A harangok zúgása minden más hangot elnyomott, öblösen zengett az egész város felett, és visszhangzott végig az utcákon. A székesegyházban telt ház volt, a tömegben alig lehetett megmozdulni. Alig vártam már, hogy felhangozzon a Te Deum és már furakodtam is kifelé a friss levegőre.

A déli oldalhajón mentem ki, szememet a templom félhomálya után bántotta az éles napsütés, hunyorogva néztem szét. A felhőtlen ég olyan kék volt, amilyen csak tavasszal tud lenni, majdhogynem langyos szél fújt és határozottan tavaszillatot éreztem a levegőben, noha csak késő január volt még. A maradék hó egy hét alatt elolvadt és minden tele volt a tavasz ígéretével. Az erős napsütésben a Duna szalagja aranyfolyóként csillogott, a szemközti parton álló Contra tornyai szinte karnyújtásnyi közelségűnek tűntek. Júlia kint várt a sétányon, a mellvédnek támaszkodva nézett le a folyóra. Háttal állt nekem, hosszú barna hajával a szél gyengéden játszadozott, meg-megemelkedtek a tincsei. Mögé léptem és átkaroltam.

- Mire gondolsz? – kicsit megrezzent az érintésemtől, de a hangomat hallva megnyugodott és a fejét a mellkasomnak támasztva nézte tovább a folyót.

- A Tiberisre. Apám sokat járt a Campus Martiusra, ott gyakorlatoztak a csapatai – mondta halkan. – Mi csak a folyóig kísérhettük. Sokszor álltam ott így a parton és vártam rá.

- Hiányzik az az életed? – a hajába hajolva suttogtam neki.

Nem válaszolt, csak bólogatott. Aztán megfordult, felnézett rám.

- De apám büszke lenne rám, ha tudná, milyen férfit találtam magamnak. – most már mosolygott és barna szemei kihívóan villogtak.

- Még hogy te találtál engem??? – műfelháborodásom nem volt elég hihető, mert hangosan kacagott rajtam. Felkaptam és megpördültem vele párszor. Istenem, de boldog lennék veled Júlia, ha a világ engedné.

***

Az öreg Várnagy alezredes látogatása utáni héten érkezett meg hozzánk az első rakomány felszerelés és eszköz, amivel a kelta katonákat végre normálisan fel tudtuk szerelni. Levehették a halottakról zsákmányolt, vérfoltos és rongyos egyenruhákat, meg a túlméretes bakancsokat. Némi extra élelmiszer is érkezett, konzervek, tésztafélék és a kelták kedvenc csemegéje – krumpli. A szállítmánnyal együtt jött még két fiatal tanár is, akik állítólag önként vállalták a kiküldetést. A druida nem nézte jó szemmel, amikor a gyerekeket összeterelték és a két tanár elkezdett velük foglalkozni. Megpróbálták bevonni a tanításba, de ő inkább sértetten elvonult az erdő mélyére és ki tudja, mire készült.

Amikor megtudta, hogy az egyetlen fia él és jó helyen van, Cadiforral madarat lehetett volna fogatni. Annyira boldog volt, hogy szerintem bármilyen kérésünknek eleget tett volna. De nem akartam kihasználni ezt a pillanatot. Elég volt megküzdeni azzal a kihívással, ami előttünk tornyosult. Az oppidumot a Hegyen különleges katonai igazgatási övezetnek jelölték ki, az arra vezető utakat a hadsereg lezárta, így az eraviszk törzs maradékai tulajdonképpen Cadifor földjein éltek. Az északon maradt pár teleppel nem igazán foglalkoztak, nem sokan laktak arra, pár szénégető és kohásztelep, meg elszórtan kis kovács- és fazekasműhelyek voltak arra. Ezek körül pár szegényes házban lakott néhány kelta család, akik inkább szolgák voltak, semmint harcosok.

