szólni. Ahhoz jobban kell ismerni egymást. Mivel rettentő kínosnak érezte azt, hogy csöndben dolgozzanak egymás mellett, az iskoláról mesélt Enyának. Felsorolta az osztálytársait, akik a menekült lány osztálytársai is lesznek, mert nyilván neki is kell majd hétfőtől iskolába mennie, meg elmondott mindent a két tanítóról. Már amit fontosnak tartott, azt, hogy melyik hogyan adja a körmöst, nem ítélte ilyennek. Ő sohasem kapott még körmöst és nem is fog. Figyelmeztette Enyát arra is, hogy ha a tanító vagy egy idősebb diák kérdezi, akkor válaszolnia kell, mert egyből kapja a büntetést, ha tiszteletlen. Mikor ezt mondta, Enya abbahagyta a gazolást és hosszan Náncsi szemébe nézett. Szép, barna, mély szeme volt és Náncsi nem sokáig állta a tekintetét, egyszerűen nem tudta értelmezni ezt a nézést.

Biztos nem azért nem beszél velem, mert annyira különbnek tartja magát, gondolta a harmadik sor közepén. Eddigre már a mázas agyagtálba is szedtek pár dolgot, amit Enya majd hazavisz. Mikor Náncsi megkérdezte tőle, hogy ő fog-e főzni belőlük levest vagy akármit, a menekült lány mintha bólintott volna. Nem biztos, de kicsit úgy tűnt, mintha bólintott volna. Náncsi hallott olyan anti királyokról, akik nem szólnak azokhoz, akik rangban sokkal alattuk állnak, kisebb nemesekhez vagy egyszerű emberekhez. De Enya nem volt anti király és nem is valószínű, hogy annak gondolta magát. Szorgalmasan és ügyesen dolgozott, pedig nem is az ő veteményesét pucolták és az a pár zöldség, amit hazavisz majd, még egy putris antinak is szerény fizetség lenne; nem is annak szánták. De ha annyira különbnek tartaná magát, biztos nem koszolná össze a kezét a földünkkel és a gazainkkal, gondolta Náncsi. És biztos nem végezné ilyen lelkiismeretesen a munkáját.

Biztos nem azért nem beszél velem, mert nem érti azt, amit mondok, gondolta a kisebbik veteményes utolsó soránál. Ez is felmerült benne eleinte, hogy Enya süket vagy nagyot hall vagy egyszerűen nem tud magyarul. Vagy nem tud elég jól magyarul. Van ilyen. Lehet, hogy nem is vér szerinti gyereke az apjának. Magukhoz vették vagy ilyesmi. Hasonlítani hasonlít ugyan a testvéreire, de ezek a kelták amúgy is hasonlítanak egymásra. Ha már nagy gyerekként vették magukhoz, akkor lehet, hogy nem volt ideje rendesen megtanulni a nyelvet, lehet, hogy szüksége sem volt rá ott délen. Ott majdnem mindenki anti, azt mondják. Mégis, Náncsi egyre inkább biztos volt benne, hogy Enya érti azt, amit beszélnek. Amikor a kertet mutatta meg neki, mindig arra figyelt, amiről éppen szó volt, pedig Náncsi nem mutatott rá mindenre. Amikor a messze csillogó szélkakast említette neki, ami pont látszik a komposzt mellől, ha átnéz az ember a két cseresznyefa között, akkor is oda nézett és a szemével mintha azt mondta volna, hogy tényleg szép. A gazolásnál is megfogadta a tanácsokat, amikkel Náncsi bőven ellátta. Pedig itt már külön figyelt arra, hogy hadarva, a szavak végét elharapva beszéljen. A fiatalabbik tanítójuk, Budai úr régebben emancipációs vizsgákat is vezetett, amiken az antik nyelvtudását is mérték. Ő mesélte, hogy, főleg az alacsonyabb szinteken, nagyon lassan, tagolva, a szavakat szépen formálva kell beszélniük, különben nem értenék meg őket a jelöltek. Tréfásan még azt is hozzátette, hogy a felső szintekre Kevét kellene beültetni vizsgáztatónak, mert ha valaki megérti a fiú hadarását, akkor már tényleg tud magyarul. Ezen akkor Náncsi is nevetett, de nem teljesen őszintén, mert valahol a családjukat is leszólta ezzel a tanító úr.

Náncsi szépen beszélt, lassan, érthetően, hölgyhöz méltóan. Szépen beszélt és még szebben olvasott fel hangosan. A vasárnapi iskolán a tiszteletesné majdnem mindig vele olvastatta fel a bibliai történeteket, a fiúkkal csak akkor, amikor nem bírtak magukkal és ezzel a feladattal akarta megizzasztani őket. Sőt, tavaly karácsonykor az ünnepi istentiszteleten Náncsi az egész gyülekezet előtt olvasta fel a karácsonyi igeszakaszt Mátéból, pedig ott szinte az egész község hallja az ember lányát. Kivéve persze pár pogány antit és pár újabban beköltöző ómagyar családot, akiket az öreg Baki csak „okoskodóknak” hívott. Náncsi nekik nem is olvasott volna fel szívesen semmit.

