Kábé december 15. -8 fok stabilan, ködös este van. 

I. Gergő Atreides vagyok, a kelta fremenek ura és parancsolója, Áttkerülis császára… Akár így is irkálhatnék, ha a kunyhómban heverő 20 darab AK-63-asra és a 4 darab AMD-re nézek. Na meg ha a durván 110 tárnyi lőszerre és 32 gránátra, 11 repeszálló mellényre és sisakra (8-8 épp terepen van) téved a pillantásom. Az egész még mindig annyira valószerűtlen, hogy még mindig szoknom kell a látványt, hogy reggelente egy kisebb helyőrségre való arzenál fogad. Megint sokat kell írnom. Hát hajrá. 

A menekültek rengeteg dolgot jelentettek egyszerre, a szó mindkét értelmében. Elég részletes leírást adtak a háromféle ló nélküli dübörgő vasszekerekről, amik letarolták a településüket. A legnagyobb, aminek feje van és mennydörgő tüzet okád a csőréből és a kisebbik, ami harkályként kopácsol és apró nyilacskákat köpköd, pedig egyszerűen beleszántották őket a földbe. Ki volt az a marhaállat, aki T-72-essel és BTR-rel hajtott át ártatlan nőkön és gyerekeken?! Értem én, hogy nincs genfi egyezmény és csakis valami megtorló akció lehetett Esztergom vagy Tát miatt, de amennyiben csak egy kicsit is értek az égtájakhoz a menekültek és Esztergom finoman szólva kurvára más irányban fekszenek… Az új lakók durván a másfélszeresére duzzasztották kis falucskánk létszámát, ehhez jöttek még a támadásból hozzánk menekült harcosok. Szerintem masszívan kétszáz fölött vagyunk, ami baj. Kevés az élelem és a lakhatás sem megoldott. Hiába szerveztünk nagy létszámú, „műszakokra” osztott őrséget táborhelyekkel, így is szűkösen vagyunk. Én persze nem, mivel az elf Conner halála óta egyedül lakik a mágikus tárgyakkal. 

Mint már korábban említettem, a hazatérésünk mérsékelt ünnepi hangulatban zajlott. Úgy látszik, győztünk és még mágikus tárgyakat is szereztünk. A kalandunk Desmonddal nem tett minket tűzön-vízen át egymásért rohanó és élő barátokká. Inkább egyfajta hallgatólagos szövetséget kötöttünk. A hangsúly természetesen a hallgatáson van. Én sem voltam ünnepi hangulatban. Örültem, hogy élek. Ismét volt fedél a fejem fölött. Ismét rokonszenves és barátságos arcok vettek körül. Épp csak minden más zavart. Pali báék komoly útravalóval láttak el, nagyon jól fog még jönni, ha élve megússzuk a telet. Ugyanakkor hiányzik a melegvíz, az ágy, a házikoszt (ó, mennyei só és bors!) és egyáltalán a szellemi társaság. Senkivel sem tudok beszélgetni, senkit sem ismerek eléggé, ahhoz, hogy nyugodt lélekkel a barátomnak mondhassam. Csodálnak és tisztelnek, de semmi több. Azért ez nem is tudom mennyi idő után, már kezd picit zavaró lenni. Még az első két kirabolt honvéd olcsó tréfálkozása és nem épp magasröptű megnyilvánulása is hiányzott. Magyarok, mint én… Ezen a problémán még rágódok egy darabig, az biztos. 

