Akkor hányta el magát először, amikor az erőd belsejét pucoltatták ki a volt rabszolgákkal. A minden oldalról falakkal körülzárt udvaron csúnya munkát végeztek a gránátok és aknák, még a tengerészgyalogosok se nagyon láttak ilyen holttesteket. Az erődre viszont szükségük volt, így a rombolóról elrendelték a birtokba vételét. Az anti férfiakkal nekiálltak egy nagy gödröt ásatni tömegsírnak, a köves talaj miatt végül egy horpadást jelöltek csak ki, amit valamennyire kimélyítettek és szikladarabokat hordtak mellé. A többi férfi és az asszonyok a kalózok holttesteit gyűjtötték össze és rögtönzött kordékon a horpadáshoz vitték. Ajtonynak kellett mindezt levezényelnie, falfehéren, háborgó gyomorral és lelkiismerettel. Pár holttestben a Dérhajút látta, de most valami miatt ez dühössé tette – rettenetesen és engesztelhetetlenül dühössé. Mindez furcsa egyvelegként kavargott benne. Végül az egyik asszony – ómagyar viszonylatban még középiskolás lány lett volna – a kordéra akart húzni egy viszonylag épen maradt kalózt, de annak csak a karja jött egy öklömnyi válldarabbal együtt. Az asszony szenvtelenül fogadta a dolgot, de Ajtonyban átszakadt a gát és az őrtorony füstszagú gerendázatában kapaszkodva kiadott mindent magából. Nem volt túl sok minden a gyomrában, ez még kellemetlenebbé tette az egész szánalmas öklendezést. Az asszonyt nem hatotta meg túlságosan. Feltuszkolta a halott kalóz összes darabját a kötelekkel összeerősített kordélapra elindult vele kifelé.

Nem engedték fel sehova, ahonnan láthatott volna valamit. A hídra nem is számított, már rég nem az a kivételezett helyzetű utas volt, mint az első kalózos összecsapás idején. A fedélzet pedig tele volt fegyveresekkel és a fegyverek kiszolgálóival, semmi szükség nem volt egy civilre is a pályán. Mivel a felajánlott kabint nem fogadta el, maradhatott a fokszliban és nézhette a készenlétben ülő belső haváriásokat, akiket szintén nem engedtek fel a fedélzetre.

Ha jól számolta, még fél óra volt napkeltéig – az őrség leghosszabb félórája, legalábbis néhány katonaviselt ismerőse szerint. Őt annak idején kiszuperálta az orvos, bár ebben inkább a múltja és nem a tényleges fizikai állapota játszott szerepet. Na jó, biztos az is. Sok kellemetlen pillanattóól kímélték így meg, a sorosok közt viszonylag kevés diszkrécióra számíthat az ember.

Egy kis zavar állt be az erőben, így a folytatások kicsit akadozva jöhetnek a következő hetekben, illetve lehet, hogy egy kis szünet is előfordulhat. De a történet nem áll le, csak kicsit lelassul. A macskákat pedig a mellékelt képpel köszöntjük. :)

Fáradt volt, gyakorlatilag egész nap dolgozott, legalábbis azt csinálta, amit dolgozni szokott – tartott tőle, hogy nem sok esélye lenne napidíjat és teljesítési pótlékot felvennie érte Fiumében. A dór nyelvjárást értette mindig is a legnehezebben, ráadásul ezek a szigetiek még azt is valami helyi szörnyváltozatban törték, folyton azon görcsölt, hogy félreért valami apróságot, valami árnyalatot és a következő pillanatban egy összecsapás kellős közepén találja magát. Bolyákira is nagyon haragudott, mert a spártaiakkal szemben ritkán szokott bejönni a nyers erőre hivatkozó érvelés, szerencsére ezek szigetiek voltak és valahogy beléjük ivódott az évszázadok folyamán, hogy le kell feküdni az erősebbnek, aki éppen kiköt náluk. Mikor végre eloldották a motorcsónakot a Kythériai rücskös, kő kikötőoszloptól, furcsa könnyebség fogta el, már-már biztonságban érezte magát. A rombolóra érve meg kellett beszélnie még pár dolgot a harmadik tiszttel, Bolyáki is jó úriember módjára megköszönte neki a segítséget, majd végre elengedték. Nem is evett, csak ivott egy kis vizezett bort, ami aztán rendesen fejbe is verte. A fokszliba leérve nem zavarta sem az átható testszag, sem a fekhelye kuszasága, sem a hajó mozgása (itt az orr felé sokkal erősebb volt, mint a régi kabinjában középtájon.) Ruhástúl ledőlt és egy percen belül már aludt is, még a cipőjét sem vette le.

Mikor a szokott kadétja felrázta, szinte fizikailag lett rosszul a fáradtságtól.

- Hány óra? - kérdezte bambán.