Egyszóval, Cadifor lett a főnök, aki igyekezett ennek a méltóságnak megfelelni. A beavatás éjszakáján teljes felszerelésben állt a törzse előtt. Csak a kockás köpenytől nem tudott ő sem elszakadni, ezért azt a katonagúnyára vetve viselte. Másban a kelták nem különböztek a magyar katonáktól. Külsőleg. Mert belül ugyanazok a kegyetlen, célratörő és könyörtelen harcosok voltak, akik parancsszóra ellenvetés és mérlegelés nélkül rontanak bármilyen ellenségre. A druida hangosan kántált valami kelta mondókát, közben a nyakára vetett dobot két emberi lábszárcsonttal ütötte, majd egy hangos rikoltással kiszalad a tűz fényköréből. Cadifor egyedül állt a lángok sárga fényében, fejéről leemelte a két őzaganccsal díszített kelta sisakját, féltérdre ereszkedett és maga elé tette a sisakot. Lehajtott fejjel térdelt, kezeit ökölbe szorítva maga elé a földre tette. Egyszer csak egy fekete árny lépett elő, meglepetésemben majdnem felkiáltottam. Péter atya volt, a reverenda szövete fekete denevérszárnyként repült mögötte, ahogy Cadifor elé perdült. Nem tudtam mi következik, Péter megjelenése teljesen váratlanul ért. A szemem sarkából balra valami mozgást láttam, odafordultam. A teljes papi különítmény húzódott egy kicsit a tűz fénye felé. Arcuk fehéren világított fekete reverendájuk felett, ami igazán kísérteties látvány volt. Csend volt, csak a tűz pattogott, a falu összegyűlt népe pisszenés nélkül figyelte az eseményeket, velünk együtt.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! – Péter hangja ércesen zengett.

- Mindörökké. Ámen. - a papok kórusban feleltek és Cadifor szája is mozgott.

- Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében!

- Ámen.

- Te azért jöttél el az Isten szolgája elé, hogy erre az isteni életre vízből és Szentlélekből újjászülessél, és Krisztus titokzatos testének, az Egyháznak tagjává legyél. – Péter nagyon magasztosan beszélt. - Krisztus egyházának nevében kérdezlek téged: Mi a neved?

- István.

Szerintem tátott szájjal bámultam, erre nem számítottam, nem tudtam róla, hogy ezek mire készülnek. Mert erre az előadásra készülni kellett, az biztos. Cadifor gördülékenyen mondta a pap után a liturgia szerinti válaszokat. A nézők csak a nyakukat nyújtogatták, a papok ájtatos arccal ismételték a fordulatokat. Tudtam, hogy ebből baj lesz. Albert és a püspök nem ebben egyezett meg. Mellettem Júlia szorongatta a kezemet és izgatottan fészkelődött. Érezte rajtam a feszültséget.

- Mi ez, Nándi? – suttogta a fülemhez hajolva.

- Baj. Nagy baj. – mondtam neki félhangosan, majd felálltam. – Gyere, menjünk haza.

A távozásommal járó mozgolódásra Péter felfigyelt, de nem szakította meg a szertartást. Szótlanul mentünk haza. Az asztalról felemeltem az EDR-rádiót és a Főparancsnokságot hívtam. Úgy gondoltam, jelentenem kell az eseményeket. Jobb, ha tőlem tudják meg és nem mástól.

***

- Mégis, mit gondolt, Szomodi? Mit gondolt? – a tábornok emelt hangon beszélt, miközben fel és alá járkált előttem a fehér neonfényben úszó irodában.

Rezzenéstelenül próbáltam előtte vigyázban állni, szememet a nagy tölgyfa íróasztal mögött a falra erősített festményre szegeztem, de az sem nyugtatott meg. A képen Krisztust vették le a keresztről éppen.

- Jelenti, hogy a papja mit művel azzal a barbárral és utána csodálkozik, hogy mi történik? – idegesen a levegőbe csapott, majd megállt előttem. – Mégis, mit gondolt, mi fog történni?

Nagyot nyeltem, próbáltam összeszedni a gondolataimat.

- Jelentem… - kezdtem mondani valamit, amit menet közben találtam volna ki, de a tábornok félbeszakított.