A másik dolog ami szabad perceimben lekötött, az egyetemen szerzett tudásom hasznosítása volt. Jól emlékszem még a büfé-szakra, a hasznosíthatatlan tudásra és a prognosztizált munkanélküliségre… Persze a zsibbasztó másfélórás monológokra, a spirálmintás arccal való ébredésre, a füzetre került nyál felitatására a kivégzett Metro segítségével és a folyamatos várakozásra is. A legérdekesebb dolgokat, pedig rendre másról szóló előadásokon és szemináriumokon hallottam. Igyekeztem mindent összegezni, amit csak a Kárpát-medencéről, a keltákról és a birodalmakról tudok. Ami nem túl sok, hogy teljesen őszinte legyek. Szóval kelták, itt. Kr. e. 3. század. Ha jól tippelek, akkor pont Brennus balkáni hadjárata környékén lehetek. Hogy pontosan mit jelent ez az vagy kiderül, vagy nem. A helyiek folyton egy óriási seregről és egy királyról, vagy efféléről beszélnek. Ha Brennus az, akkor most komoly gondja lehet a hátába került jövővel. Én a helyében előbb valami megoldást akarnék találni a problémára a saját házam táján, mielőtt makedónokat és görögöket kergetnék az Égei-tenger partján… Bármi is legyen ez a megoldás, a másik oldalnak azért lesz hozzá szava. 

A darabka Magyarország viszont elég érdekes helyzetben van. Biztosra veszem, hogy sokkal inkább vannak a fasz rosszabbik végén, mint a kelták. A legjobb forgatókönyv szerint létrejött egy szilárd vezetés, ami végre kézben tartja és szervezi az ország maradványát. Átkerült egy erőmű, van áram, víz és kommunikáció. A tatai lövészek és a páncélosok a teljes készletükkel rendelkezésre állnak. A nép próbálja valahogy feldolgozni a történteket, ugyanakkor tevékenyen próbál megélni. Biztos, valami szükségállapot van érvényben. Az üzemanyag tuti, hogy korlátozott, elvégre nincs utánpótlás. Esztergom után pedig a technikai fölényüket kihasználva azt tesznek, ami csak jól esik. Lehet, hogy már építik is Újbudapestet.

A legrosszabb forgatókönyv nem létezik, hiszen abból rengeteg van. Tuti, hogy nincsenek alapvető szolgáltatások, nincs rendes vezetés, virágzik a pártoskodás, mindenki lázong mindenki ellen. A sereg, ha átkerült, akkor vagy kevés, vagy szörnyen szar helyzetben van. Esetleg katonai diktatúra van, vagy netán nekiállnak az ezeréves határok helyreállításának. Virágzik a keltagyűlölet. Az emberek hajlamosak hülyék lenni és sokkal hülyébbé válni… Nem fogják fel, hogy itt a nagy lehetőség az emberiség álmának megvalósítására. Második esély. Nálunk a tudás, ami ritka kincs. Ha jól sáfárkondánk vele, pár évszázad alatt megteremthetnénk a földi paradicsomot… Szimbiózisban a természettel, nem külső, mesterséges törvények köré szervezve az életet. Valószínűleg nem sokan képesek felfogni, miféle esély hullott az ölünkbe! Jobbá tehetjük az egész világot! Csak akarni kell és ésszel kell élni. Pali bá’ szavai visszhangzanak valahányszor csak a helyzeten, a helyzetemen töprengek. Nem tudom, vannak-e még elfek, de talán tudnék kezdeni valamit a helyzettel… Persze, csak egy húsz éves álmodozó, egy nagy gyerek vagyok, aki hógolyózik és hóembert épít. Aki öl, ha kell és igyekszik jobbá tenni egy csomó ember életét… Ekkor tudatosult bennem, hogy a jövőmet nem fogom tudni elválasztani a kelták jövőjétől. Egyszerűen nem. 

Ha az átkerült területeket birodalomként nézem, akkor levonhatok pár következtetést. Az akciórádiuszán belül tuti békét akar, hogy nyugi legyen és lekösse a népét. A környező területeket igyekszik megszervezni és extrapolálni rá minden állami aspektust, amint lehet. Valószínű, hogy a technikai fölényt kihasználva - és a készletek végességét figyelembe véve - rövid de látványos (shock and awe) akciókkal statuálnak majd példát és ülnek le tárgyalni. Komolyabb gondot csak egy szervezett államalakulat jelentene, de az momentán nincs pár száz kilométeres körzetben. A kulcs a szervezés. Ha sikerülne elég komoly szálkává válni a körmük alatt, hogy csak nagyobb kínnal szabaduljanak meg tőlünk, mint amit ér, máris alkupozícióban vagyunk. Csak az a kérdés, hogy ezt mégis milyen módon fogom tudni kivitelezni… 

