Benjamin D. James számára lassan kezdett tisztulni a világ. Sokáig csak azt a furcsán idegen ízt érezte, ami szinte mindig elkísérte a nagyobb ivászatokat követő másnapos hétköznapokon, de most ez az íz elnyomott mindent. A tisztább pillanataiban elcsodálkozott azon, hogy nincsenek emlékei a partiról, aminek az utóhatásait nyögi. Bár nem az első eset lenne ez se. Nathan és a többi hülye arc megígérte neki, hogy a budapesti legénybúcsúja olyan lesz, amilyenben még nem volt része és ha másban nem is, ebben lehetett adni a szavukra. Benjamin zavartan pislogott és valahol elismerést is érzett; azért remélte, pár emlékkép majd visszatér később, legalábbis a kellemesebb részekről.

Később az íz és a zsibbadtság múlni kezdett és a helyüket átvette a szurkáló és a hasogató fájdalom. Meg az álmok. Volt, hogy a Brightonban váró menyasszonyára gondolt, ahogy a szőke hajával bajlódik az uszoda után – nem igazán értette, miért mindig ezt a képet látja róla, amikor sokkal szebb és izgalmasabb pillanatokat is megéltek együtt. Vagy a reptérre, ahol Nathan új haverja, az a mérnökgyerek már a felszállás előtt neki akart állni alapozni, de aztán valahogy megoldották balhé nélkül. A repülőútra, aminek a során párszor bebólintott, mert előtte pont sikerült kifognia az éjszakás műszakot a raktárban, mikor, ha nem most. És az érkezés…

Valahogy az érkezésre már nem emlékezett.

- Benjámin!

A furcsán ejtett nevével együtt megérkezett a fájdalom is. Összeszorította a szemét, hogy visszamerüljön a boldog kábulatba.

- Benjámin! Benjámin!

Nem engedték. Nem értette, mi történik vele, hirtelen annyira más lett minden és annyira fájdalmas. Kinyitotta a szemét. Először a napfényt látta, amint valami függönyön keresztül áterőltetve kis fénysugarakat döf a szobába. A függöny inkább olyan volt, mint valami pokróc. Próbálta megmozdítani a fejét, de nem sikerült, valami keményen tartotta. Nagyokat pislogott, de nem lett tisztább a kép.

- Hall engem, Benjámin?

A kép elhomályosult, kiélesedett, majd újra elhomályosult. Egy arc hajolt fölé, vagy inkább egy folt, egy paca, aminek a látványával együtt újabb fájdalomhullám csapott rá, a jobb kézfejéből indulva és végigfutva egészen a hátáig.

- Pislogjon kettőt, ha hall engem, Benjámin!

- Benjamin – szólalt meg. Meglepte, hogy milyen erőtlen a hangja, de ez fel is bosszantotta. - A nevem Benjamin.

- Benjamin – pontosított az arcszerű paca. - Ért engem?

- Ja.

- Hogy érzi magát?

- Szarul.

- Hogy mondja?

- Mint egy darab szar, úgy.

- Ö… Értem.

Majd mondott valamit, amit Benjamin nem értett és egy másik hang válaszolt neki, ugyanazon a halandzsán. A fejét továbbra sem tudta megmozdítani, de a kép lassan élesebbé vált és egyre több részletet tudott kivenni. Igen, a függöny úgy néz ki, mint egy pokróc. Meg az egész szoba, mint… Ez a szag. Amikor az anyja haldoklott abban az idősotthonban, ott volt ilyen szag, valami olcsó fertőtlenítő… Kórházban lenne? A háború előtti filmekben látott ilyen kórházakat. Azt hitte, hogy a magyarok ennél már előbb tartanak, legalább a fővárosukban. De lehet, hogy az olcsó pián és nőkön kívül mást nem tudnak felmutatni.

- Emlékszik valamire?

- Emlékszem dolgokra. Mire gondol?

- Hogy hogy került ide?

- Arra rohadtul nem. - Próbált mozdulni, hogy jobban lásson, de nem tudott, csak a fájdalom hasított bele újra. Mintha le lett volna kötözve vagy nyakig be lett volna gipszelve. A régi kulcscsonttörése jutott eszébe, de ez még annál is rosszabb volt. - Egyáltalán, hol a fenében vagyok?

- Ö… - Hallotta, hogy az a másik alak, akiből már egy fehér köpenyt látott, vartyog valamit azon az érthetetlen nyelven, majd az első fickó újra fölé hajolt. Már teljesen jól látta, középkorú, kopaszodó, vörösesszőke hajú, magas férfi, úgy nézett ki, mint egy ír, csak nem tűnt annyira alkesznek, de az akcentusa inkább amerikai volt. - Kórházban van. A repülőgépe balesetet szenvedett.

- Kurvajó – sóhajtotta Benjamin. Ennek a hülye Nathannek igaza lett, hogy a legénybúcsúja tele lesz olyan dolgokkal, amiket még nem tapasztalt. Megpróbált oldalra fordulni, de megint kudarcot vallott. Valami fájó üresség és bizonytalanság mardosta belülről és minden baromságuk ellenére remélte, hogy a legénybúcsújára utazó többi arc már valamelyik budapesti kocsmában vagy beerbike-on tolja, nem pedig tökig gipszben szedálják őket egy olyan kórházban, ami száz évvel korábban is gázos lett volna. - Mi van a többiekkel?

Újabb vartyogás. Hogy lehet ilyen nyelven beszélni? Az ír-jenki alak megint fölé hajolt.

- Egyelőre nem tudunk erről tájékoztatást…

- Frászt! - Benjamin már nem törődött azzal, hogy a felhorkanása éles karomként tép bele a mellkasába és fáj minden levegővétel. - Mi van a többiekkel?

A fehér köpenyes megint vartyogott.

- Jól vannak, jól vannak – próbálta megnyugtatni az ír-jenki, de a mézesmázos, képmutató hangja nem segített sokat a helyzeten. Benjamin szinte észre se vette az apró szúrást a sokfelé lüktető fájdalmai között, de hirtelen valami zsibbasztó nyugalom áradt szét benne.

- Rendbe fog jönni – mondta még neki a vörösesszőke fickó. - Meggyógyul. Sok dolgot szeretnénk kérdezni magától.

Benjamin el akarta küldeni a fickót a jó édes anyjába, de a teste és az elméje cserben hagyta és elborította a kába félhomály.

Odakint felsivított egy gőzgép.

A légiforgalmi részekkel kapcsolatos segítségéért köszönet T1grisnnek és a szakértő ismerőseinek.

A történet ötlete ebből az írásból származik: Égből pottyant mesék. Konzel Károly szócikke pedig itt olvasható. Érdemes megjegyezni, hogy Konzel Károly azon kevés emberek közé tartozik, akik fizikai tettlegesség esetébe keveredtek Kapitány Csabával (ez nem kevés) ÉS túlélték (ez a kevés). Az esetről bővebben: