Miklósi emancipátor hadnagyot az ágyából ugrasztották ki és utána olyan dolgokkal traktálták, hogy többször komolyan elgondolkozott azon, hogy tényleg felébredt-e, nem csak álmodja az egészet.

- Nagyon a végén járunk a havi üzemanyagkeretünknek – figyelmeztette Kovács tizedest, aki messze hallható izgalommal túráztatta az viharvert Suzuki-motoros deszkatákolmányt, amit jobb híján terepjárónak hívtak, de csak olyankor, amikor nem volt a közelben igazi átkerült.

- Azt mondták, nem kell foglalkoznunk ezzel – felelte vidáman Kovács.

- Hát nem magát fogják lecseszni, az biztos, tizedes – ült be mellé Miklósi. Még mindig szédült a hirtelen ébredéstől és a rádiós szobája is csak furcsa álomképnek tűnt. Ahogy a beszélgetés is, a felettesei helyett valami recsegő hanggal beszélt, amit alig értett és aminek a tulajdonosa alig akarta elhinni, hogy hetek óta nincs telefonvonaluk, mert valami beszivárgó anti banda tönkrevágta a vezetékeket és azóta is várják a műszakiakat. Valami ezredes volt, Szalai vagy ilyesmi, tényleg néha csak minden második szavát értette, de előtte a felettese megerősítette a parancsokat, amiket hallani fog. Állítólag Esztergomból. És igen, tényleg azt mondták, hogy semmivel nem kell spórolni, de Miklósi jól tudta, hogy szokták az ilyesmit érteni.

A hirtelenjében felfirkantott szavakra nézett a noteszében.

- Gyerünk a dokihoz! - mondta Kovácsnak.

- Speedbird, you have to reconsider. We are your only contact and you will find nobody else. Loosing every contact should be enough proof. We had already been in the same situation. You have to follow our orders to have some chance of surviving.

A nyelvbank angolosa szerencsére egy átkerülésben itt ragadt amerikai fickó volt, aki kapott némi juttatást azért, hogy ne felejtse el teljesen az anyanyelvét. Miközben Szikszai stábjának egyik fele a lehetséges kényszerleszállást próbálta elrendezni, a reptéri illetékesek és az amerikai a gép pilótáit próbálták meggyőzni arról, hogy olyan dolgokat csináljanak, amik rémálmaikban sem jutottak volna eszükben. Szikszai ezt a részt rájuk is hagyta és inkább azokra koncentrált, akinek elég volt egy parancsot kiadni.

- Ez lesz a jobb! - bökött végül a második helyszínre. - Ha nem szarakodnak még sokáig, akár el is érhetik és itt a közelben van több egység is. Érjék el őket azonnal, személyesen akarok beszélni az ügyeletesükkel. Kár, hogy nincsenek felderítők a közelben…

Az asztalra kiterített térképre a segédje gyorsan berajzolta a véglegesített leszállózónát, majd kirakott pár színes korongot, amik a közelben levő fegyveres erőket jelölték. A legközelebbi nagyobb település egy eredetileg kelta falu volt, amit az utóbbi években kezdtek emancipációs központtá felfejleszteni és betelepített egy csomó kelta és pacifikált szkíta családot, a jellemzően férfi nélkül maradt pacifikált szkítákat beházasítva. A közeli átkelőt pár hónapja egy nem teljesen feltöltött megtörő század őrizte a maradék szkíta rokonságra számítva. Szikszai nagy reményekkel tekintett rájuk.

- Elég gázos banda – jelezte neki az összekötője a minisztériumból, mikor a legutóbbi helyzetjelentését tette. - Én nem bíznék rájuk semmi összetettebbet egy szkíta falu felégetésénél.

Szikszainé lassan végzett a második pohár borral és a dühét követő duzzogását már kezdte felváltani a kellemesen bágyadt önsajnálat, mikor egy határozott dörömbölés feltépte a puha burkot körülötte. Riadtan pislogott és próbálta eldönteni, hogy csak félálomban képzelt-e valamit. Nem hallott motoszkálást az előszobából, a férje pedig nem tud halkan hazaérkezni. Odakint minden csendesnek és nyugodtnak tűnt. Akkor csak álmodta. A poharáért nyúlt, hogy az a pár korty már ne vesszen kárba és úgy döntött, hogy nem vár tovább. Ezek a hülye felderítők meg az állandó fontos dolgaik, füstölgött magában. Valami törzsfőnök megint összebalhézott a másikkal és persze az ő férjét kell berángatni, hogy megmondja, hogyan pofozzák jobb belátásra az ómagyar szövetségben éldegélő antikat.

