Caius Esopius Cotta, az ifjabbik még egyszer végignézett a gall oppidumon, de a kép nem akart változni. Varro nagy terve, hogy az éjszaka folyamán felhágnak a falakon, és halomra ölik az alvó gallokat dicsőséges győzelem helyett kapitális kudarchoz vezetett. Lugdunumnak nem olyan sorsot szántak az istenek, mint Trójának. Vagy, ha igen, akkor nem ma este. A gallok nagyonis éberek voltak ezen az éjszakán, és készültek a római támadásra. A kaputornyot megrohanó csapatra rádöntötték az ostromlétrát, a Souconna felőli falat rohamozó egységet lenyilazták a védők. Egyedül Cotta gyalogosított lovasainak, akik a keleti, Rhodanusra néző falat támadták sikerült megvetnie a lábukat, viszont a hátuk mögött a folyóval, előttük a meredek fallal, kétoldalt pedig az egyre nagyobb létszámú gallal ennek a tenyérnyi rómaiak ellenőrizte falszakasznak sem volt hosszú távú jövője.

Tudni kell kiszállni, ez a jó üzletember és valószínűleg a jó hadvezér talán legfontosabb erénye.

- Trombitás!

A megszólított elterült egy a torkát átütő nyílvessző kövekezményeként. Cotta nem értett a hangszerhez, így teleszívta a tüdejét levegővel és olyan nagyot ordított, amekkorát csak bírt.

- Vissza! Mindenki vissza!

Csak remélni tudta, hogy a negyven-ötvenméternyire harcoló katonái a tomboló csatazaj és a harctól izzó vérük ellenére meghallották a parancsot, és pláne képesek többé-kevésbé rendezetten visszavonulni.

***

- Tulajdonképpen a város elhelyezkedése számunkra előnyös.

Herman végigtekintett a Souconnától a Rhodanusig terjedő római sáncon és a gall oppidum felé tartó palánkkal védett futóárkokon.

- Hát Valgus, ha eltekintünk attól, hogy a folyótorkolat miatt csak később és jóval kisebb csapat rohamozhatta meg a falakat, amelyet aztán a gallok játszi könnyedséggel visszavertek, akkor valóban tiszta szerencse, hogy csak ezt a másfél kilométeres ívet kell lezárnia a légiónak.

Herman magában azért elismerte, hogy a rómaiak jó munkát végeztek még két nap és gall oppidumot egy újabb cölöpfal fogja körülkeríteni és onnantól kezdve a kitörés esélye gyakorlatilag a nullára csökken. Valójában már most is nulla körül volt tekintve a rómaiak létszámfölényét és a gall próbálkozások csúfos eredményét. Rendes kengyellel felszerelt páncélos lovasság talán, és hangsúlyozottan talán keresztülvághatta volna magát. Csakhogy a galloknak sem kengyele sem páncélos lovassága nem volt, úgyhogy a kérdés inkább az akadémiai szférába tartozott. Varro viszont, Herman nagy meglepetésére, rendkívül megfontoltan fogott a munkához.

Római gondolkodásmód, mondta volna a térképésze, Valgus viszont többszörösen kifejtette, hogy mit gondol a felkapaszkodott közrendűről. A római szó meglepően ritkán szerepelt ezekben a párbeszédekben, a háziállatok pedig annál gyakrabban. Igaz Romulus is egy anyafarkas fogadott fia volt, szóval ki tudja a kóbor korcsok fattya akár dicséretnek is számíthatott.

Tadám!!!

- Mi a fene? – Herman és Valgus egyszerre tették fel a kérdést

Az első kürtre tucatnyi másik válaszolt az erdőkkel fedett dombok között. Az árkokból sisakos fejek emelkedtek ki, amennyire Herman meg tudta ítélni ebből a távolságból meglepettek voltak. De lehet, hogy csak a saját érzéseit vetítette ki, mert az hétszentség, hogy ő bizony meglepett volt. Valgusra pillantva a centurio is elvesztette a pár perccel korábbi magabiztosságát.

- Gallok?

- Ki más lenne?

A válasz magától értetődő volt, valahogy valaki értesítette a környéken élő törzseket, akik most idegyűltek a város alá. A kürtök száma alapján nem is kevesen. Miközben a római légió nagyja a város ellen irányuló félig kész árkokban vagy az árkokon túl…

Egy kívülről támadó seregnek sem nehézvértre sem kengyelre nem volt szüksége. Bármilyen lovasság, amelyik végig tud vágtatni a dombokról levezető lankákon telibekaphatja a megzavart és csatárláncba rendeződő római gyalogságot. Kiegészülve az oppidum seregével, amelyik visszaverte az első támadást. Az AMD-t természetesen a sátorban hagyta, félig-meddig gyakorló evangélikusként nem hitt a Valhallában (igazság szerint a Mennyek Országát sem tudta felfogni), de abban biztos volt, hogy nem tehetetlen bábuként szeretett volna meghalni. Hármat-négyet lelőhet, az ötödikbe belevágja a jégcsákányt és itt a vége. Kétszáz méter, simán lesz ideje felfegyverkeznie. Az első gall lovasok kibukkantak a fák közül legalább ezren lehettek és maximum ezer méternyire.

Nem érhetnek ide azelőtt, nem érhet így véget.

Futásnak eredt a tábor felé, Valgus azonban nem mozdult.

