November 25.
– Mi olyan vicces? – kérdezte a bajuszos nagyokos.
– Te, bazmeg – villantottam rá legelbűvölőbb ragadozó- mosolyomat, majd leütöttem a Kalasnyikov tusával.
Faszomnak se volt kedve hallgatni ezt a zsékategóriás akciófilmből vett túsztárgyalós „Nincs esélyetek. Ha még most feladjátok...”-dumát; most, amikor olyan jól alakult minden.
Rég éreztem ennyire üdén magam, ez az igazság. A tanácsháza nagytermének tárgyalóasztalánál ültem, és egy üres töltényhüvelyt gurigáztam szórakozottan a tölgyfalapon. Velem szemben Csentőfa község tekintélyes Védelmi Bizottsága foglalt helyet – egy fő kivételével, aki most épp eszméletlenül feküdt. Az említett lőszer egészségre károsabbik fele egy izgága zsellér vállában volt, odakint a téren (illetve, ha mázlija van, akkor átment rajta). Helyi Bruce Willisünk úgy gondolta, hogy ránk töri az ajtót, holott világosan elmondtam az elején, hogy kintről addig nem jön be, illetve bentről addig nem megy ki senki, amíg a követeléseink nem teljesülnek. A hvcs lelövésével nyilván sikerült egy kis nyomatékot szereznem a szavaimnak, úgyhogy most várunk, amíg megpakolják a kocsikat.
Amúgy eddig maximálisan meg vagyok elégedve a csentőfai kiszolgálással. Istenem, nyolc embert küldtek fel a barmok telefonkábelt javítani, nem is bíztam ekkora szerencsében! (Hoppsz, már megint elvigyorodtam, őrültnek fognak gondolni. Ami persze jó! – fűztem tovább a gondolatot, amin újfent vigyorognom kellett. Igen, most már biztos.) Előzetesen arra számítottam, hogy jön max. két technikus vagy villanyszerelő, kíséretként mondjuk két vadásszal, hogy ne egyék meg őket a farkasok. Ezért tegnap délután óta folyamatosan forgatókönyveket gyártottam, hogy adott „cserelétszámnál” kik lennének a beszivárgó egységben, és kiket hagynék külső biztosításként. Arra is készítettem terveket, mi van, ha – legrosszabb lehetőségként – csak három gazdatest jön fel a hegyre, akkor a többieket hogyan lehetne a színpad közelébe csempészni. Szerencsére ezek a lelkiismeretes falusiak minden várakozásomat felülmúlták.
Hatékonynak bizonyult a szerelőknek felállított csapda (pedig arra készültem, hogy csak reggel kell lecsapnunk – nem is értem, miért akartak éjfélkor telefonkábelt javítani). Ahogy a járőr a zónába ért, tizenöt másodperccel később már a hóban landoltak a fegyvereik, teljesen körülvettük őket. A terv szerint egyetlen lövés sem dördülhetett volna el, így az első mozdulatomra záporozni kezdtek a puskatusok a tarkókra. Luít azonban fellökte a mellette álló katona, majd sprintelni kezdett a falu felé. Őt Fecó, a törpe erőgép szedte le egy vadászpuskával (utólag felmérve, jól tette, sohasem értünk volna utol elgémberedett tagokkal egy életéért futó helybélit). Egy másik majom meg ezalatt a fegyveréért nyúlt – Tysonnal szinte egyszerre tettünk bele ólmot. Így mindösszesen három lövéssel megúsztuk a kalandot, de én ettől is igen aggodalmas lettem. Ha lett volna náluk rádió, akkor máris megbasztuk volna a sünt, mert a lövések nyilván a falusiak érdeklődését is felkeltették. Reméltük, hogy így betudják az ólálkodó farkasoknak, és mivel nem volt mozgás a falu felől, végül 3 és 4 óra között – állítólag ekkor a leglomhább az emberi figyelem – bevonultunk (szerintük: visszatértünk) Csentőfára. Odafent senkit nem hagytunk életben.
Én eleve így terveztem, meg értelme sem lett volna másnak. Egyrészt a szökés veszélye miatt, másrészt fához kötözve őket csak a farkasok dolgát könnyítettük volna, esetleg még a kelta dárdahajító verseny megyei döntőjének céltábláiként arathattak volna zajos sikert. Vagyis mindenképpen halálra voltak ítélve szerencsétlenek, az embereimnek viszont épp nem ártott egy kis csapatépítő tréning.
