Innen indult

2008. október 25-én Komárom-Esztergom megye egy része arra ébred, hogy az ókori Kárpát-medence veszi körül őket. A blog szerzői a múltba sodródva próbálnak élni és túlélni. Levél nekik: atkerulesKUKACgmail.com

Olvasnivaló

Kommentek

Web II



free counters


Címkék

2évad (64) 6evesOM (3) Á.u. 50-es szkíta felkelés (6) airport280bc (3) albertizmus (5) alexandria (5) állat (11) angyali (3) anyagtudományi intézet (2) Anya választása (3) átkerülésnap (1) Áu20 (2) az átkerülés lovasai (38) balaton (1) beteg (11) brennus (4) bz (1) bz249 (36) cian (8) corpus (19) család (17) csentőfa (26) csentőfaitúszharc (4) csk260 (1) drazsé (2) druida (2) égbőlpottyantott (8) eomagyarorszag (5) esztergom (27) evadvaro (3) farkasrolandsaga (2) fegyver (39) fiume (9) fiumeévad (24) fórumposzt (4) franciák (1) gador (25) Galliaiháború (4) gellérthegy (10) ghery (31) gheryévad (9) háború (15) hajó (2) Halmai (6) hamilkar barkasz (1) Hannibál a kapun belül (11) harkaly (7) hellókarácsony (1) hirdetés (2) hírek (24) hirsarok (86) hirsarok au2 (7) horánszky (9) ibéria (2) iskola (8) Isztria (11) jatek (5) katonadolog (6) kelták (56) kindle (2) kitekintő (36) kölyöktomi (4) könyv (15) kovácsgusztáv (6) kritikarólunk (2) laza (2) lázadás (16) love (6) maggoth (1) megtörők (1) mezőgazdaság (3) minisorozat (10) morgolódó (3) munka (6) nemfikció (36) novella (9) őkisátkerültek (3) ómagyarország lángokban (78) ÓML2 (12) ómr1 (4) operation iulia (4) palyazat (4) passer (1) polgárőr (10) politika (6) promó (1) r!t (1) rajz (1) rendőr (9) repülő (4) róma (16) rómaikövetség (18) sacco (4) sport (1) sütőbalázs (4) szavazás (4) szentendre (5) szerepjáték (6) szereplők (1) szerzők (11) szinfalmögé (1) szkíták (3) szs (34) t1gris (25) találkozó (4) tát (2) távközlés (3) technológia (6) teddybear (11) tekercsraktár (19) térkép (1) triumpathor (47) tudomány (1) uránsaga (8) vallás (12) védelemigazgatás (32) vegleg atkerulve (10) vers (1) videó (2) vigyazó szemetek (4) vinitor (25) vitezkapitany (21) wiki (9) zsidók (3) zsozsóbácsi (1) Címkefelhő

Retro: M1, Átkerülőút 2.

2008.11.27. 11:00 | (F)ordító | 2 komment

Előző rész

Miután Gizit sikerült eligazítani, és a lelkére kötöttük, hogy hívjon, ha valami baja van, elindultunk a telephelyre. Az autórádió indításkor mindig bekapcsol, ha Piluval vagyok, akkor a Muzzik megy állandóan, igazi tucc-tucc adó, de legalább ébren tart. Most viszont csend volt, a rádión futottak a frekvenciaszámok, a készülék vadul keresett valamilyen adót, de nem talált semmit. A pályán semmi forgalom nem volt, senki sem volt rajtunk kívül az úton. Pilu egészen magához tért, tök értelmesen nézett ki a fejéből.  

- Szerinted normális, hogy a rádió sem működik? – kérdezte.

- Nem tudom. De volt már ilyen ezelőtt is.

- Ja, volt, de nem tartott tovább tíz percnél – morfondírozott Pilu tovább – Milyen jó lenne, ha nekünk is EDR rádiónk lenne, mi? De azt előbb a górék kapják meg a megyén, hogy otthon villoghassanak vele a gárdenpartin.