- Mire vársz?! – üvöltötte megállva, értékes másodpercek vesztek el – Quid exspecto?!

Szinte biztosan rossz nyelvtani alakot használt (talán a szavak sem stimmeltek) azonban éppen elég jót ahhoz, hogy a római "hadmérnök" is észrevegye a helyzetet. A gallok támadásba lendültek. Nem lehet igaz. Én Kovács Herman a teutonok leendő királya nem halhatok meg ezen nevenincs harcmezőn, anélkül nem hogy egyet is…

Római lovasok robbantak ki a sátrak közül, jó néhányat letaposva, miközben lovak és emberek borultak, mások a tábort körülkerítő alacsony falon botlottak el. De nagyjából százan, talán százötvenen ék alakba fejlődtek. Herman és Valgus épp csak ki tudtak térni az útjukból.

- Mit csinál ez?

Caius Esopius Cotta, az ifjabbik az erődítmény első ostroma után kiesett a legátus kegyeiből. Egy római parancsnoknak soha nem volt szabad visszavonulnia. Pláne nem szervezetlenül, márpedig a Cotta vezette lovasok fejvesztve menekültek az oppidum elleni sikertelen roham után. Igaz többszörös gall túlerő elől, ráadásul az egyedüli csapatként amelyik előtte megmászta a falakat. De a tény tény maradt, Cotta lovasainak sem sikerült maradandó eredményt elérniük. Varro azóta gyávasággal vádolta a patríciust, no persze nem nyíltan, egy szenátor fiát és egy másik unokaöccsét nem lehetett csak úgy gyávasággal vádolni.

Roma victor!!!

A lovasok átvették a parancsnokuk csatakiáltását, az ellenség legalább ötszörös túlerőben volt.

- Esélyt ad nekünk és a seregnek…

Vörös pajzsok tűntek fel az árok mögött, a gyalogság elkezdett alakzatba rendeződni. A lovasság önfeláldozó rohama meghozta a gyümölcsét. Csupán öt perc és egy tökéletesen szervezett harcvonal nyelheti el a gall roham lendületét.

***

- Kérsz egyet Főnök?

- Micsoda?

Takács Héraklész Róbert kissé értetlenül bámult az ómagyar expedíciós erők galliai parancsnokára.

- Koton! Rendes impregnált szövet, csak nulla egész* két milliméter vastag. És garantáltan megvéd a kankótól. Honvédségi ellátmány…

- Te?

Herman nem tudta mit tegyen, kedve lett volna az AMD tusával orrba verni a rádiós, de a csata után semmihez sem volt kedve. Még ahhoz is gyenge volt, hogy a földre rogyjon. Csetepatékat vívni a hegyekben, elűzni a kimber táborokat a Tátra „lengyel” oldaláról az egy dolog. Kis egységek, rövid harcérintkezés. Itt viszont ezrek csaptak össze és sokan maradtak a harctéren. Herman látott már elég halottat és haldoklót, nőket és gyerekeket is. Nem zavarta, hogy embert kell ölnie vagy mások embert öltek a jelenlétében, viszont a mennyiség és időtartam. Fizikailag és pszichikailag elfáradt. Talán igaza volt a rádiósnak… Nem nincs neki igaza, otthon várja Hildegarde és a gyerekek. Milyen férj, apa és törzsfő az aki végigerőszakol egy elfoglalt falut? Marbod vagy Angilberct vajon mit tenne? Angilberctet mondjuk konkrétan látta, viszont Herman nem Angilberct.

- Ugyan… ne gondolj arra, hát úgy nézek én ki?

- Akkor meg?

Füst szállt fel Lugdunum házai felől. Ez a másik, valaki mindig kitalálja, hogy milyen okos ötlet felgyújtani az amúgy épen maradt házakat. Ha most jönne egy felmentősereg… nyilván nem fog jönni, két órája szétverték, és mi értelme lenne két kisebb sereggel támadni egy nagyobb helyett?

- Mások már megtették. A tábori bordély ötven új lánnyal bővült. Varro ajándéka a hősöknek, és a mai nap teljesen ingyen van. Biztos nem kérsz?

*mindig örömmel javítjuk a hibákat

Gaius Terentius Varro elégedett volt magával. A légió jó tempóban haladt előre, és ha az a két ostoba ómagyar nem szerencsétlenkedne annyit a drágalátos kartájukkal, akkor még gyorsabbak lettek volna. Ha hinni lehet annak a térképnek, akkor hamarosan elérik a Rhodanus és a másik, a Saône nevű összefolyását, ahol majd erődöt kell építeniük. Ugyan a fő cél, a gazdag zsákmány megszerzésének az ügyében még nem sokat haladt előre. Ha az a disznó Fabius nem adta volna parancsba, hogy a lehető leggyorsabban érjék ezt a Lyont, akkor bőven lett volna ideje néhány gall oppidumot elfoglalnia. Ugyan egyik sem volt különösebben nagy, de a görögökkel folyatatott fő kereskedelmi útvonal partján álltak. Néhány rabszolgát biztosan és talán aranyat és ezüstöt is szerezhetett volna. De a prokonzul parancsát csak az a két bárgyú ómagyar szeghette meg, amikor a semmirevaló kartáikkal vesződtek…

- Legátus! Lovasok!