- Hajnali kettő – felelte a kadét. - A kapitány hívatja.

Utoljára Fiumében járt a szárazföldön – könnyen lehet, hogy Fiumében is akkor járt utoljára. Korinthoszban sem szállt partra, talált elég tennivalót a hajón az ott töltött rövid idő alatt. A konzulátusról küldtek neki egy meghívót, a konzullal vacsorázott volna, ha sínre teszik a tárgyalásokat, amik miatt végső soron délre küldték a rombolót. Addig nem volt szükség arra, hogy a kirendeltségen lábatlankodjon, főleg nem úgy, hogy a proxenósz sem volt sehol.

Itt legalább nem kell aggódni a vendégbarát miatt, állapította meg Bolyáki, mikor a motorcsónak orrára szerelt ütköző szelíden nekipuffant a görögök mólójának. A kikötőhelyük olyan volt, mint valami hídfő, a partra tett ómagyarok félkörben elzárták az antik elől, a fegyverüket a kezük ügyében tartották. Bizalmatlanul méregették a félkörön túl összegyűlt kereskedőket, kikötői népséget, tagbaszakadt falusiakat, akiket a jó üzlet híre vonzott ide – és a lovasokat, akik miatt lehet, hogy az egész üzletelésnek lőttek. Bolyákinak pár pillantás is elég volt ahhoz, hogy megállapítsa, ha az öböl népe választhatna, hogy kit zavarna el, akkor nem az ómagyaroknak kellene sietve távozniuk. Ennyit ér, ha megcsörgetik a pénzeszacskót...

Egy pillanatra összenézett az első gépésszel, akit nem is annyira a faanyag felmérése, hanem Tallér kifigyelése végett adott a diplomata mellé. A gépész nyugodtabbnak tűnt, mint a többiek, jó eséllyel azért, mert ő értette, hogy a görögök mit hordanak itt össze körülöttük.

Ami azt illeti, a diplomatának is értenie kellett, de a szokottnál is sápadtabb és idegesebb benyomást keltett, talán túl soknak találta maga körül a fegyvert. Vagy valami más baja van.

- Tallér úr – üdvözölte Bolyáki. - Szerintem ne vesztegessük az időt, akarnak valami ceremoniális bemutatást is, vagy a lényegre térhetünk?

A hídon kezdett meleg lenni. A nap már felkapaszkodott annyira, hogy a nagy ablakok ellenére valamennyi árnyékuk is legyen, de a nyitott szellőzők és a forgó ventilátor ellenére is egyre fülledtebb lett a levegő. Bolyáki még egyszer végigpásztázta azért a szárazföldet és a tengert, de nem látott semmi különöset. Az a vitorlás bárka, amire már jó ideje felfigyeltek, rendületlenül közeledett a nyílt tenger felől; hadd jöjjön. Az ómagyar hajók közelségét általában szeretik az anti kereskedők, közvetve emelhetnek egy kicsit a biztonságukon, ez a bárka sem fog elmenekülni azért, mert itt áll horgonyon egy romboló. Kicsit ugyan pofátlan, ahogy elfoglalja az öbölbe vezető hajózási út közepét, de mindenki tudja, hogy az ómagyarok rettentő pofátlanok. Ennél nagyobb gond ne legyen velük.

- Lemegyek a fedélzetre – közölte Bolyáki. Gál felnézett a térképéből és bólintott.

- Igen, uram. Valami, amire külön figyeljek?

- Csak amire eddig is.

Bolyáki János kapitány akár büszkének is érezte volna magát, ha mások lettek volna a körülmények. Az ÓmHH Esztergom lassan közeledett a part felé, az erdőkkel borított dombok vöröses ellenfényben fürödtek az előttük kibontakozó szigeten. A romboló a kelő nap felől érkezett és az időzítés tökéletesnek tűnt.

- Több hajó van bent, mint gondoltam – ismerte el Újvári. A hídon a kormányos matrózon kívül mindenki a messzelátójába temetkezett.

- Akad – mormolta Bolyáki. - Azok az érdekesebbek, amiket kihúztak a fövenyre, ott szemben.

- Az öböl tele van, kint nincs olyan sok – helyezkedett egy kicsit az első tiszt. - Az öböl meg... azt simán lezárjuk.

- Azt le – hagyta rá Bolyáki.

Léptek dübörögtek a lépcsőn és a híd egy fokkal még zsúfoltabb lett. A kadét jelentette, hogy Tallér Ajtony urat leszállította, majd a lépcső mellett felejtette magát és a szigetet bámulta, míg az első tiszt egy mordulással le nem küldte a hídról.

- Üdvözlöm – fordult Bolyáki a diplomata felé. - Jól aludt?