Végül személyesen láttam hozzá a feladathoz. Nem tudom mi lesz a vége, majd a történelmet írók eldöntik még párszor. Arra jutottam, mindenképp katonai alapon kell az egyezkedés alapjait megvetni. Annak ellenére, hogy műkedvelő hadtörténészként és a taktikai játékok néha ünnepelt hőseként semmiféle reális tapasztalatom nincs a téren. Pár hónappal ezelőtt inkább leléptem volna, de itt lassacskán teret engedtem az intuitívebb oldalamnak. Komoly meglepetés is lehet belőle, ha összejön. Tehát az első két zsákmányolt AK segítségével komoly taktikai oktatást tartottam a harcosoknak. Előtte persze elvonultam, hogy kipróbáljam az elméleti ismereteimet. Kétlem, hogy jó lövész lennék, de egy tár elfogyasztása közben sikerült egész tűrhető találati arányt elérnem. A célpontot pár mágikus tárgy, többek között a lámpa jelentette. Megmutattam nekik, hogy a tárban apró nyilak vannak, amiket a mennydörgés repít ki. A nyilak ellen sajnos semmi sem véd, de ha elfogytak, akkor a faevő* harcosok tehetetlenek, amíg új tárat nem tesznek a helyére. Ekkor kell cselekedni. Arra is gondoltam, hogy a repeszálló mellény jó eséllyel akasztja meg a dárdákat így a combokat jelöltem meg fő célpontként. Tartottunk gyakorlatot is, persze valódi lövések nélkül. Kiálltam egy AK-val és megpróbáltak kartávolságba érni. Akire rámutattam a csövet és kapott két bumm-ot vagy sok bumm-ot, az kiesett. Megtanítottam nekik, hogy lehetőleg sokat mozogva és gyorsan törjenek előre, mert így nehezebb eltalálni őket, és ha elég elszántak akár egy sorozat után is marad még lendületük és erejük egy utolsó szúrásra. Aztán kiválasztottam néhány megbízható harcost (Donagh és Eadoin voltak a legjobbak), akiknek megtanítottam a fegyver kezelését. Tudnak tárat cserélni, lőkész állapotba hozni, tűzváltó kart kezelni és célozni. (Szét és összeszerelni én sem tudok, pedig üdvös lenne. Kísérletezni meg nem akarok, az ép fegyver működő fegyver) Eadoin egyenesen született tehetségnek bizonyult: ötven méterről kilőtte az egyik mulatós zenével megkínzott tenyérnyi mp3 lejátszót… Utána jöttek a gránátok. Hála a rengeteg elfogyasztott akciófilmnek, játéknak és egyéni érdeklődésemnek, sikerült biztonságosan megmutatni, hogy is működnek. A letarolt facsemeték és az arra tévedt róka ékesen bizonyították minden szavamat. Arra tanítottam őket, hogy ha ilyet dobnak közéjük, akkor azonnal el kell dobni jó messzire. A legjobb, ha még röptében megpróbálják pajzzsal visszaütni. Azt viszont már nem volt merszem mondani, hogy ha nem lehet dobni, valaki feküdjön rá… Kéne valami, amit rá lehetne tenni ilyenkor a gránátra… Az oktatás igen erősen befolyásolta a modern hadianyagunk mennyiségét. A tíz tárból hatot lőttünk el és mindössze egyetlen gránátunk maradt. Újakat kellett szerezni, de már nem csak gyakorlásra...