- Francokat, szerintem az sem menne most. Oda is áram kell – mondtam neki, de nem voltam meggyőződve az igazamról. – De ez az öreg kütyü még talán egy atomvillanást is kibírna, nem? Átjátszó nélkül pár kilométerig jók vagyunk ezzel is. Próbáld meg hívni a telepet, már nem vagyunk messze.

Pilu felkapta a kézibeszélőt.

- Pálya 100, itt Pálya 25. Hallod adásom? – most sem kattant, az átjátszó nem működött.

- Itt Pálya 100, hallgatlak Pálya 25. – Mintha egy zsírosbödön aljáról szólt volna, úgy kongott a hang. Tolnai volt, a vén ügyeletes főtörzs. Magam elé képzeltem, ahogy köldökig kigombolt ingben, a kisasztalra feldobott papucsos lábával, méla undorral veszi kézbe a beszélőt.

- Papácska, itt a Pilu. Megyünk befelé, nálatok sincs áram? – Rettenetes volt, ahogy Pilu semmibe vette az alapvető rádiózási szabályokat.

- Jó, hogy jöttök, apukáim. A Kisfőnök már itt szambázik türelmetlenül. Csak ti hiányoztok az öröméhez.

Ezek szerint a százados már tud valamit és tervei vannak velünk. Ollé.  

Hamar beértünk a telephelyre, ahol legnagyobb megdöbbenésemre, az ablakok villanyfényben úsztak. Kiszálltunk és meghallottam a dízelgenerátorok duhogását. Ja, így könnyű áramot csinálni. Mi érkeztünk utoljára, a többi kocsi már bent állt a parkolóban. A Kisfőnök az ajtóban állt.

- Na végre, Öcsi. Gondoltam, van annyi eszetek, hogy visszajöttök tájékozódni. Gyerünk befelé!

Bent az eligazítóban a pályások is ott voltak, voltunk vagy húszan, ment a duruzsolás. Odamentünk a mieinkhez.

- Tudtok valamit? – kérdeztem Sacát, aki a csoportvezetőm volt.

- Nincs áram, nincs rádió, nincs mobil – húzkodta a vállát. – Tatabányánál akkora szél volt, hogy inkább megálltunk a leállóban. Ráláttunk a városra, ahol egyszer csak kiment az összes világítás. Próbáltam beszólni rádión, meg mobilon. Aztán inkább bejöttünk. 

- Kis figyelmet kérek! – harsant fel Kisfőnök hangja, nem tudott halkan beszélni. – Üdvözlök mindenkit. Mint tudjátok, a vihar miatt nincs áramszolgáltatás a környéken. A generátorok beindítása után a nagyrádión próbáltam kapcsolatba lépni a főkapitányság ügyeletével, de nem tudtam. A pályások diszpécsere sem tudott senkit elérni. A pályások végigmentek a szakaszukon, de szerencsére nem találtak balesetet a pályán. Viszont forgalom jóformán nincs. Azaz valahol valami csak történt, ugye, méghozzá mindkét oldalon.  

- A diszpécserrel úgy döntöttünk, hogy a rendőrök kimennek és a szakaszhatáron túl is megnézik a pályát, addig a pályások itt várnak készenlétben. Én elmegyek Tatabányára a főkapra, hátha tudnak valamit. Igen, tudom, hogy az már Komárom, mi meg Fejér vagyunk, de közelebb van, mint Fehérvár. Meg a pályánál van, ugye – legyintett dühösen. Nem tudta megszokni, hogy szétszedték az autópálya rendőrséget és kiosztották ész nélkül megyékre az alosztályokat. Így voltunk mi itt beékelődve Pest és Komárom közé, közelebb Pesthez és Tatabányához, mint Fehérvárhoz.  