Volt valami leereszkedésféle abban, ahogy a „legátus” szót ejtette, mintha egy mészáros fia nem lehetne valódi legátus, csak ilyen idézőjelbe tett „legátus”. Hogy gyűlölte ezt a beképzelt patríciust, Caius Esopius Cotta az ifjabbik, az ómagyarokat felfedező idősebbik Caius Esopius Cotta unokája. Dicső ősökkel bíró család, legalábbis Varroéhoz képest mindenképpen, az ahhoz illő modorral.

- Mennyi?

- Öten, nem hiszem hogy harcosok vagy felderítők.

Varro kikászálódott a parancsnoki sátorból, a ponyva árnyéka után a ragyogó napfény égette a szemét, de aztán elmúlt a fájdalom. Öt lovas ügetett a római tábor felé a Rhodanus partján húzódó szekérúton. Gall ruházatot viseltek, amennyire Varro meg tudta ítélni a barbár szokásaikat és öltözéküket, előkelő harcosok lehetett. A viselkedésük magabiztosságot és tekintélyt sugallt.

- Egen, valamelyik helyi disznó megneszelte, hogy itt vagyunk és követeket küldött. A sátramban várok rájuk. Intézkedj Cotta!

A követek érkezése elrontotta Varro hangulatát. Mi van, ha ezek a lyoniak is megadják magukat, mint az a másik nagyobb koszfészek Avignon vagy Avenio vagy a fene se tudja mi a neve.

Varro legrosszabb sejtelme igazolódott be a gallok kapcsán, a gyülekező hatalmas római haderőről és átkerült szövetségeseikről szállingózó hírek hatására, nomeg a Gallia Cisalpinai hadjárat tapasztalatai miatt Lyon/Lugdunum királya, Heulfryn inkább a tárgyalás és a szövetségkötés irányába szerette volna a terelni az eseményeket. Ami kétségtelenül kecsegtetett bizonyos haszonnal Róma számára, ám annál kevesebb hasznot remélhetett belőle a IX. légió legátusa. Márpedig egy hadjárat akkor ér valamit, ha a parancsnokok megtalálhatják a számításukat, Varro ugyan Rómáért harcolt, de egy olyan Rómáért, amelyben Gaius Terentius Varro szava fontos, sőt a legfontosabbak egyike. Ebben pedig ez a Heulfryn nem szövetségesként, hanem legyőzött ellenségként tud a legtöbbet segíteni.

Marcus primus pilus óvatosan felemelte a ponyvát és beosont a tárgyalásra. Varro a szeme sarkából követte a harcedzett veteránt. Az első lándzsás megállt a legátus személyi testőrségéhez tartozó két tagbaszakadt legionárius mögött, majd levette a sisakját és egy ronggyal megtörölte a kopaszodó homlokát. Ez volt a jel, a színpad készen állt az előadásra. Varro hagyta, hogy a görög tolmács befejezze az a mondatát, majd szólásra emelkedett.

- Szóval, ha jól értem uratok, Hülfri.

- Heulfryn! Heulfryn! – bólogattak gyanútlanul a gallok, Varro megengedett magának egy elfojtott mosolyt.

- Szóval az uratok Hülfri a dicső és erős Római Köztársaság barátja kíván lenni és ti vagytok az ő nyelve, hogy ezt velem tudassátok. Ez a valódi szándékotok? Fordítsd le a majomnyelvükre görög!

A massiliai torokhangon karattyolt, mire a gallok az előbbinél is hevesebb bólogatásba kezdtek.

- Igen legátus – tette hozzá teljesen feleslegesen a tolmács

- Magamtól is megértettem görög!

Marcus ugyanazokkal a macskára emlékeztető mozdulatokkal somfordált ki a sátorból, ahogy bejött.

– Ti viszont – bökött a gall csoportra – Ti viszont nem az uratok nyelvei vagytok, hanem a szemei és fülei! Kémek! Akik a követség védelme és álcája alatt idelopóztatok a táborunkba, hogy kiderítsétek a gyengéinket, és éjjel már sereggel visszatérve elvágjátok a torkunkat. Most beszélhetsz görög!

A legtekintélyesebbnek tűnő, a követséget vezető harcos arcszíne az eredeti fehér-kékről vörös-kékre változott. Azonban elsőként mégse ő vesztette el az önuralmát. A legkisebb termetű gall vad erővel ragadta meg a hegynyi testőr lándzsáját és Varro legnagyobb megrökönyödésére ki is csavarta a kezéből.

- Ide hozzám!

A galloknak egy szemernyi esélye sem volt, a kétszer két óriástermetű testőrön kívül Varro és öt segédtisztje tartózkodott a sátorban, nem számítva az első centuria válogatott embereit méterekre a vezéri sátortól. Hideg fejjel mérlegelve valóban nem volt semmi esélyük, azonban a gallok nem arról voltak híresek, hogy hideg fejjel mérlegelték az eseményeket. Néhány szempillantás alatt a két kapuőr halálos sebbel csuklott össze, az egyiket saját lándzsájával döfték át, míg a másiknak egy gall kard járta át a szívét. A másik két testőr tanácstalanul meredt a legátusra.