Utólag elmondhatom, hogy az előzetes beszélgetésektől nem lettem valami bizakodó. Természetesen nyolcvanmilliószor átrágtuk, hogy ez egy ilyen point-of-no-return jellegű dolog, statáriumban annak a tizedéért is, mint amit mi készülünk elkövetni, halálbüntetés jár. És mivel a büntetési tétel emberöléssel sem növelhető tovább, kézenfekvő, hogy ha a menekülésünk vagy a szajré a tét, senki sem habozik. Ezzel a részével nem is volt gond, mindenki kőkeménynek mutatta magát, egymásnak mondogatták, hogy „háború van”, meg „vagy ölsz vagy téged ölnek”, nagyon cukik voltak, tényleg. Csakhogy a kilencfős társaságban magamat is beleértve három ember volt csupán, akik ténylegesen oltottuk már ki valaha egy másik emberi lény életét. Tibi alias Tyson esetében speciel egyszer jelen voltam.
Ő is tudta, miért fontos a tűzkeresztség – senki nem marad ugyanolyan az első után. A két fő típusból az egyik összeomlik, a másik rájön, hogy a dolog igazából semmiség. És persze a harmadik eset, a jolly joker: a háború. Ölés tömegben. Egy közösség tagjaként. Na ez az, ami viszont bárkinek megy. (1993, Tuzla: Elképesztő volt látni, hogy az emberek mennyire szomjazzák a kollektív cselekvés általi felmentést, hogy ami máskor a legfőbb bűn, azt most szabad, sőt, egyenesen a kiválóság és hazafiság mércéje – és elképesztő volt látni, hogy az emberek milyen lelkesedéssel élnek e jogosítvánnyal. ...Jé, de röhejes, hogy többes szám harmadik személyben beszélek erről. Miközben életem egyetlen igazán eltéphetetlen baráti kötelékét mások vérében gázolva alakítottam ki három, korábban ismeretlen emberrel.)
Végül is örültem, hogy a fiúk háborúról beszélnek, így sokkal könnyebb lesz nekik. Ja, amúgy a harmadik már „beavatott” a legnagyobb szabású esztergomi, Szivacs volt (de hát őt is csak jóindulattal tudom ide venni): kocsmai verekedés, halált okozó testi sértés, két év hat hónap letöltendő. Azért lássuk be, ez nem ugyanaz a kategória, mint megásatni valakivel egy gödröt, a szélére állítani, és meghúzni egy ravaszt. (A jog is így gondolja: az előbbi kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, az utóbbi tíztől tizenötig – van különbség.)
Távoli, elmosódott lövés dörrenése hallatszott, egyetlen lövésé. Mivel nem az utca felől jött, úgy sejtettem, hogy Szivacs épp most ütött valakibe egy 7,62-es átmérőjű lyukat – és mivel csak egy lövés volt, azt is feltételeztem, hogy a lyuk pont a megfelelő helyen keletkezett. Ezek szerint nem kamuzott, tényleg szerzett némi jártasságot a seregben az SZVD mesterlövészpuska kezelésében. Megkértem a fiúkat, hogy ellenőrizzék az ablakokat, és Luí csakhamar ki is szúrta a domboldalban heverő testet. Terepszínű kabátban a hóban? Ó, jámbor idiótái a világnak, hát miért nem tettetek inkább neonfényű IDE LŐJ feliratot a szerencsétlenre, az is kevésbé lett volna feltűnő. Persze, mentségükre szóljon, ők nem tudták, hogy van még kint egy emberünk... Nos, most már tudják. Ezek a kurva, csavaros eszű parasztok, hát nem megpróbáltak kijátszani? Azért továbbra is remekül szórakoztam, hiszen ezt a párbajt is mi nyertük.
Felnyaláboltam az egyik ovis korút, és kimentem vele a bejárat elé. Nem szorítottam fegyvert a fejéhez, nyilvánvaló volt, hogy úgysem mernek rám lőni, csak látványelemnek vittem a kissrácot. Megkértem az egybegyűlteket, hogy tanuljanak az esetből, mert a következőnél, amikor valaki megpróbálja elhagyni a falut, már két ember hal meg: az illető odakint és egy gyermek idebent. Most pedig szeretném látni, ahogy a kocsik elkezdenek megtelni a kért holmikkal.
Krisztián, az exzsaru lépett oda mellém, miután visszazártam az ajtót.