- Ne jelentsen semmit, Szomodi – legyintett és idegesen fújt egyet, aztán egy pillanat alatt lenyugodott. Legjobban a hirtelen hangulatváltástól ijedtem meg. – Üljön már le, az istennek ácsorog ott, mint egy karót nyelt faszent. Már elnézést…

Ledobta magát az asztal mögötti hatalmas karosszékbe és hideg kék szemével rám meredt. Nem dobolt az ujjával, nem játszott tollal, nem túrt a hajába – csak nézett. Ez idegesített a legjobban. Leültem a székbe és megrohantak az emlékek. Ebben a székben ültem, amikor a püspökkel beszéltem a támadás éjszakáján, amikor rátaláltam Júliára. Szegény püspök, a merénylet óta a kórházban feküdt. Meglátogattam kétszer, de nem ismert meg. Feküdt az ágyban, karjából infúziós csövek álltak ki, mereven nézett az ablak felé és szája sarkából nyál szivárgott. A térd felett amputált lábain kívül vegetatívan jól volt – ezt mondták az orvosok. De a szellem belőle, vagy a lelke, az valahova elszivárgott. A szoba azóta nem sokat változott, lényegében semmit. Csak Albert volt benne az új bútordarab.

- A püspöke megértette, hogy nem téríthet a vadak között. De úgy látszik van, amelyik pap ezt nem tudja.

- Tábornok úr – magam is meglepődtem a saját hangom hallatán. – Miért volt magának fontos ez a kitétel? Mi baja a térítéssel?

- Hogy mi a baj vele? Maga ott katonákat csinál belőlük. Azok a katonák kihez lennének hűek? Az egyházukhoz, vagy államhoz? – felemelte a kezét és rám mutatott. – Maga, Szomodi, keresztes volt. Ki volt a parancsnoka?

Nem várta meg a válaszomat.

- Fellegi százados volt, tudom. A jogin évfolyamtársam volt – elmerengett egy pillanatig. – Jó katona volt, azért hagyta ott a sereget. Pontosabban, azért csinálták ki. A maga püspöke okos volt, tudta milyen emberekre van szüksége.

Mintha megenyhült volna a haragja, vagy csak az emlékeken merengett.

- Maga látta, hogy mi történt körülöttünk. Ide egy hatalom kell. Egyetlen egy.

- Aláírtam az esküt, a kelták nekem engedelmeskednek, a maga katonái vagyunk – halkan beszéltem és nem szakított félbe. – Péter atya akciója nem befolyásolja a hűségünket. Csak azért jelentettem, mert tudtam a megállapodásukról.

Meggyőződésem volt, hogy nem ő rendelte el a papok lefogását, hanem valamelyik túlbuzgó alparancsnoka. A jelentésem utáni nap hajnalán a rádió zörgésére ébredtem. Egy szakasznyi katona csörtetett be egy óra múlva és a papokat kiverték az ágyukból. Felpakolták őket a Transitokba és szó nélkül elvitték őket. Nekem másnap kellett megjelennem Esztergomban, kihallgatásra. Ez volt a kihallgatás.

- Még jó, hogy jelentette… - nyugodtan és kitartóan nézett rám. – Tehát, maga szerint nem befolyásolja a hűségüket a térítés.

- A püspököm… A püspök félholt, a kancellár eltűnt, a százados halott. – soroltam halkan. – Maga itt ül a püspöki óvóhelyen, a kereszteseket lényegében fogva tartják a palotában. A vidéki papok azt sem tudják, mi lesz most velük.

- Péter atya csak a hite szerint cselekedett – folytattam, mert nem szólt közbe. – Nem volt hátsó szándéka. Nem úgy ismerem.

- És mit nyerek vele, ha lesz egy hívő kelta törzsem? – kérdezte Albert. – Mire jó ez a vallásos cécó?

Nem csak egy törzse lesz, hanem kiképzett katonái, jóformán korlátlan utánpótlással. Az erdő mélyén, távol az ideiglenes kormánytól. – válaszoltam hirtelen, aztán megijedtem a saját merészségemtől és legszívesebben leharaptam volna a nyelvem. – Mit nyer vele, ha a papokat magára haragítja?