A követek ahelyett, hogy a menekülés esélyét választották volna és kirohannak a sátorból a római tisztekre rontottak. Tulajdonképpen igazuk volt, a kitörés szinte lehetetlen vállalkozás lett volna az egész római haditábor ellenében, akkor pedig jobb ha magukkal viszik az ellenség vezérét. Ez végre előhívta a sokévnyi drillel a testőrök agyába égetett automatizmusokat. A túlméretes lándzsát elhajítva átváltottak az oldalukon függő ibér kardokra és nekitámadtak a galloknak, pillanatokkal később a tisztikar tagjai követték példájukat.

Nagy sokára Marcus primus pilus és az emberei is előkerültek. A valóságban talán tíz másodperc lehetett, ugyanakkor Varro számára egy napoknak tűnt. A rómaiak ezzel jó tízszeres létszámfölénybe kerültek, csakhogy a sátron belül ez mit sem ért és a gallok jóval közelebb voltak Varrohoz, mint az első lándzsás és csapata. Az alacsony, vékonydongájú gall (ugyanaz, aki elkezdte a harcot) előtt szabad volt az út a legátusig. A tábornok most először vehette alaposan szemügyre, most nyilallt bele a felismerés, hogy mi volt olyan furcsa rajta. A gall legfeljebb, ha tizennégy éves lehetett, egy taknyos kölyök.

A fiú egyetlen szökelléssel Varro előtt termett, azonban a dühödt roham közben egyáltalán nem védte magát. A római ugyan inkább gyenge, mint jó vívó volt, de egy ilyen lehetőséggel még a világ legrosszabb vívója is élni tudott volna. Az ibér kard tövig szalad a kölyök védtelen hasába, a gall arca eltorzult a kíntól, a szem üvegessé vált, a karja pedig erőtlenül kalimpált. Varro teljesen ledermedt, érezte a kezén végigömlő meleg vért, majd az orrát megcsapta az ismerős szag…

…trágya és vér, az egész negyedet a rothadás bűze járta át és a halálukra váró állatok fájdalmas bőgése. És még valami, a kilátástalanság, Quintus Terentius Varro mészárosmester még a szerencsésebbek közé tartozott, saját boltja volt, sőt még egy inast is el tudott tartani az üzlet. A szomszédos kerület közsegélyen élőihez képest maga a paradicsom. Azonban ennél följebb sem ő, sem életben maradt második fia Gaius nem juthatott. Sőt, a közsegélyen élők nyomortelepe megállíthatatlanul nyomult a mészárosmester lakásának irányába, bármennyire is próbált másra gondolni, előbb-utóbb elnyeli ezt a kerületet is és akkor a megmaradt pénzes vevők továbbállnak.

Az ökör egy utolsót bődült, majd elterült a tagló ütése nyomán, Gaius fürge mozdulattal a hatalmas állat nyakába szúrta a kést. És elvétette, a nyaki ütőér vért köpött Gaius egész testét beborította a ragacsos élénkpiros folyadék, a szájában érezte a fémes ízt a szemét csípte a sós permet. Az ökör megpróbált felállni, azonban a pányvák visszarántották. Egy erős kéz ragadta hátra és nevetést és apja medvedörmögését hallotta.

- Hát fiam ezt még gyakorolnod kell, hogy igazán jól menjen…

… - Tökéletes szúrás legátus, látszik, hogy sokat gyakorolt.

Marcus primus pilus ugyan idős volt és tapasztalt, de mégsem az apja. Lenézett a kezére, csupa vér volt, azonban ez nem marhavér, hanem egy ember vére, egy legyőzött ellenség vére. Nem a nyomor és kilátástalanság, hanem a gazdagság és dicsőség jele. Egy határozott mozdulattal kirántotta a kardját, és a földre taszította a fiú holttestét.

***

- Micsoda? Nem táborozunk le estére? – kérdezte a térképész kétségbeesetten, noha a Hermannal és Valgussal ellentétben ő továbbra is a szekéren utazott

- Valójában miattad van a dolog…

- Miattam – a római válasza újabb érzelemhullámot indított el – Mintha én vezetném ezt a nyüves légiót!

- Hát a mai napon a te tanácsodat követjük!

Valgus mérhetetlenül büszke volt magára, hogy bekerült a légió vezérkarába, igaz ehhez az is kellett, hogy a régi főtisztek száma kissé megcsappanjon a reggeli események következtében. Mindenesetre egyetlen percet sem mulasztott el, amikor a jólértesült fontos embert szerepében tündökölhetett. Kiváló művezető lett volna belőle otthon, jegyezte meg az egy-egy szezonnyi csepeli mocsárlecsapolás és nyári kukoricatörés élettapasztalatával felvértezett Héraklész Róbert. Persze szigorúan csak hallótávolságon kívül.

- Az én tanácsomat?

- Igen, reggel Varro legátus megkérdezte, hogy milyen messze van az a Lyon nevű hely, mire te azt válaszoltad, hogy másfélnapi járóföld.

- És ha igen?