– Té, nem biztos, hogy jó ötlet olyasvalamivel fenyegetőzni, amit aztán nem is akarunk beváltani.
Azt hittem, hogy ott helyben leütöm. A túszok előtt akarja megkérdőjelezni a szavaimat? Született stratégiai lángelme... Egy hosszú pillanatig vállalható ötletnek tűnt ott azonnal lelőni az egyik csemetét, pusztán a hatalmi helyzet helyreállítása végett.
Visszarántottam magam mellé az iménti kissrácot, és a csapat felé fordultam:
– Mi ez itt?
– Egy túsz – válaszolta Fecó, nem érzékelve, hogy költői volt a kérdés, és folytatni akartam a mondatot. Végül is nem a legrosszabb volt a lehetséges válaszok közül, azt is mondhatta volna, hogy „egy gyerek”. Egy nagy, barna, bambiszemű kiskölök, kacsás mackófölsőben, sírásra görbülő szájjal.
– Nem egészen, ez itt egy fizetőeszköz. Konvertibilis valuta, amivel a saját életetünket vásárolhatjuk meg. Ne személyesítsétek meg őket, az nagy hiba lenne. Arra is figyeljetek, hogy egyéb tulajdonságaikban is hasonlítanak a pénzre: ha elfogynak, onnantól kezdve a mi életünk sem ér egy fabatkát sem. Ká, te hányat lőnél le közülük, hogy a saját életedet megvásárold velük?
Krisztián megvonta a vállát, így folytattam, végignézve az egész csapaton.
– A helyes válasz az, hogy bármennyit, amennyit a helyzet megkövetel.
Egyetértő mormogás volt a válasz, közben oldalra sandítottam a VB tagjaira és a katonákra. Helyes, sápadjatok csak, faszszopók, ez nektek is szólt.
Odalöktem a fiút Krisztián karjaiba.
– Vidd vissza a többiekhez.
Tovább várakoztunk, amíg a falusiak összeszedték a készleteket. Közben Téglás és Luí érdekfeszítő vitáját hallgattam fél füllel arról, hogy vajon a vadkender Amerikából származó növény-e, mint a krupli meg a kukorica, illetve, hogy ha a szentlászlói ismerősüktől hoztak volna pár tövet, vajon megélnének-e ott, ahová megyünk. Imádom ezt a két csávót, kötélidegeik vannak. Épp egy egész falut tartunk terror alatt, és arra készülünk, hogy az ókorba költözünk, de ők már a nyugodt mindennapokról beszélgetnek és tépni akarnak.
A bejáratnál posztoló Krisztiánnak szóltak kívülről, hogy elkészültek az autókkal. Szilas vállalta, hogy leellenőrzi, minden megvan-e, addig Misa, a harmadik esztergomi átvette tőle a kazánház felőli bejárat őrzését. Csentőfa hős parasztjai végre elkezdtek minket komolyan venni, Szilas mindent rendben talált az autóknál. (Azt mondta, kurvára élvezte, hogy ráérősen sétálgatott egy listát pipálgatva vagy féltucat fegyveres gyűrűjében, akiken látszott, hogy legszívesebben ott helyben kicsinálnák, mégsem esik semmi bántódása. Látod, Szilas, mondtam neki, ez az erősebb kutya elve. Isten hozott a klubban.)
– Mi van, ha tettek valami nyomkövetőt a kocsikra? – vetette fel Fecó.
– Hát, nem is tudom – válaszoltam mosolyogva, – ha csak GPS-jeladót tettek rájuk, akkor talán megúszhatjuk, ha az egész kocsit betekerjük három réteg alufóliába, de ha GSM-alapon akarnak bemérni, akkor nekünk lőttek!
Csak Fecó nem röhögött hangosan, de azért még ő is elmosolyodott.
– És mi van, ha nem is annyi benzint töltöttek a tankba, és a falu határában elakadunk? – fondorkodott tovább. Szilashoz fordultam:
– Esz, drága barátom, mondd csak... oszt’ üzemanyagjelzőt láttál-e ezekben a modern szekerekben? – kérdeztem, de a végébe már én is beleröhögtem. A problémafelvetés így végül általános derültséggel zárult, de Fecó gondolatai azért nem voltak minden alap nélküliek. Ezért bejelentettem a falusiaknak, hogy a biztonságos elvonulásunk garanciájaként mindhárom kocsiban magunkkal viszünk egy-egy túszt. Amint megfelelő távolságba érünk, őket elengedjük, kapnak meleg kabátot és egy fegyvert is.