- Érdekes – mondta pár pillanatnyi súlyos csend után a tábornok. – Van egy közös ismerősünk, aki majdnem ugyanezt kérdezte tőlem.

Felvette a piros telefont, pár pillanatnyi hallgatás után beleszólt.

- Kérem, kísérjék ide Péter atyát. Most azonnal – rám nézett, letette a telefont.

Pár pillanat múlva kopogtak, majd kinyílt az ajtó. Péter atya állt a küszöbön, épen és egészségesen.

- Üljön le, atyám – intett a tábornok a másik fotel felé. – Megfontolták az ajánlatomat?

- Meg, tábornok – mondta Péter és közben komoran rám nézett. – Részünkről nincs akadálya a dolognak.

- Rendben van – bólintott a tábornok. – Holnap aláírjuk a papírokat és vasárnap megtartjuk a szertartást, Péter püspök. Maga meg Szomodi, köszönje meg az úrnak – már elnézést püspök atyám... –, szóval köszönje a jó szerencséjének, hogy jó időben volt jó helyen.

***

Amikor szédelegve kiléptem a kazamata ajtaján és sóhajtva felnéztem a kék égre, keserűség volt a szívemben. Péter atya szó nélkül lefeküdt Albertnek. Péter atya elárulta az egyházát egy püspöki kinevezésért, ami ki tudja mennyit ért. És én ezt az egyházat szolgáltam, ezt a papot védtem az erdőben… Ordítani tudtam volna, de annak se lett volna értelme.

Ahogy botladoztam a téren, nem is vettem észre, hogy elsuhant mellettem egy reverendás alak. Csak arra eszméltem fel, hogy a fekete palástja ellibbent előttem és valami fehér papírdarab esik a földre. Önkéntelenül lehajoltam, hogy felvegyem és utána kiáltsak, hogy elhagyott valamit. Mire felemeltem a borítékot a földről a pap sehol sem volt már. Ránéztem a vastag tapintású borítékra. „Salvator testvérnek” – ennyi volt rajta, szép, vezetett kézírással. Türelmetlenül téptem fel a borítékot.

„Salvator, kérlek, bocsásd meg, hogy látszólag cserbenhagytalak. Az egyház tudja, mivel tartozik neked. És azt is, hogy te mit ígértél neki. Folytasd a művedet, és óvd, akit óvnod kell. Szívedben kétség ne legyen. Várj a jelre. Áldás reád. P. M. Péter”

Gyorsan körbe néztem, üres volt az utca. A levelet apró darabokra téptem és darabjait három utcai víznyelő rostélyai közé dobtam. Úgy éreztem, hogy Albert és Péter cicázik velem. De én nem is a cica vagyok, hanem a labda. A cica helyén egy kivégzőosztag képe sejlett fel.

***

A bennem dúló feszültséget csak este sikerült úgy-ahogy feloldani a katonák szállásán, a Pilu által biztosított megfelelő alkoholszármazékok elfogyasztásával. A barátom szinte semmit sem változott, ugyanígy ültünk majdnem minden reggel a Mórickában, én a kávémat ittam és vártam a buszomat, hogy hazamenjek. Pilu meg az ikszedik sörét várta, hogy ne kelljen hazamennie az albérletbe. A poénjai is a régiek voltak, de nem bántam, sőt. Ha nem lett volna roppant kínos, örömömben a nyakába borulok és elsírom magam. Pilu az egyetlen kapocs volt, ami az én valóságomhoz tartozott. Minden más – a kelták, Júlia, Albert, Péter, a katonaság, a jegyrendszer, a lázadás – csak lázálom volt, legalábbis a legénységi szállás kantinjában, a sétapálcás fazon whiskyjét szopogatva jó volt ezt képzelni. Pilunak jól ment a sora, mióta Helgát berámolta a dzsipbe az ostrom éjszakáján, és leszállították őt Albert főhadiszállására. Albert azonnal maga mellé vette, az egyik személybiztosítója lett. Nyugdíjas munka volt, egészen a puccsig. Utána viszont egész nap azon aggódott, hogy mikor repítik a levegőbe a főnökével együtt. Most, hogy rendeződni látszottak a viszonyok, jóllakott kandúrként ült velem szemben a kantin egyik boxában. Amikor elmeséltem neki nagy vonalakban a velem történt dolgokat egy percig némán ült velem szemben és csak nézett rám.