Herman nagyon is jól emlékezett erre a jelenetre, a vértől lucskos Varro a katonái élén megpróbált berontani a sátorba, az állítólag felbecsülhetetlen értékű térképekhez, de Héraklész Róbert totálisan megmakacsolta magát és képes lett volna szembeszállni az egész légióval. A legátus vérben forgó szeme alapján a római parancsnoknak sem lett volna ellenére ez a forgatókönyv. Mint később megtudta a gall követek a tárgyalás közepén rátámadtak a római tisztekre és többet megöltek közülük, maga Varro is csak hajszál híján úszta meg az esetet. Egy szó, mint száz nem csoda, hogy kissé morcosabb hangulatban volt, mint szokott lenni. Akkor persze még semmit sem értett az egészből, csak azt, hogy Varro sűrűn emlegeti a Rana és az Hungaricus szavakat, az első állítólag békát jelentett, a másodikat csekély latintudásával is kitalálta. Ugyanakkor a térképész is felemelte kissé a hangját. Mindeközben Herman, „az óriástermetű, gépfegyverrel felszerelt barbár harcos” nevű biodíszletet adta a kibontakozó drámához. Végül befutott Valgus, amire mindenki lehiggadt Varro elment megmosdani Takács Héraklész Róbert pedig nagy kegyesen előkotorta a kincseit.

- És ha másfélnapi járóföldre van, akkor mi van?

- Az van, hogy estére odaérhetünk a gallok városához, és a sötétség leple alatt meglephetjük őket! – Valgus minimum tíz centit nőtt mióta a legátus közvetlen tanácsadói közé került, noha két nappal korábban még plebejus bunkónak nevezte Varrot.

- Valamit nem értek.

- Tényleg Főnök? Jó neked, én semmit sem értek.

- A világ már csak ilyen Robi, tele van misztériumokkal, például senki sem tudja, hogy miért az erdő legbüszkébb fájába üt a ménykű…

- Ami azt illeti, ennek az a magyará…

- Majd máskor! Szóval Valgus, azt mondtad, hogy a követek a tárgyalás közepén egyszer csak rárontottak a mieinkre és többet lemészároltak.

- Ami azt illeti, ezt nekem is csak úgy mondták, mert nem voltam ott.

- Akkor ki volt ott?

- Abból, aki életben van? Varro, Cotta a lovasság parancsnoka, Vesalius a főszállásmester és Marcus az első lándzsás, de ő csak később ért oda. Meg két testőr.

- És neked ki mondta?

- Rufus az egyik testőr és Varro is így hirdette ki a légiónak.

- Na mindegy szóval fogadjuk el, hogy a követek azért jöttek ide, hogy megöljék a római parancsnokokat. Akkor viszont tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy itt vagyunk és hamarosan megérkezünk Lyonhoz.

- Vagyis?

- Vagyis lőttek a meglepetésnek. – fejezte be a térképész a megkezdett gondolatmenetet.

Takács Héraklész Róbert rendkívül elmélyülten tanulmányozta az iránytűjét és az óráját, majd időnként lefirkantott valami az ölében tartott mappába. Néha többször is meginspiciálta a műszereket, ekkor áthúzta a jegyzeteit és új szöveget kapart le a papírra. Szóval látszódott rajta, hogy rendkívül fontos és nagy koncentrációt igénylő feladatot végzett. Annyira jelentős volt a munkája, hogy kénytelen volt egy szekéren utazni, másképpen ugyanis rendszeresen kiesett volna a ritmusból.

A szekerek a IX. légió pontosabb kifejezés híján utászszázadának nevezett egységéhez tartoztak, mely egység parancsnoka, Publius Quinctilius Valgus huszonkét évéből és nemes származású és ám totálisan jelentéktelen családjából eredő mérhetetlen büszkeséggel feszített egy piszkosszürke poroszka ló nyergében. A lovaglás, amint ezt az emberiség sokezer éves tapasztalata bizonyította kevésbé volt megterhelő, mint a gyaloglás, ugyanakkor Herman nem bízott az állatokban. Az állat kockázati tényező, amelyik a legváratlanabb pillanatban hagyja cserben állítólagos gazdáját, felnyerít/ugat, amikor csendben kellene maradnia, rúg/harap egy teljesen veszélytelen szituációban, hanem az ellenséget azt a világ minden kincséért nem lenne hajlandó bántalmazni. Nem, Herman a saját két lábában sokkal jobban megbízott, mint egy ló négy lábában.

Ugyanakkor a római saru tökéletesen alkalmatlan volt nagyobb távok legyaloglására, a hátizsák helyett használt kereszt alakú málhafa pedig egy ergonómia rémálomnak számított. A surranó és a katonai bornyú természetesen szigorúan titkos eszköznek és időszennyezésnek minősült, a hozzájuk kiszabható drákói büntetésekkel együtt. Állítólag azért volt veszélyes átadni ezeket a tapasztalatokat, mert ezeket az egyszerű használati tárgyakat az antik is lemásolhatták volna, szemben mondjuk azokkal a kis tranzisztoros rádiókkal, amiket mindenfelé szétszórtak a Kárpát-medencében. Ettől függetlenül az esztergomi követ ómagyar szabóval és cipésszel is dolgoztatott, ha annyira érdekelte volna őket a surranó, akkor már rég lenne nekik. Sajnos nem érdekelte őket így maradtak a sarunál, Herman őszinte bánatára ugyanis igyekezett tekintettel lenni a helyi szokásokra. A talpa és a bokája viszont korántsem volt ilyen megértő a római menetfelszereléssel kapcsolatban.

- Biztos vagy benne, hogy ez nem számít időszennyezésnek?

- Óh, az két láda az angyalos címerrel, az időszennyezés. Ez itt – mutatott a körös-körül szétszórt felszerelésre – játék. Feltéve, ha nem akarod Valgus barátunknak adni a szextánst és az SPQR-t. Az óráért viszont hajlandó vagyok megverekedni veled.