Most azonban direkt csúnyán, hadarva beszélt és Enya mégis mindent értett. Azt a gazt húzta ki, amit Náncsi körülírt neki, oda dobta őket, ahova kellett, ahhoz a sorhoz tért vissza pár ottfelejtett tarackért, ahova küldték.

Náncsi már tudta, hogy mik azok a dolgok, amik miatt biztos nem hallgat ez a lány. És többen megerősítették, hogy nem néma. Beszélni nem hallotta senki, de mindegyik menekült állította, hogy Enya nem néma. Egy faluból jöttek, tudniuk kellett.

Kíváncsi volt, hogy a lány eljön-e majd a vasárnapi iskolába és ott is néma marad-e. A tiszteletesné rettentő szigorú asszony, ha ő kérdez, talán még az sem merne csöndben maradni, aki néma.

Mikor végeztek a veteményesben, anya a fiúk után küldte őket, hogy hívják haza a mihasznákat és segítsenek nekik cipelni a zsákmányt, ami mostanára igencsak tekintélyesre duzzadhatott. Kaptak két nagy vesszőkosarat is erre a célra, sőt, a régi famozsár törőfáját is, hogy ha valamelyik hal még ficánkolna, akkor ezzel csapják fejbe. Náncsi csirkét vágott már le, azzal nem volt gondja, de a nedves, ragacsos testű halakhoz nem szívesen ért hozzá. Csak egy pillanatig habozott, de ez elég is volt Enyának: kinyújtotta a kezét a törőfáért és a szoknyája zsebébe rejtette.

- Hol vannak a halak? - kérdezte Náncsi a fiúkat, mikor végre megtalálták őket. Körbejárták az egész kiöntést, a békákon kívül nem találtak senkit, végül a Bakér melletti alacsony töltésnél bukkantak rájuk. Egy hosszú, széles ladikon dolgoztak szorgalmasan, borzas hajukból kóc meredezett, Keve egyik körme meg inkább feketének tűnt, mint lilának.

- Hol vannak a halak? - ismételte meg Náncsi. Enya az öccseihez sietett és a fülüknél fogva elhúzta őket a csónaktól.

- Nem, ez senkié! - magyarázkodott félig visítva Konor. - Bencéék mondták, hogy ez egy roncs. Itthagyták.

Náncsi biztos volt benne, hogy Enya nem kérdezett semmit az öccseitől. A szavaival legalábbis nem.

- Milyen hajó ez? - nézett szigorúan Kevére.

- Az öreg Tekes bácsi csónakja, nem hajó – szájalt a fiú. - Tönkre futott vele és már nem volt kedve megjavítani az oldalát. Már egy éve itt hevert, ott a nádasban.

- Eredetileg ott volt a bokroknál – tette hozzá Bence is -, csak a tavaszi kiöntés felemelte és átlökte a nádba. Jó nehéz volt kiszedni.

- Konor kezét el is vágta a nád – újságolta a kisebbik kelta fiú. Enya mérgesen csípőre tette a kezét.

- Mert Benett ellökött – mentegette magát Konor, majd engedelmesen a nővére orra elé tartotta a vágást. Majdnem az egész alkarján végigfutott, nem is mosták le rendesen. Igazából semmit sem csináltak vele, az alvadt vérrögök is csak beletapadtak a kiskamasz szőrszálakba. Enya rosszallóan megcsóválta a fejét, majd elővett egy zsebkendőt, a Bakér egy tiszta foltjában bevizezte és elkezdte lemosni a sebet.

- Hagyjál! - húzta el a karját Konor, mire kapott egy hatalmas pofont. Még Keve és Bence szája is tátva maradt, ki se nézték volna a néma lányból, hogy ilyen gyorsan és ekkorát üt.

- Szóval hol vannak a halak? - tért vissza a lényeghez Náncsi.

- Hát, ö, azok még a vízben – ismerte be Keve. - A tapogatónak kerestük egy jó helyet, amikor megtaláltuk a Tekes bácsi régi csónakját, és... Hát arra gondoltunk, megjavítjuk és akkor lesz egy saját csónakunk. Az lesz a neve, hogy Förgeteg.

- K.H.H. Förgeteg – tette hozzá Bence.

- Mi az, hogy káháhá? - értetlenkedett Náncsi.

- Kunszentmiklós Hadi Hajója.