Az újabb, még határozottabb dörömbölés viszont már egyértelműen nem egy álomból szökött át a borízű valóságba. Szikszainé riadtan próbált magához térni, egyik kezével a pongyolájáért nyúlt, a másikkal a fiókot húzta ki, amiben a kisebbik pisztolyt tartotta. A dohányzóasztalon majdnem keresztülesett, ahogy próbált a nappali ablaka mellé lopakodni, ahonnan kilátott a bejárati ajtóra. Határozottan ott állt valaki, de a sötétben nem ismerte fel. Egy pillanatra felnézett az égre. Legutóbb még a telihold öntött mindent sápadt fénybe, de most csak a felhőrétegen derengett át valami belőle. Szikszainé elfojtott egy katonához illő káromkodást és elindult a vastag bejárati ajtó felé. Majdnem a frász jött rá, mikor pont akkor dörömböltek be újra, mikor a fülét az ajtóra tapasztva próbált hallgatózni.

- Ki az? - szólt ki a zárt ajtón keresztül, a pisztolyt a kilincs fölé emelve.

Konzel tanácsos szorgalmas hívogatásain kívül egyelőre nem érkezett be újabb információ, így a Petrési reptérparancsnok őrnaggyal kiegészült operatív stábnak maradt egy kis ideje az eddig történteken agyalni.

- Az nem is kérdés, hogy a dolog az átkerüléshez kapcsolódik – szögezte le Szikszai. Főzetett egy erős jó teát, majd még egyet, és lassan sikerült úrrá lennie a gondolatain is. - Ha a mi átkerülésünkről van szó, akkor egy dolog biztos lehet: nincs közünk ehhez a géphez, mert nem tudunk róla, hogy repülőképes állapotban maradt egy is az átkerült sugárhajtású gépek közül, de még ha így is maradt volna, húsz év alatt biztos nem tudták volna ilyen állapotban tartani. Vagyis két lehetőség maradt és nem tudom, melyik aggaszt jobban. Az egyik lehetőség az, hogy másik, távolabbi területek is átkerültek húsz évvel ezelőtt és olyan technikai fejlettséggel rendelkeznek, hogy azóta is vagy újra képesek sugárhajtású repülőgépeket reptetni. Mivel felderítőink vagy anti informátoraink Európa, Észak-Afrika és a Közel-Kelet nagy részét már lefedték, ez a másik átkerült terület vagy az Atlanti-óceán túloldalán vagy a Távol-Keleten, vagy valami még távolabbi helyen van és ha ide repülőgépet küldtek, azt tekinthetjük célzott felderítésnek is… Ami nem tudom, hogy jót jelent-e.

- Ha lenne egy ilyen fejlett terület – szúrta közbe Petrési –, akkor arról már tudnánk, valami rádióadást fogtunk volna, ha mást nem.

- Magam is így vélem – hagyta rá Szikszai. - A másik lehetőség tehát egy frissen történt átkerülés, ami talán még aggasztóbb. - Belekortyolt a második teájába is, amit már mézzel kért. - A kérdés az, hogy ez mit jelent ránk nézve? Ez az egy repülőgép került át? Egy újabb terület került át, és vele együtt ez az egy vagy több repülőgép, mint a mi átkerülésünkkor? Vagy küszöbön áll egy új átkerülés és utazunk tovább az időben, ez pedig egy előátkerülés vagy hasonló? Egy dolog biztos csak most, a bizonytalanság.

Szikszai József ezredes épp kinyitotta az ajándékba kapott vörösbort és a fárasztó napot egy jó pohár Telekivel meg az asszonnyal akarta levezetni, mikor megcsörrent a telefonja.

- Ó, a rohadt… - morogta, mert tudta, hogy ilyenkor és ezen a telefonon csak olyan dolog miatt hívják, ami felülírja a Telekit. Letette az üveget és a telefonhoz lépett. A felesége diszkréten becsukta az ajtót; Szikszait egy pillanatra megcsapta a neje illata, épp csak befejezte a fürdést. Az asztalra készített két borospohárra nézett és befejezte a káromkodást.