A tervem sokban hasonlított az első Dűne könyv főhősének módszeréhez. Csalit dobunk az ellenséges járőrnek, hatástalanítjuk, aztán lenyúljuk a felszerelését. Parancsba adtam, hogy a modern fegyvereket nem használjuk, amíg nem szólok. (bőven elég lesz pár kelta és két általuk látványosan kibiutosított és célra tartott kala) És nem akarok halottakat. Az ellenség katonáit élve kell hazaküldeni, hogy elmondhassák mi történt. Na ebből lett vita rendesen. Az ellenséget megölni szokás, vagy egyetlen hírmondót hagyni. Én mást akartam. Ha kifosztjuk a honvédeket, de épségben küldjük őket haza, az már elég érdekes eset lehet ahhoz, hogy felsőbb szinten foglalkozzanak vele… Persze rohadtul félre is mehet és akkor majd jönnek a vasszekerek, mi akkor meg már kényelmesen ánuszba is húzhatjuk a zsákmányolt cuccot.  

Asszem öt napja folytak a valódi akciók. Eleinte csak felderítettük a járőrök útvonalát ügyelve, hogy mindent nyom nélkül hagyjunk. Erre a bevált módszer egy kisebb vaddisznó konda terelgetése lett. Kémkedő malacok… Utána jött az akció. Jó melegen felöltözve és fagyást kockáztatva a sötétség leple alatt a hóba rejtőztek a harcosaim. Én pedig tüdőgyulladást és lőtt sebeket reszkírozva farmerban és pólóban vánszorogtam a járőrök elé. Ekkor megállítottak és odajöttek. Közben állandóan azon imádkoztam, nehogy Gyuri vagy Péter jöjjön. Amikor már elég közel értek és kellőképp érdeklődtek aziránt, hogy – idézem - mi a jó bánatos faszt keresek én itt és hogy kerültem ide, lecsaptunk. Volt pár meleg helyzet és kilőtt sorozat, de akkor mindenki minden oldalon megúszta. A legérdekesebb a döbbenet volt, ami egységesen kiült a honvédek  arcára. Kelták kalával, és miután elvették az övéket az eredetileg kalátlanok is egyetlen pillanat alatt lövésre készen szegezték rájuk. Ezután minden harci felszerelést elvettünk tőlük, a kezüket hátrakötöttük és meghagytuk, hogy csak egy gránát robbanása után mehetnek, különben golyó. Nem jött be, de pár figyelmeztető sorozat – szigorúan Eadoin által – megtette a magáét. Például az egyik el akart futni. Erre a falu zenésze elengedett egy sorozatot a srác lábai között, anélkül, hogy az megsérült volna. Olyan hirtelen fékezést sem láttam még, az biztos. Szerencsétlennek tuti odafagyott valamije a lábához. A második napon viszont vége szakadt a mókának, pedig reméltem, hogy igaz a minden csoda három napig tart… 

A mesebeli harmadik helyett már a másodikon két merci terepjárót hoztak. Szerencsére volt annyi eszem, hogy nem álltam ki céltáblának. A terepjárókat lesből megállítottuk egy-két gránáttal, az egyik neki is ment a másiknak. A durván tíz másodpercnyi káoszt kihasználva hamar kalákat szögeztünk az utasok arcába. Tudtam, hogy nekem ez lesz az utolsó partizánakcióm, de a Gyepű egy másik pontján hasonló akciók zajlottak Desmond vezetése alatt. Reméltem, megússzák, mert volt egy sejtésem, hogy ha már másodszor terepjárók jönnek az sok jót nem jelenthet a jövőre nézve. Kitereltük őket, egyet-kettőt Eadoin sarkallt tánclépésekre, de rászóltam. Gyorsan kifosztottuk őket és a csörlők segítségével az egyik kocsihoz kötöztük őket. A kulcsokat eldobáltam és nagy csendben az akku sarukon is állítottam egy picit. Előbb-utóbb tuti el tudnak majd indulni. A géppuskákkal sajna nem tudtam mit kezdeni, ha nem bal klikkre és r-re működnek, akkor nem értek hozzájuk. Egész jól viselték a dolgot. Sőt, gyanúsan jól. Ellenőriztem a zsákmányt, de nem vaktöltény volt betárazva.