Volt még egy megbeszélnivalónk. Korábban összeállítottunk egy B-listát is, a kevésbé fontos, de azért szükséges dolgokról. Tekintve, hogy még 11 óra sem volt, azaz abszolút időben voltunk az éjszakai átkeléshez, közösen úgy döntöttünk, hogy beadjuk ezt a listát is. A helybéliek tárgyalója zúgolódott, és két órát kért a holmi összegyűjtésére, ezt sikeresen lealkudtam másfélre, hogy úgy tűnjön, számít az idő. Cserébe kivittem három gyereket, és átadtam őket.
– Fizettél? – kacsintott rám Krisztián, mikor visszatértem.
– Pszichológia – válaszoltam. – Most odakint minden szülő, akiknek a gyerekét nem engedtük el, a polgárőröket rugdossa, hogy pakoljanak gyorsabban, hogy mi mielőbb elhúzzunk a retekbe.
Halomba gyűjtöttük a VB-sektől és a katonáktól elkobzott fegyvereket, és kipakoltuk őket a kocsikba. Dél felé járhatott az idő, amikor a nagy tárgyalóban elszabadult a pokol.
Dulakodás hallatszott, majd másodpercekre rá egy lövés csattant. A fejesekre ekkor Fecó vigyázott odabent. Nem tudtam, hogy ő lőtt, vagy őt lőtték le, de valaki lenyomta az ajtó kilincsét, és Fecó tudná, hogy ebben a helyzetben mi a szabály, tehát elvileg nem sebesíthetem meg. Hasra vágtam magam a hallban, és egy hosszú sorozattal teljes szélességében beterítettem a kétszárnyú ajtót.
DUMM... DUMM! – a sörétes vadászpuska Luí kezében közvetlenül a fejem fölött szólalt meg, így kis híján megsüketültem. Az egyik katona a titkárnő szobáján keresztül már a gyerekek helyiségébe szaladt, őt amortizálta le Luí. Sörétessel a gyerekek között...
A szomszéd szobában is felugatott egy sorozat, az ajtó darabjaival együtt egy halott idősebb fickó zuhant a hallba, mögötte Tyson lépett (ugrált) ki átlőtt bal combbal. Szilas a terem túlsó végén a kazánház felé haladt és hátrafelé lövöldözött, a jó ég tudja, mire.
– KIFELÉ MINDENKI, MOST! – üvöltöttem túl a második sorozatomat, amitől két katona visszaugrott a tárgyalóba, az egyik, ha jól láttam, egy tüdőlövéssel. – Szilas, Misa, ne arra!! – toldottam meg az instrukciókat. Ó, basszátok meg, túsz nélkül soha az életben nem kerülitek meg a ház sarkát.
– Fogd a gyereket! – vágtam hozzá Krisztiánhoz egy nyolcévesforma szőke lányt. – Indulj, fedezünk!
Amint kiléptek, a lány azonnal fejlövést kapott kintről, Krisztián mellkasa magasságában, amitől az exzsaru visszatántorodott az előtérbe. A gazdasági épületből lövések hallatszottak, egy vasajtó kongása, majd Misa Kalasnyikovjának szűnni nem akaró ugatása.
– Jól vagy? – ordítottam Krisztiánra, amire ő csak bólogatni tudott. Megrángattam a kabátját, amin úgy tűnt, csak a kislány vére van, ő sértetlennek tűnt. Közben Tyson ugrott a helyére, és fedezék nélkül lépett ki az ajtón, végigsorozva a tanácsháza előtti teret. Mögötte szorosan Luí, kezében tiszteletet parancsolóan dörrent meg a sörétes három alkalommal, az utca túloldalán betört egy ablak, Tyson pedig elérte az első kocsit.
A hátunk mögött felvágódott a gazdasági épület folyósójának ajtaja, és Misa rohant rajta keresztül, szerencsére a minket fedező Téglás nem lőtte le azonnal.
– BETÖRTEK A GECIK!!! – kiabálta a vérző fejű esztergomi, majd elemi erővel kitépte a falból az ajtó melletti irattartó szekrényt, ami a szemközti falnak támaszkodva eltorlaszolta az ajtónyílást. Misa tovább rohant felénk.
– Szilas?! – kérdeztem teljesen feleslegesen.
– Halott!