Takács Héraklész Róbert nem volt híján a bátorságnak, máskülönben nem is kerülhetett volna a Térképészeti Szolgálathoz, sőt vékony, inas teste ellenére meglepően erősnek is számított. Azonban reálisan szemlélve minimális esélye sem lett volna a germán ellen, aki inkább emlékeztetett a félistenre, mint a térképész.

- Azt hiszem, nem tőlem kell féltened a puccos órádat. – nevetett fel Herman – És nem is Valgustól.

- Igaz, ami igaz, de az a disznó Varro sem veheti el tőlem.

A limitált kiadású (persze mi nem volt az ómagyar viszonyok között) Navigátor SPQR kronométer a fiú egyik legnagyobb kincse volt, szinte a szeretőjeként tekintett rá.

- Egyébként itt most nem az óráról van szó, hanem rólad.

- Rólam? Több tisztelettel kellene a feletteséről beszélnie fiam.

- Igenis uram. Kérek engedélyt beszélni.

- Mindjárt jobb, engedély megtagadva.

- Uram, én akkor is beszélni fogok!

- Valgus! Mi a véleményed erről a kurafiról? Milyen képet sugall ez az izgága térképész Ómagyarországról?

Az If szigetén álló Gaston Thibault erőd látványa határozottan pozitív benyomást tett Hermanra. Végre egy kezelhető méretű, hozzá hasonló átlagos katonákból álló közösség, és nem mellesleg mozdulatlan, stabil sziklán. A melegtől és sokezer sirálytól eltekintve, akár a Vág partján is lehetne.

- Kovács hadnagy?

Középmagas, negyven-negyvenöt év körüli napbarnított férfi volt, rövidre nyírt kefebajusszal és főhadnagyi rangjelzéssel a vállapján.

- Igen.

- Szervusz, Pálfalvai főhadnagy vagyok, ennek a csodás kis szigetnek a teljhatalmú diktátora. A rádióüzenet szerint rendkívül sürgős az ügyed, úgyhogy nem is nagyon rabolnám az idődet. Engedelmeddel már nyugtáztam a megérkezésedet Egomnak.

És az ügyintézés is mennyivel gyorsabban haladt, igaz itt nem kellett Hubai hadnagyokat és Hajdú századosokat is beiktatni a rendszerbe. Ez a tengerészgyalogos főhadnagy szimpatikus fiúnak tűnik.

- Hát, azt nagyon megköszönöm. Akikkel mostanában összefutottam, mind megpróbáltak elcsenni belőle egy keveset.

De végül megérkezett, szóval arcán lévő, kissé fáradt mosoly őszinte volt.

- Óh attól ne félj, itt is lesznek páran, akik megkísérlik.

Egészen eddig a pillanatig. Pálvalvai főhadnagy azonban nem hagyta abba a mondókáját.

- Elsőként gondolom Felicián, a kereskedelmi megbízott. Amolyan amatőr tudósféle az öreg, Átkerülés-kutató. Hihetetlen izgalomba jött, amikor megtudta, hogy a rómaiak északnak indulnak. Mint a Felderítés Galliai rezidense nem úszhatod meg, hogy beszélj vele. – talán Herman lemondó tekintetének, talán a sóhajtásának szólt – Aztán itt vannak a rómaiak, az összekötőd. Hol is van? Hol is van?

A főhadnagy az egyenruha a mellényzsebéhez kapott, majd anélkül, hogy belenyúlt volna a nadrágzsebre csapott, majd ismét vissza a mellényhez és megint a nadrághoz. Végül észrevette a fogason lógó impregnált kabátot.

- Áh. – egy gyűrött papírdarabot halászott ki a belső zsebből, kissé mintha el is ázott volna valamikor – Ez az! Publius Quinctilius Valgus! Alacsony, bár ahogy elnézlek, hozzád képest ki nem az, sasorrú pasas, enyhén görbe lábbal. Állítólag valami patrícius, és tökéletesen beszél magyarul, úgyhogy csak óvatosan. Egyébként az előbb hazudtam, legfőbb urunk a Bürokrácia megkövetel pár pecsétet és aláírást. De tényleg csak két percre tartanálak fel…

Fiume, Fiume állomás, köszöntjük utasainkat! Adria gyorsvonat érkezett a B vágányra Esztergomból Tatabánya, Veszprém, Keszthely, Zákány-Gyékényes és Sziszek állomásokon át. A szerelvény tovább nem közlekedik. Átszállási lehetőség a Jelenje, Lopsivárad, Kopasztábora, Kocsevje állomásokon át Kocsevje-bányatelep felé közlekedő személyvonatra az A vágányon.

A húszórás órás vonatút alatt kissé lenyugodott, és újragondolta a helyzetet. Semmi veszíteni valója nem volt, a gallok valószínűleg csak hidegfegyverekkel, esetleg primitív nyilakkal rendelkeztek, egyszóval a hadjárat kevesebb életveszéllyel jár, mint bármelyik határmenti csetepaté a kimberek ellen. Arról nem is szólva, hogy a germánok sokkal jobb harcosok, mint bármelyik kelta. Ha Isten úgy akarta, akkor persze Galliában is utolérheti az embert a végzet, de mindent egybevéve Gallia biztonságosabb hely, mint a Magas-Tátra.