- Viszonylag – felelte Tallér. Elég nyúzottnak tűnt, a szemei alatt egyre sötétebbek és nagyobbak lettek a karikák. Bolyáki valahol sajnálta is a kövérkés férfit, de nem jobban, mint saját magát. - Gondolom, nem csak ezért hívatott. De kedves a figyelmessége.

- Igyekszem. Igaza van, csak ezért nem hívattam volna ide. Ezért viszont igen. - A szigetre mutatott.

- Föld – nyugtázta a diplomata. - Melyik?

 - Ómagyarország szükségképpen meg fog gyengülni, már most is meggyengült – simított végig Vadány az asztallapra terített, leselejtezett és hivatalosan megsemmisített iskolai atlaszon. Mint az oktatási anyagokat általában, ezt is úgy készítették, hogy ne adjanak ki vele semmi szükségtelen információt. A Kárpát-medencén túli területek fehéren maradtak, csak pár odavetett szó jelezte, hogy ott is van valami, laknak bizonyos népek. Főleg a tengerpartok vonalát mutató térképekre vigyáztak nagyon szigorúan, még ezen a belső használatra szánt vászontérképen is csak pár odavetett vonal mutatta a Fiume környéki dolgokat. De amennyire fel tudta mérni, a folyók és a hegyek vonala is sok helyen a (rosszindulatú) képzelet munkája volt. De a célnak megfelelt ez is.

A tanár úr szótlanul figyelte a másik kontinensen született férfit. A domboldalba vájt borospincében több gyertya és mécses is égett, a tölgyfadeszkákból készített présházajtó hasadékain sugarakban vágott be a kelő nap fénye. Olyanok voltak, mint két, gyenge fénnyel lüktető, a semmi közepén lebegő arc. A tanár úr vonásai megnyúltak, a ráncai elmélyültek, kiütköző borostája olyan rücskössé tette, mintha a Hold szállt volna le ide a föld alá. A Hold, ami olyan szenvtelenül nézte az éjszaka a világ egyensúlyáért bemutatott áldozatukat.

Vadány a Drávára mutatott.

Kinyitotta a szemét és sokáig némán nézte az orra előtt imbolygó homályos foltokat. Végül sikerült némi élességet pislognia a látásába. A konyhában feküdt, vagy miben, úgy tűnt, hogy a tanár úr ezt a szobát használja mindenre. Bár mintha látott volna pár ajtót is a bejárattal szemben. Kintről néha egy tompa csattanást lehetett hallani. Meg madárcsiripelést. A feje kicsit fájt, de nem vészes.

Nyögött egyet, ahogy felült. A vaskályha mellé állított heverőn feküdt, a derekán egy vékony, kelta motívumokkal díszített takaró. Az asztalon két pohár és egy kis darab sajt egy kerámiatányéron. A levegőben jó illat, valami gyógynövény. Vagy füstölő. Nem volt bent senki rajta kívül. Odakint újra lecsapott a kisbalta és hallotta, hogy a széthasított kugli darabjai a társaik közé esnek.

 - Jó napot! - köszönt rá hangosan Vadány a ház mögött fát aprító alacsony, tömzsi férfira. A kisbalta lecsapott és a nyári naptól kiszáradt kugli két darabban esett a letaposott, faszilánkokkal teleszemetelt fűre.

- Jó napot! - ismételte meg tele tüdőből Vadány. A tanár úrnak már lehet, hogy nem a régi a hallása, a balta is nagyokat csattan, ráadásul a fáskamra ablakában ott állt egy házilag megbuherált kis kurblis rádió, azoknak a testvére, amiket fixre hangolva százszámra szórtak ki a vad antik közé, hogy az ÓMR3-nak nevezett emancipációs okosságokat hallgathassák rajtuk. Ezen viszont az ÓMR1 szólt a kormány erős emberévé előlépett Cserfalvi belügyminiszter hangján. Milyen fanyar humora ez a sorsnak vagy az isteneknek, gondolta Vadány. Cserfalvit egy lépés választja el attól, hogy Ómagyarország legmagasabb pozícióját betöltse, de ő, a senki kis Vadány annak idején mégis el tudta tőle venni azt a nőt, akit pedig szeretett. Tényleg szeretett. Virág nem fogta fel, de Vadány már akkor is tisztában volt vele, hogy Cserfalvi a maga furcsa, ómagyar módján szereti a feleségét. Ami csak vonzóbb prédává tette mindkettőjüket, de...

- Megmutattuk, hogy nem riadunk vissza az erő alkalmazásától sem, ha rákényszerítenek minket – harsogta Cserfalvi eltorzult rádióhangon a fáskamra szálkás ablakából. - Egy barbár világ közepén ómagyar nem állhat szemben ómagyarral, aki pedig mégis egymás ellen fordítaná az összetartozókat, számíthat arra a szigorra, ami a kormány ultimátumával szembeszegülő naszád tragikus sorsú legénységét érte.