- Szikszai – vette fel a telefont.

- Ezredes, itt Csehi hadnagy a Felderítő Parancsnokság ügyeletes tisztje. Hamarosan egy autó érkezik Önért, kérjük, készüljön el. A sofőrt kísérő tiszttől tudja majd meg a továbbiakat.

- Értem, Csehi hadnagy.

Az ablak alól már hallotta is az autót. Kinyitotta a szoba ajtaját és próbálta kíméletesen közölni a hírt a feleségével.

Nem mentek messzire. Az esztergomi reptérre lekanyarodva Szikszai felfigyelt arra, hogy a szokásos őrség mellett két teherautó áll kicsit hátrébb, félig a fák takarásában, majd az épületek közé érve is a szokásosnál több őrrel, járművel találkozott. Odakint, a felszállópályán a Felderítő Parancsnokság egyik léghajója körül dolgozott a kiszolgálószemélyzet lámpafényben. Szikszai az órájára nézett. Épp éjfélt mutatott. A kísérője csak annyit mondott neki, hogy egy különleges légügyi vészhelyzet van, aminek a kezelése összetett műveleteket igényelhet, miközben a lehetőségekhez képest fedetten kell tartani mindent. Egy külön futár hamarosan elnöki parancsot is hoz, amiben Szikszai ezredest a műveletek megbízott irányítójává nevezik ki, aki közvetlenül az elnöki hivatalnak jelent.

Szikszai nem lett túlságosan boldog ettől a megtiszteltetéstől. Még nem is nagyon hallott ilyesmiről és akadtak kétségei, hogy ez hogyan fog működni. Bár a miért is legalább ennyire izgatta: milyen légügyi vészhelyzet tud történni egy léghajóval vagy valamelyik kávédarálójukkal, ami ennyire különleges kezelést kíván?

- Itt álljanak készenlétben – hagyta hátra a sofőrjét és a kísérő tisztjét. Kicsit igazított az egyenruháján, amit sebtében kapott magára és ahogy a gallérját kisimította, egy pillanatra megütötte az orrát a felesége parfümjének illata, ami a zubbonya ujján ragadt, mikor elköszöntek egymástól. Hát nem Albert elnök úr különleges figyelmét választottam volna az asszonyé helyett, ha megkérdeztek volna, gondolta.

- Erre, ezredes úr – mutatta az utat az irányítóépület felé az egyik őrkatona. Szikszai követte.

Akkor döntött úgy, hogy ha nem kényszerítik, nem megy a folyó túlpartjára. Nem akarta hátralévő napjait egy egyszervolt – vagy sosemlesz – világ torz árnyképében, ócska utánzatában eltölteni. Nem akart minden nap szembesülni azzal, hogy mi maradt az emlékeiben még elevenen élő országból vagy világból. A gyerekeknek viszont nagyobb az esélyük a hosszabb életre, ha elmennek oda és megtanulják, amit csak lehet. Nekik még sok idejük van, ők ennek a világnak a szülöttei. És bár életük első és ezért meghatározó éveit barbárok között élték le, jó esélyük van arra, hogy beilleszkedjenek abba a másik társadalomba. Ahogy a jókora késéssel hozzá érkező újságokban olvasta, úgyis nagy keletje van az emancipátoroknak, akik, ha jól értette, valamiféle civilizátorok, akiket a „vadak” közé küldenek. A fiainál ideálisabb emancipátorokat el se tudott képzelni.

Az asszony egy macska hajlékonyságát meghazudtoló mozdulattal kibújt az öleléséből. Két poharat vett elő meg egy zöld üvegpalackot, amiben sötét folyadék lötyögött. Kitöltötte az italt, a bor édeskés illata lassan betöltötte a szobát. Megvillantotta azt a mosolyát, aminek talán még a trák rabszolgakereskedő eunuch szolgái sem tudtak volna ellenállni.

- Így talán könnyebb lesz elaludni – nyújtotta át az egyik poharat Egonnak.

Egon csendben bólintott. Igen. Ez a kis bor segít kisimítani az elnyűtt idegrendszerét. Felemelte a poharat.

- Köszönöm, drágám – mondta, és meg se várta, hogy az asszony válaszoljon, jó nagyot kortyolt az italból.