Megragadtam az ajtóhoz legközelebb kuporgó, teljesen sokkos tanárnőt, és a torkánál fogva Téglás karjaiba taszítottam. Odakint felpörgött a Land Rover motorja.
– Te mész előre, Krisztián fedez! Misa vezet, a Mazdával mentek! Krisztián, a Navarához! Én hozzád szállok be!
Egyszerre rontottunk ki Téglás fedezékében, én zártam a sort. A bal kezemben levő Kalával egy széles legyezőt terítettem szét a téren, a jobbomban levő SIG pedig pontos célt keresett. Az irányzékot szinte vonzották a láthatósági mellények, két mellkaslövésem is talált. Egy sorozat kettévágta előttem a teret, és port vert fel a kövezetről, egy lépéssel lemaradtam a többiektől. Bazdmeg, Szivacs, fedezz már minket, a méla kurva anyádat!!! A mesterlövészünk halott, tudatosította magamban egy végletekig nyugodt hang még ugyanabban a másodpercben. Téglás a tússzal együtt bevetődött a Mazda pickup hátsó ülésére két benzineskanna mellé – anyám, ha ezeket eltalálják... –, Misa már indított, Krisztián pedig... gázt adott és elhajtott!
Tyson!!! Ahogy a Navara után néztem, láttam, amint Tysonék kocsija lelassulva nekigurul a tér túloldalán álló háznak.
Tovább kellett rohannom a Mazdáig, de elértem. Bevágódtam Misa mellé az anyósülésre, a gépsárkány nagyot ugrott, majd lefulladt.
– INDÍTS, BAZMEG, INDÍTS! – sikoltozta hisztériusan Téglás a hátsó ülésről; hiába, azért a kötélidegeknek is van szakítószilárdsági határuk. Én inkább azon dolgoztam, hogy életben maradjunk. A gépkarabély alig fért el a vállam és a szélvédő között, de beleeresztettem párat, majd a lábammal kirúgtam az összegyűrödött üveget. Felbőgött a motor is – épp időben, mert egy golyó csapódott az A-oszlopba. Oldalról lőttek, az épületből.
Épp csak oda tudtam kapni a szemem, amikor a vezető felőli oldalablak hatalmas robajjal az utastérbe robbant, Misa koponyájának hátsó része pedig eltűnt. A büdös jó kurva életbe, belőlünk tíz másodpercen belül tésztaszűrő lesz.
Hátrapillantottam, és megnyugodva láttam, hogy Téglásnak már nem kell elmondanom azt az utasítást, amit akartam. Az ülésem háttámláján megtámasztva a könyökét, már célra tartott a H&K G3-assal, és csak azt várta, hogy eltakarodjak a képből. Átnyúltam Misa élettelen teste fölött a kilincsig, bajtársunkat kilódítottam a kocsiból, beleültem a vértócsába, és a nyitott ajtóval mit sem törődve padlógázt nyomtam. Téglásnak hátul egy kipárnázott, mozgó lőállása volt hiányzó szélvédővel.
Az elénk kanyarodó katonai dzsipet nem tudtam kikerülni. Miközben Téglás telerakta a szélvédőjét ólommal, én a bal elejét találtam el a kengururáccsal, kicsivel a kerék előtt, amitől a kocsi egy az egyben belefordult a szomszédos vályogházba.
Keresztülszáguldottam a maradék pár ház között, és igyekeztem nem tudomásul venni, hogy nem látok a szélvédő helyén a szemembe tóduló jeges menetszéltől. Nem tudtam, merre ment Krisztián, és nem tudtam, hogy ha Szivacsot levadászták, akkor kiket értesíthettek a helyiek, és milyen irányból várhattak erősítést. Ja, és nem tudtam, merre vezet ez az út. Kábé három-négy kilométert tehettünk meg ebben az őrült vágtában, mire kiszállt belőlem az adrenalin. Jobbra megpillantottam egy erdészeti utat, aminek a sorompóján áttörve, a főúttól távolabb végre leállítottam a terepjárót.
– Él még egyáltalán? – kérdeztem Téglástól a fiatal nő felé bökve, akit épp kiszedett a kocsiból.
– Sérülése szerintem nincs, de teljesen sokkos.
Nagyon úgy nézett ki. Valószínűleg nem is hallott minket.
Szerencsés lány. Akkor ezt most nem fogja érezni, gondoltam, miközben fejbe lőttem.
Kommentek