Most Náncsi csóválta meg rosszallóan a fejét. Enya időközben lecsutakolta Konor sérült részeit és elküldte a vízhez, hogy mossa ki az alvadt vértől koszos kendőt. A két lány egymás mellé állt és a csónakot meg a fiúkat méregették. Náncsi gyakran álmodozott arról, hogy nem öccsei vannak, hanem egy nővére vagy egy korban közel álló húga. Mióta a kis Virág megszületett, már volt húga, de ő túl kicsi volt; mire megnő akkorára, hogy lehetne vele valami értelmeset kezdeni, Náncsi már felnőtt nő lesz, természetesen asszony, saját gyerekekkel és felnőttekhez illő gondokkal. Most olyan volt Enya mellett állni egy pillanatra, mintha nővérek lennének, a közös ellenség összekötötte őket. Mindketten meg vannak áldva két-két rossz öccsel, akikkel csak a gond van.

- Az milyen deszka ott az oldalán? - kérdezte Náncsi.

- Ott foltoztuk be – mutatta büszkén Keve. - Vertünk kócot is közéjük.

- Keve jól rávágott az ujjára a fakalapáccsal – kajánkodott Bence.

- Honnan volt deszka meg kóc? Meg kalapács? - érdeklődött Náncsi. A méreg egyre jobban forrt benne.

- Otthonról.

- Nem loptuk! - bizonygatta Konor is a nővérének, akinek csúnyán villanhatott a szeme.

- Hazaszöktetek halászás helyett? Anyának meg nem is szóltatok?

- Úgyse engedte volna meg, hogy... - Keve legalább őszintének tűnt, Enya testvéreinek csak úgy sütött a sunyiság a szeméből.

- Épp most akartuk vízre rakni – közölte Konor. - Hogy lássuk, jó lett-e.

Náncsi közelebb lépett és a cipője orrával megbökte a csónak megfeketedett fáját. Nagy, lapos hasú csónak volt, olyan, mi amikkel a Bakéron meg a Dunán is dolgoznak, lassú, de stabil jószág. A miklósiak jobban szeretnek kisebb fajtát tartani otthon, amit könnyebben át lehet rángatni egyik vízről a másikra, a laposok közti turzásokon, meg a halban gazdag kiöntések közt. Nem csoda, hogy az öreg Tekes már nem akart bajlódni vele a köszvényével meg a többi nyavalyájával. Biztos megvenni sem akarta senki. És már mióta itt rohad a vízben, víz mellett, mikor hogy.

- Ez egy roncs – állapította meg Náncsi. Mintha Enya is bólintott volna. - Inkább akasszátok le az ólajtót tutajnak, ha mindenáron hajózni akartok.

- Dehogy roncs! - háborodtak fel a fiúk. - Teljesen átnéztük. Itt is... Ezt is kicseréltük... Itt már meg is dagadt a kóc... Ide festjük majd a nevét... Ez a két deszka lesz az evező...

- Elég! - emelte fel a kezét Náncsi. - A deszkákkal majd elszámoltok apának. Most nyomás vissza, mert haza kell menni. Sok hal helyett mehetünk üres kosárral...

Két csík azért előkerült, azt még a csónak felfedezése előtt fogták a Halász fiúk. Átfűztek egy hurokba hajtott vesszőt a kopoltyújukon és úgy vitték őket haza Náncsiékhoz, a lányoknak csak az üres kosarakat kellett cipelniük.

Náncsi hazafelé többször is leszögezte, hogy nem fog hazudni otthon senki kedvéért, sem a halak hiányáról, sem a csónakról, se semmiről. Hosszas könyörgésre végül annyit engedett, hogy magától nem hozza szóba a dolgot, de ha rákérdeznek, akkor az igazságnak megfelelően válaszol. A Halász fiúknak nem volt ilyen gondjuk, mint erre Keve is rámutatott azzal a megjegyzésével, miszerint kár, hogy az ő nővérük beszél. Ezt már azután mondta, hogy Náncsi megígérte nekik a félig hallgatást, ha pedig Náncsi egyszer megígért valamit, az úgy is volt. Pedig szívesen visszavonta volna.

Nem kellett sokáig küzdenie a lelkiismeretével. Az öreg Baki alig ért haza, egyből rákérdezett, hogy ki járt a szerszámoskamrában és miért. Náncsi minden figyelmét a mosogatásnak szentelte, időt adva a fiúknak arra, hogy töredelmesen beismerjenek mindent.

Nem tették. De ezzel csak azt érték el, hogy vacsora helyett testületileg visszavonulhattak a Bakér partjára, hogy lefeszegessék a más célra félretett deszkákat és visszategyék az öreg Tekes bácsi csónakját oda, ahol találták. Sietniük kellett, mert naplementéig ugyan volt még idő, de gyanúsan csúnya, sötét felhők gyülekeztek az égen és a szél is egyre erősebben fújt.

Náncsi legszívesebben kizárta volna az öccseit a készülő viharba.