- Nincs mit, édesem – válaszolta az asszony és egy hajtásra kiürítette a poharát.

(Triumphator írása)

Bár az igazat megvallva, Guttman például – aki időközben a helyi szkíta vezér, Iskündü első szolgája vagy bizalmasa lett – nem akart sehova se menni. Neki, az egykori örökös lúzernek ez a hely maga volt a hetedik mennyország. Valami, eddig ismeretlen atavisztikus ösztön tört elő belőle a szkíta lovak és lovasok láttán, akik kezdetben csak nevetgéltek az első esetlen próbálkozásain a nyeregben vagy a nyereg és a ló alatt, de aztán pár hét múlva alábbhagyott a lenézésük. A nyurga fiatalember – jó két fejjel volt magasabb a legmagasabb szkítánál is – egyszer csak olyan magabiztosan ülte meg a kicsi, vékony csontozatú szkíta lovakat, mintha világ életében ezt csinálta volna. És a kengyelvas, meg a zabla, meg a nyereg, amiket lerajzolt a harcosoknak, és az a tanácsa, hogy szögeljenek a lovak patájára sarló alakú fémet… Ha nincs vas, hát a bronz is megteszi. A kis Guttman önmaga és a szkíták tudta nélkül röpítette vagy öt évszázaddal előrébb a nomádok lótartási szokásait, és ezzel együtt civilizációs hatásukat. És okozott ugyanakkor mérhetetlen hatású időszennyezést, melynek láttán még a legkeményebb IDEA-ügynök is tehetetlenül tárta volna szét a kezét. Amikor lezuhanásuk után két évvel meghalt Auji, a nemzetségfő, nem volt kérdéses, hogy Iskündü lesz az utódja. Addigra már a három túlélő olyan praktikákkal fegyverezte fel a törzsfőt és ezzel a törzset, hogy nem volt kérdéses, kit választ meg a törzsfők tanácsa.

De a legfontosabbnak a nagydarab férfi tudását tartották. Egon, aki jó repülőtiszthez híven gyerekkora óta a térképek és a földrajz rabja volt, készségesen lerajzolta nekik emlékezetből az általa ismert világ és a közvetlen környék térképvázlatát, és tanítgatta az érdeklődőknek a földrajz és a terepi tájékozódás alapjait. Több iránytűje is volt, amelyek rezzenéstelenül mutatták az északi irányt. Ezek segítségével Iskündü csapata olyan magabiztosan mozgott a korábban jórészt ismeretlen terepen, mintha csak a hegyeken túl, a saját országukban jártak volna. Óriási területeken portyáztak, a jórészt lakatlan tájon, érintetlen tölgyesekben vagy füves pusztákon az egyik folyó – a Duna, ahogy Egontól tanulták – partjától egészen a másik, kisebb, de vadabb folyó – a Tisza – partjáig. Eljutottak egészen délre, ahol a kisebb folyó hordaléktól sárgás vizébe egy keletről, a hegyekből érkező folyó zöldes színű vize keveredik és Iskündü igazán itt csinálta meg a szerencséjét. Eddig is hallottak mendemondákat a súlyos sótömbökkel megrakott szekerekről meg tutajokról, de amikor a saját szemével látta a fehéren csillogó ásvány óriási halmait a két folyó találkozásánál álló csűrökben, elakadt a szava az ámulattól. És attól is, hogy ezt a hatalmas vagyont milyen szedett-vedett népség adta-vette egymás között. Pillanatok alatt szétkergették a telep őrzőit, aki nem tudott vagy akart menekülni, annak véres holttestét a Tisza vitte el dél felé. A hegyekből leereszkedő tutajosok ezen túl Iskündünek adták el a sót, amit ő vitetett tovább északnak, és ő adott el a délnek induló tutajok gazdáinak. A só annyira fontos volt az állattartó pusztai népeknek és – legnagyobb bánatukra – annyira ritka a síkságon, hogy szinte egy az egyben cserélték aranyra. Iskündü mérhetetlen gazdagságra tett szert és a szkíta hatalmi központ pár év alatt délre költözött.