A legnagyobb veszély tehát az volt, hogy lebőg és kiderül, hogy alkalmatlan a vezetésre. Akkor meg szépen visszamegy a hegyivadászokhoz és folytatja tovább a korábbi életét. Vagyis ennek a kitérőnek a legrosszabb végkimenetele pont ugyanaz, mintha semmit se tett volt.

Ha pedig bejön a dolog és rangot és dicsőséget szerez. Nos akkor beleköphet Ulf két fiának a levesébe. Elméletben az anyja révén Herman is nemes vérvonalat vitt tovább, vagyis a király halála után bejelentkezhetett volna a trónért. Amíg azonban Marbod és Angilberct a felettesei voltak a vegyes zászlóaljnál, addig ez felettébb merész és annál sikertelenebb próbálkozás lett volna, ami a trón helyett inkább valamilyen elfeledett medvebarlang irányába lökte volna az életét. Egy százados és a Felderítő Parancsnokság galliai részlegének vezetője, az már van akkora ember, hogy a törzs mellé álljon a királyválasztásnál, különösen, ha az Antiügyi Minisztérium támogatását is élvezi. Mindenesetre ki kell használnia a lehetőséget, Ulf ugyan még jó erőben van, de mégiscsak ötvenöt éves, úgyhogy olyan sok ideje már nincs alkotni. A 2. Tátrai Vegyes Századnál az tuti biztos, hogy nem fog, mert Angilberctnek is van annyi esze, hogy ne támasszon még egy riválist maga ellen, bármilyen jelentéktelennek is tűnjön jelenleg. Sikereket fog elérni, Kapitány meg bekaphatja!

- Tudja miért van itt?

A nőből valami egészen hideg megvetés áradt, mint aki mélyen rangon alulinak tartja, hogy bármilyen beosztottjával egyáltalán egy levegőt szívjon. Bár az sem volt lehetetlen, hogy a lekezelő hangsúly a félgermánnak szólt. Kovács Herman hadnagy a 2. Tátrai Vegyes Század tisztje többször kitüntette magát és négy alkalommal sebesült meg, de a legszívesebben hagyta volna az egészet a fenébe.

- Elmondjam mi a különbség köztem és maga között katona? Én a képességeim miatt ülhetek ebben a székben, maga meg a francos anti kvóta miatt. Ha a sok fatökű negyvenben hajlandó lett volna rendesen végigvinni, amit kigondoltak, akkor maga továbbra is zergét dugna a teuton haverjaival! Úgyhogy adjon hálát az égieknek, hogy vezetőink, az ő nagy bölcsességükben a politikai megoldás mellett döntöttek!

A nő hirtelen mozdulattal csapott le az íróasztalon felhalmozott dossziék közül az egyikre.

- Látom járt már terepen. – Herman kénytelen volt igazat adni ennek a Kapitány nevű spinének, kilenc év járőrözést az Alacsony és a Magas-Tátrában, benne két nagyobb kimberek elleni hadjárattal lehet úgy mondani, hogy járt már terepen – Vezetési tapasztalat, altisztképző Besztercebányán, egy év Szentendrén. Nyelvismeret?

- Teuton és kimber.

- Valami emberek által beszélt nyelv?

- Elnézést asszonyom, nem értem kérdést!

- Tudja, emberek, ruhában járnak, házban laknak, megfőzik az ételt, néha mosdanak ilyesmi. Vagyis nem félmeztelen félmajmok.

- Magyar.

Benjamin D. James számára lassan kezdett tisztulni a világ. Sokáig csak azt a furcsán idegen ízt érezte, ami szinte mindig elkísérte a nagyobb ivászatokat követő másnapos hétköznapokon, de most ez az íz elnyomott mindent. A tisztább pillanataiban elcsodálkozott azon, hogy nincsenek emlékei a partiról, aminek az utóhatásait nyögi. Bár nem az első eset lenne ez se. Nathan és a többi hülye arc megígérte neki, hogy a budapesti legénybúcsúja olyan lesz, amilyenben még nem volt része és ha másban nem is, ebben lehetett adni a szavukra. Benjamin zavartan pislogott és valahol elismerést is érzett; azért remélte, pár emlékkép majd visszatér később, legalábbis a kellemesebb részekről.

Később az íz és a zsibbadtság múlni kezdett és a helyüket átvette a szurkáló és a hasogató fájdalom. Meg az álmok. Volt, hogy a Brightonban váró menyasszonyára gondolt, ahogy a szőke hajával bajlódik az uszoda után – nem igazán értette, miért mindig ezt a képet látja róla, amikor sokkal szebb és izgalmasabb pillanatokat is megéltek együtt. Vagy a reptérre, ahol Nathan új haverja, az a mérnökgyerek már a felszállás előtt neki akart állni alapozni, de aztán valahogy megoldották balhé nélkül. A repülőútra, aminek a során párszor bebólintott, mert előtte pont sikerült kifognia az éjszakás műszakot a raktárban, mikor, ha nem most. És az érkezés…

Valahogy az érkezésre már nem emlékezett.