- Kisteleki! – fordult Sacához. – Ti jöttök utánam és végignézitek a csomópontokat, a felhajtók után elmentek egy kilométert és visszajöttök a pályára. Tatabányánál visszafordultok.

- Szomodi! – Na, most jövünk mi. – Elindultok Pest felé, egészen a nullásig, ott visszafordultok. Szemetek a pályán, mindenre figyelni. Utána mind a két kocsi azonnal visszajön ide, és ha még nem lennék itt, megvártok.  

- Ti ketten itt maradtok őrségben – fordult Imikéhez a Kisfőnök. – Vigyáztok a házra. Az ügyeletes meg figyeli a rádiót – nézett Tolnaira, aki félálomban állt az ügyelet ajtajában és bólogatott. Neki most karácsony lesz, nem csörög a telefon, nem szól a rádió.

- Értettétek?

Egyszerre bólintottunk Sacával. Jó hosszú szolgálat lesz, az biztos. Kimentünk a kocsikhoz, Sacára néztem.

- Szerinted?

- Nem tudom – mondta Saca. – Furcsának furcsa, de szerintem semmi extra. Tankoljuk meg a kocsikat, amíg van áram.

Jó ötlet volt, mert a kocsi nagyon szerette a benzint, ette is rendesen. A generátoroknak hála, a telephelyi benzinkútból telenyomtuk a két kocsit és elindultunk. 

Nem mentünk gyorsan, 100 körül tartottam a sebességet. Felnyomtam a refiket, meg a tetőn a keresőlámpát, fényalagutat hasítottunk az éjszakába, a fehér útburkolati jelek szikráztak a nagy fényben, az út jobb oldalát őrző fehér széljelző oszlopokon a kis piros csíkok száz méterekre előre felrajzolták az út ívét. Szerettem éjszaka vezetni. Jobbra, lent a völgyben kellett volna látnom Bicske villanyfényeit, de most csak pár kocsi fényszóróit láttam, meg néhány helyen sejtelmes, pontszerű derengést. A helyiek gyetyafénynél, meg elemlámpa mellett töltötték a tévézés nélküli éjszakát, az ablakokon szűrődött át a halovány fény. Elvigyorogtam magam, a hosszú, sötét estének jó sok helyen kilenc hónap múlva áldásos következményei lesznek… 

Elhúztunk a benzinkút mellett, láttuk, hogy a shopban világos van, előtte meg ott áll egy kocsi. Ezek szerint Laci megérkezett Pestről, Gizi nincs egyedül.

- Visszafelé azért benézünk. – jelentette ki Pilu elszántan.

Bólintottam. A következő csomópont után feltűnt előttünk egy kocsi helyzetjelzője, levettem a nagyfényt. Nem ment gyorsan, hamar utolértük. Egy szakadt kombi Lada volt, csurig rakva zöldséggel, biztos a piacra indult Pestre. A vezetője egy hatvan körüli, prémszegélyes kalapot viselő bácsi volt, aki átintett nekünk, amikor melléérve felvettük a tempóját.

- Szevasz, fater – nézett át Pilu és intett az öregnek, aztán elgyorsultunk mellőle, a visszapillantóban a lámpái hamar eltűntek a távolban. Senki mással nem találkoztunk. 

Már elhagytuk a saját szakaszunkat és Pest megyében jártunk, az egyik útirányjelző tábla szerint ezer méterre voltunk a nullás csomópontjától. A dombra felkapaszkodó út mögött sárgásan derengett az ég, amiben nem volt semmi meglepő. Budapest fényei idáig ellátszanak, megfestik az eget. Ezek szerint ott van áram. Vártam, hogy a dombtetőről meglátom a budai hegyoldalakat, ahol az utcai lámpák fényfüzérei között ezernyi csillagként ragyognak ilyenkor a kivilágított házak.  

Amikor felértünk a dombtetőre, a meglepetéstől mindketten felkiáltottunk, fékezni is elfelejtettem.