 (Triumphator írása)

A mai gyerekek olyan korán érnek. Olyan hamar eltanulják a felnőtt viselkedési szokásokat, a manírokat, a gesztusokat, és persze azokból is először a lehető legközönségesebb, legdurvább, legbarbárabb dolgokat. Hol van az ő kis lángvörös hajú, vékonycsontú, egyvégtében ölbe mászó, ujjszopó kisfia, akinek csodájára járt a fél falu? Hová lett a csibészes mosoly, amit anyja szelíd korholására szokott felvillantani, tudván, hogy az felülír minden szándékolt anyai szigort? Vagy a durcás szemöldökráncolás és haragosnak szánt toppantás, amikor valami neki nem tetsző szabályt kellett volna tiszteletben tartani, és ami csak arra volt jó, hogy szülei hangosan nevessenek és végül a gyermek is feledve minden baját velük együtt kacagjon?

Ezek a gondolatok jártak a fejében, miközben nézte a nyugodt, álomtalan alvásba merült fiúkat, akiknek hosszúra növesztett, de szoros varkocsba font haja a mécsesek imbolygó, halovány fénye mellett, ha lehet, még vörösebbnek tűnt. Álmukban megint kisbabának látta őket, amint lábaikat felhúzva, arcukat a mély párnákba beletúrva békésen szuszogtak. Erika szinte hangtalanul sóhajtott, lehajolt, szükségtelenül megigazította a gyerekeket amúgy is kellőképpen védő prémtakarót, majd hangtalanul kiosont a szobából.

- Alszanak – mondta halkan az asztalnál ülő nagydarab férfinak, aki erre maga elé mormogott valamit, de a szemét fel sem emelte az újságból. Csak az asszony kezének érintésére kapta fel a fejét. Ez az érintés még évek múltán is varázsütésként hatott rá, mintha a nőből egy láthatatlan energiahullám árasztaná el a testét, bizseregtetné végig a gerincét és szikráztatna fel – leginkább pajzánabbnál pajzánabb – gondolatokat az agyában. A nő keze szinte súlytalanul pihent a vállán, ujjbegyei alig érezhetően simogatták, de Egon ennyiből is érezte Erika egész lényét. Aztán az asszony fogása keményebbé, már-már kellemetlen szorítássá vált, körmei kezdtek fájdalmasan belehasítani a bőrébe.

- Drágám – szólalt meg végül dörmögve és lefogta az asszony kezét. – Nem én tehetek róla, ne engem fojts meg…

Ünnepi köszöntő

(Albert István, Ómagyarország elnökének ünnepi beszédéből)

(…)

Ma, hölgyeim és uraim, mi másról beszélhetnék, mint az időről? Bár nincs se év vége, se év eleje, az Átkerülés évfordulója vált hagyományosan azzá a nappá, amikor visszatekintünk a megtett útra, de ugyanakkor az előttünk álló napokat, hónapokat, éveket, évszázadokat, sőt, évezredeket fürkésszük, és mindenekelőtt arra a kérdésre kell választ találnunk: hol tartunk? Hol tart ma Ómagyarország, az átkerült területek ómagyarsága, az egykor volt jövő ide szakadt kényszerű nemzetsége, amit a történelem vasmarka forrasztott eggyé? Hol tartanak azok az anti honfitársaink, akik kényszerből vagy önként az ügyünk részesei lettek? Mit mondunk akkor, ha gyermekeink, akik már az átkerülés után születtek és értelmük lassan nyiladozni kezd, megkérdezik tőlünk: valójában kik is vagyunk mi, honnan jöttünk, és ami még fontosabb: hova visszük őket és hol fogják találni magukat, mikor mi majd kénytelen-kelletlen elengedjük majd a kezüket és saját lábukra kell állniuk? Lesz-e a lábukon cipő és lesz-e alattuk út, amin futhatnak, vagy ugyanígy elgáncsolva és összetörve találják majd magukat, ahogy mi találtuk kilenc évvel ezelőtt azon a viharos éjszakán, aminek az emléke kitörölhetetlenül belevésődött mindnyájunk elméjébe, de talán még a vérünkbe, génjeinkbe is.

(Az elnök úr falunapi stílusú plakátot kért és ha az elnök úr kér valamit... 
A stáb már dolgozik azon, hogy ne a félbemaradt mini- és közepes sorozatok számát gyarapítsuk, a kilátások több, mint biztatóak. Ha minden jól megy, hosszú hetekig frissülni fog a blog!)