- Mi az, nem bízol a szállítmányban? – érdeklődött egy szőke katonalány.

- Nem igazán.

- Csak azt mondd meg, mit szórakozol te itt? Minek akarsz gerillákat csinálni a barbárokból?

- Csak.

- Hát te tudod… Akár jöhetnél velünk is. Tuti, hogy érdekes személy leszel!

- Ja, aztán meg lóghatok. Statárium van, nem? Tudtam én. Kösz nem, inkább lépek. – adtam jelt a távozásra.

- Figyi, még két dolog!

- De csak mert lány vagy. – mosolyogtam szépen

- Van közöd Csentőfához?

- Mihez?

- Csentőfa. Egy kis falu, alaposan kifosztotta egy magadfajta retardált…

- Életemben nem hallottam róla. Az átkerülés óta a kelták vigyáznak rám. Én meg rájuk. Na és retardált? Ne sértegess, kérlek!

- Hát csak azért, mert nyilván tudod, hogy esélyetek sincs és mégis játszod a szemétdomb királyát. Egyáltalán tudod te…

- Mivolt a másik? – vágtam közbe gyorsan. Elmosolyodott, mert legyőzött a verbális párharcban. Nem fair, a lányok itt mindig hatalmas előnnyel indulnak.

- Nincs véletlenül valami, hogy ne unjuk szarrá magunkat, amíg megjönnek a nagyok? – gúnyolódott egy sort. De most nálam volt a pont.

- De, épp van. 

Azzal odadobtam nekik az egyik mp3 lejátszót, amin leginkább jófajta rock volt. Még dalt is választottam remélem, élvezték. Kárpátia, Menetel a század. („Ott, ahol már nem szól szép muzsikaszó./ Menetel a század, belepi a hó…”) Hamar végighajtottuk a malackákat és erőltetett menetben indultunk haza, szép vargabetűket leírva, biztos, ami biztos. Ez asszem két napja volt. Desmond szalajtott egy futárt, aki megüzente, hogy a zsákmány hízik, hamarosan jönnek. Üzentem, hogy azonnal, mert jönnek a szekerek. Azóta semmi sem történt. Gyakorlatozunk és szokjuk a tizenhét kilós repeszálló mellényt és a sisakot. Közben elkezdtem megfogalmazni a feltételeinket is, ha netán mégis megjelennének és megadnák az utolsó szó jogát... Napközben szigorúan tilos elmászkálni a faluból, éjszaka is csak a biztosított területen. Vagyunk nyolcan akik tudunk lőni, de nincsenek illúzióim, mi történne ha tényleges tűzharcba keverednénk. A többiek leginkább díszként szolgálnak. A kala pedig afféle szimbólum lett. Kitüntetés, amit az elf osztogat. Egyre csak azt emlegetik, hogy nem érheti őket baj. Gobvinu igyekszik semleges maradni. Amennyit javult a viszonyom Desmonddal, annyit hűlt a druidával. Úgy vélem azt hiszi, hogy az elf hatalomra tör és a mágiája csak szemfényvesztés. Eközben pedig az elf  nem alszik, alig eszik és lassan belázasodik. Szarban vagyunk, én meg főleg. De várunk és remélünk. Remélem, hogy Desmond előbb tér vissza a zsákmánnyal és friss hírekkel, hogy aztán megtervezzük a következő lépést. 

Rábasztunk. Az imént pánik tört ki valami zúgás miatt. Már azt hittem, itt a vég, jönnek a szekerek, de nem. Csak egy motoros sárkány repkedett fölöttünk. Na, most már komolyan aggódom, mikor futnak be a szekerek… 
 

*Faevők, mert leginkább terepszínű gyakorlóban látták őket és eltűnt egy nagy csomó erdő, amint megjelentek. A kelták úgy gondolják, hogy elnyelték az Erdőt és annak minden hatalmát.

**Remélem, a Kárpátia nem haragszik meg két soruk felhasználásáért. Övék az érdem, egyszerűen csak passzolt a helyzethez.