- Fék, fék! – üvöltötte Pilu, jobbjával markolta a majrélécet és ültében megemelkedett, ahogy szinte kitaposta maga előtt a padlólemezt, annyira fékezett helyettem is.

Ekkor már páros lábbal álltam a kuplungon és a féken, a kocsi imbolygott, ahogy az új téli gumik sisteregve próbáltak kapaszkodni az aszfaltba, az ABS veszettül kerregett, a pedál rugdosta vissza a lábamat. A kocsi majdnem orra bukott, de végül megálltunk. Tíz méterre előttünk egy kamion feküdt az oldalán, keresztben az úton, rakománya – valamilyen dobozok – szétszóródva beterítette az egész pályát. Mögötte narancsvörös tűz őrjöngött, több méter magas, forgó lángnyelvek világították meg alulról a feketés füstöt, a pernye szürke esőként hullott a szélvédőre.  

- A poroltókat! – kiáltottam Pilunak, akivel egyszerre ugrottunk ki a kocsiból. A csomagtartóban volt kettő 10 kilós palack, de eddig soha nem használtuk őket. Anyázva és szerencsétlenkedve sikerült kibiztosítani a palackokat, miközben hallottuk a tűz mélyhangú huhogását és az elhamvadó anyagok éles pattanásait, amik után szikraeső lövellt fel az égre. Megkerültük a kamiont, mögötte kisebb kocsisor állt, előrébb, a sor elején az út teljes szélességében kocsironcsok égtek, egymásba gabalyodva, összedobálva és széjjelzúzva. Mögöttük valami fekete, magas tömeg parázslott.  Nem tudom, meddig álltunk és bámultunk némán. 

Végül elindultunk előre az út szélén. Néhány kocsiban riad tekintetű nők ültek, akik a kezüket tördelve várták, hogy történjen valami. A kezemet félig a szemem elé tartva próbáltam a lángok vakító fénye között kivenni valamit. Ahogy előrébb értünk láttuk, hogy roncsok egymás hegyén-hátán fekszenek, a leghátsók viszonylag épek voltak, azoknak volt elég idejük fékezni. Húsz-huszonöt ember, kis körbe húzódva ácsorogott az út szélén a segélykérő telefon mellett, alakjukat a villogó lángok kísértetiesen rajzolták ki a sötétség háttere elé. Ketten guggoltak egy fekvő ember mellett. Ide lehetett érezni a tűz forró leheletét. 

- Mi történt itt? – kiabálta feléjük Pilu, aki közben le nem vette szemét a tűzről.

- Hogy mi történt, basszameg, mi történt?! – kiabálta felénk egy alak a csoportosulásból felindultan. – Azt történt, hogy vége lett az autópályának! Volt-nincs! És nézzék meg mi van helyette!

És ingerülten a tűztenger széle felé mutatott, ahol valami nagy, tömör feketeség emelkedett ki a csillagos ég hátteréből. A lángok villódzó fényénél sárgásan megvilágított fatörzseket véltem felismerni. Pontosabban fákat, sorban álló hatalmas termetű fákat. Erdő volt. A fekete tömeg egy erdő szélét jelölte ki, aminek a vége belesimult az éjszakai sötétbe. És ami az autópályát a huszonvalahányas kilométer-szelvénynél egyszerűen kettészelte. Mögötte a budai fények helyett is csak feneketlen sötétség húzódott. Megremegett a lábam, éreztem, hogy a vér kifut belőle, egyenesen a fejembe és a szívembe, mert mindkettő szét akart robbanni. Remegett a szájam széle, vacogott a fogam, iszonyatosan tekeregtek a beleim. Leguggoltam és rátámaszkodtam a poroltóra, leszegett fejjel próbáltam mélyeket lélegezni, ahogy a pszichológus mondta, mikor a pánikroham miatt jártam hozzá kezelésre.  

- Sérültek vannak? – Pilu hangját hallottam a fejem fölül.