Szikszai József ezredest végül leléptették és elindulhatott haza. Mikor kilépett a Felderítő Parancsnokság főbejáratán, az ebédre készülő Esztergom lüktetett körülötte a vidám, meleg napsütésben. Szikszai karikás szemével, gyűrött egyenruhájával és csapzott hajával sehogy sem illett bele a képbe. Eltelt egy kis idő, mire rá tudta venni magát, hogy megmozduljon és kimért, katonás léptekkel menetelni kezdjen hazafelé. Nem élt azzal a lehetőséggel, hogy egy szolgálati kocsival hazaszállítsák, inkább átgyalogolt a városon. Úgy érezte, még így is túl hamar fog hazaérni és nem áll majd készen arra, hogy újra felvegye az élete fonalát. Még arra sem volt ereje, hogy hazatelefonáljon; Csehit kérte meg, hogy szóljon haza, hogy rendkívüli gyakorlat volt, de már vége és minden rendben van. Tartott tőle, hogy Gézát ennyivel nem fogják tudni megetetni, de ez már legyen a Felderítő Parancsnokság gondja. Géza nem csak jó barát, hanem azt is tudja, hogy ha valamiről nem lehet beszélni, arról nem lehet beszélni.

Ez olyan dolog, amit a feleségem soha nem fog megérteni, tette még hozzá gondolatban Szikszai.

Elviselhetetlenül hosszúnak tűnt az az idő még így utólag visszagondolva is, miután délkelet felé távolodó gép rádiója elhallgatott és ők, a stáb, az adott pillanatban a legtitkosabb titkok őrzői csak ültek, bámultak a sötét éjszakába, várták, hogy megszólaljon a telefon, a rádió, bármi, és csak vártak és vártak. Mikor néha megcsörrent egy telefon, a gyomruk összeugrott, de mindig csak valami helyi hívásnak bizonyult a másik stábtól vagy a főparancsokságtól, kérdezve, hogy tudnak-e valamit. Nem tudtak semmit. Egy idő eltelte után már biztosak voltak benne, hogy valami nincs rendben, de tudni továbbra sem tudtak semmit. Konzel tanácsos példáját követve legszívesebben végigtelefonálták volna az összes szóba jöhető őrhelyet és állomást, de Szikszai tisztában volt vele, hogy már így is akkor felfordulást csináltak, amit nagyon nehéz lesz elsikálni; nem akarta még jobban felkeverni a trutyit. Egy idő után már a főparancsnokság kérdései is elmaradtak és az irányítótoronyban mindenki biztos volt benne, hogy ez csak azt jelenthette, hogy már tudják, amit tudni akarnak és nem érzik szükségét ezt megosztani másokkal, még azzal sem, akik szerint velük azért illene.

Gerjey Danken az igazak álmát aludva épp egyik oldaláról a másikra fordult a Csík-háti őrház nagyszobájában, mikor a nyakába szakadt az ég.

Az ágya megugrott és a nyírfaágakból ácsolt keret fejbe vágta, kiszakítva Dankent az álomképek közül. Az öreg halőr zavartan pislogott és pár pillanatig nem tudta, hova is hajtották el a lelkét a vízi szellemek. Az őrház gerendái és az őrtoronyba vezető hágcsó helyett a csillagokat és a sápadt hold fényét látta, a tőzegláp éjjeli neszei helyett pedig mindenhonnan recsegés-ropogást, sivítást, pattogást hallott és madarak rémült kiáltásai keringtek a levegőben.

Ez nem álom, hasított belé a felismerés pár zsibbadt pillanat után. Hosszú késéért nyúlt, amit a párna alatt tartott. Ízületei fájtak, mint mindig, mikor felébredt, nehézkesen kikászálódott az ágyából. A falról leakasztotta a dinamós lámpáját, megtekerte és körbevilágított. A felesége ott feküdt a helyén az alacsony nyírfaágyon, békésen és mozdulatlanul, de az összképbe sehogy sem illett bele az a fémcsőből eszkábált zászlórúd, ami az asszony felsőtestére terített nyári takaróból állt ki és körülötte egyre nagyobb sötét folt éktelenkedett.

- Átkozott szellemek! - nyögte Danken, ahogy tudatosult benne a kép. A kése kiesett a kezéből, a lámpát az ágyra dobta és a felesége mellé rogyott, két kézzel megragadta az arcát, de az asszony nem mozdult. Danken megrázta, de csak a fémcső ingott ide-oda. Érezte, hogy gondolatai lelassulnak és zavarossá válnak. Kintről valami nagy robaj hallatszott és földöntúli fény lüktetett. Követte a zászlórúd vonalát felfelé és zavaros gondolatai közé egy újabb nyugtalanító érzés vegyült, majd a hiányérzet formát is öltött. Az őrtorony, ahol a fiai aludtak és egymást váltva őrködtek! Elengedte a holttestet és a hágcsóhoz botorkált, legalábbis ahhoz, ami maradt belőle: a vastag ágfákból ácsolt létrát valami úgy kettétörte, mintha csak egy kis gallyacska lett volna és a meghagyott részét a sparheltre vágta, összetörve az odakészített agyagedényeket. Mi történik itt? kérdezgette magában Danken. Leakasztotta a puskáját a falról, letörte a csövét, betöltött egy patront és egy maréknyit a zsebébe süllyesztett, majd remegő kézzel kiemelte a tölgyfa reteszt a megerősített bejárati ajtóról, kitárta, és döbbenten kitántorgott az odakint feltáruló pokolba.