- Csak ez a szerencsétlen itt. Ő volt a kamionnal. Külföldi. A lába van oda, törése van, de sikerült sínbe tenni. Ott elöl csak halottak vannak…  

Pilu leguggolt mellém.  

- Jól vagy? – kérdezte olyan gyengéden, amit soha sem néztem volna ki belőle. 

Bólintottam, mert a torkomban levő gombóctól beszélni nem tudtam. Dehogy vagyok jól, Pilu, bazdmeg, nem látod? Kinyújtottam a kezem felé, hogy segítsen felállnom, szerencsére értette, mit akarok. Éreztem, hogy lassan kijózanodok, ez a roham most nem volt olyan, mint a tavalyi, a lövöldözés után. Vagy kezdem megszokni.  

- Van működőképes kocsija valakinek? – fordultam a csoportban ácsorgókhoz.

- Van, de merre menjünk vele? Visszafele nem lehet a kamiontól, előre meg… - mutatott szélesen a tűz meg az erdő felé. Hangjában a hitetlenség és a rémület vegyült. 

Pilu közben a kocsisor között sétált és megállt egy szutykos Kamaz előtt.

-Kié ez a szar? – kiáltotta felénk.

- Az enyém. – lépett ki a csoportból egy köpcös kis ember, kék melósruhában. – Annyira azért nem szar…

- Jól van, na. Jöjjön, indítsuk be, aztán hajrá. – mondta Pilu.

- Mi az, hogy hajrá? – értetlenkedett a köpcös.

- Jöjjön már! Van benne annyi erő, hogy átszakítsa a szalagkorlátot, nem?  

Ezt szerettem Piluban, a hétköznapi szituációkban borzasztó bamba tudott lenni, de amikor a világ a feje tetejére állt, akkor ez a bambaság a hasznára vált. Míg én itt pánikoltam, a többiek meg tanácstalanul ácsorogtak a segélykérőnél, addig Pilu a maga földhöz ragadtságával nem a miértet, hanem a hogyant kereste. Végül is igaza volt, semmi értelme itt ácsorogni. Előre nem tudunk menni, induljunk hát vissza. Közben a köpcös emberke a Kamazzal Pilu instrukciói alapján szemből nekiment a két pályát elválasztó szalagkorlátnak, ami nem volt ellenfél ennek a monstrumnak. A korlát ívben meghajlott, majd éles reccsenéssel megvált a rögzítőcsavarjaitól, és csörömpölve esett le a földre. Szabad volt az út visszafelé.  

Pilu beült egy Mercis mellé és tizenöt kocsit felvezetve indult el visszafelé. Meghagytam neki, hogy egyből a telephelyre menjenek, senkit se engedjen sehova elkolbászolni. Senki sem ellenkezett, ami rendőrként kicsit furcsa élmény volt. A törött lábú sérültben a szerencsétlen babszállító bolgár kamionost ismertem fel, akit egy Tranzitba fektettünk be. Sokkos volt, szerintem belső vérzése is lehetett, összevissza beszélt és szakadt róla a víz. Lelkifurdalásom volt miatta, ha elengedem a parkolóból, talán nem jár így.  

Én a kamion miatt maradtam a másik oldalon és visszagurultam az utolsó felhajtóig, hogy lezárjam a pályát. Nem kell másnak is látni, amit én láttam. Pilu jelent majd a Főnöknek, a pályások lezárják az utat és azután talán haza is mehetek. Ránéztem az órámra. Még csak éjfél volt, négy órája voltam szoliban, de nekem két napnak tűnt. Sose lesz reggel nyolc. Keresztbeálltam a felhajtó után, leállítottam a kocsit, feltettem a kék fényt. Vártam. És közben próbáltam elfelejteni, hogy Budapest nincs többé.

A bejegyzés trackback címe:

https://omagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr34790261

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bz249 2008.11.27. 14:54:38

Hogyhogy nincs még komment? :-o

grat a poszthoz
süti beállítások módosítása