- Nebassz, Öcsi – mondta végül és a szájához emelte a söröskorsót. – Megint összebútoroztál egy nővel? A kelta csajokról hallottam ezt-azt, állítólag harapnak, mint a kutya, ha jó nekik.

- A barom Csákváry tudna mesélni erről, meg a sebész is… - folytatta, félhangosan felröhögött és a fejét ingatta. – Én inkább maradok a magyaroknál. Római lányt még nem… ismeretem. Jól megvagy vele?

Csak bólogatni tudtam és olyan örömmel néztem a barátom szemébe, hogy én éreztem magam kínosan tőle.

- Beszélek a főnökömmel, majd szól Albertnek és áthelyeztetnek ide – mondta Pilu. – Megint spanoskodhatnánk.

Bárcsak elmondhatnám neked, Pilu, hogy Albertet még talán a főnöködnél is jobban ismerem…

- Nem lehet, Pilu. Most nem lehet – mondtam, de közben minden vágyam az volt, hogy egyszer még úgy lehessen. – Én most más urat szolgálok.

***

Az avatás napjára munkaszünetet rendeltek el, a székesegyházat fellobogózták és feldíszítették, igyekeztek nagy látványosságot csinálni az eseményből. Esztergomba rendelték az összes papot és az így összegyűlt kongregáció értette, hogy mit várnak tőlük, ellenvetés nélkül Péter jelölésére szavaztak.

A szertartást a papi kollégium legidősebb tagja, egy hetvenes éveiben járó öreg bácsika vezette le, akinek reszketeg hangját gyakran elnyomta a tömeg mormogása. A tömegé, amely az új elitből állt. A meghívottak részére fenntartott legjobb helyeken ott voltak az MVB tagjai – ahogy magukat hívták, az Ideiglenes Kormányzótanács tagjai –, a körzetvezetők, a városok elöljárói, a katonai parancsnokok, Albert bizalmi emberei és családtagjaik is persze. Szerintem a legtöbbjüknek fogalmuk sem volt róla, hogy mit keresnek a templomban, mit kell tenni, mire kell figyelni. Nekik ez társadalmi esemény volt és még valami. Tisztában voltak vele, hogy ez az esemény nem az új püspökről szól.

Az esemény apropója Albert hatalmának szentesítése volt. A lázadást leverték, és bár Morvait - még - nem fogták el, de csapatai felmorzsolódtak vagy megadták magukat. A katolikus egyház szuverén hatalma a püspök akaratának és tekintélyének hiányában és a kancellár halálával semmivé lett. A két keresztes szakaszt Albert-hű parancsnokok vezetésével kitelepítették a Hegyre, ők a Területre nem léphettek be többet. Ezzel Albert ügyesen kivonta őket a kormányzat látóköréből. A püspöknek be kellett érnie egy kézifegyverekkel felszerelt szakasszal, ami a személyes biztonságára felügyelt, de ezek a katonák is az esztergomi hadkiegészítő parancsnokság alá tartoztak. Albert az én századomat érintetlenül hagyta – úgy gondolta, hogy a keltákkal kialakított kapcsolatunk megéri azt a kockázatot, amit a keresztes múltunk jelentett. A papokat nem engedték többet a kelták közelébe, helyettük tanárok és tanítók jöttek. A tűborunkban az egyik tanárnő aztán nagyon komolyan közölte, hogy ők az emancipátorok. Csikós a nőt ezután csak emancipuncinak hívta, ami valamiképp a tudomására jutott. Alig tudtam lebeszélni arról, hogy panaszt tegyen Esztergomban.

Péter püspök fejére a püspöksüveget a papi kollégium két legfiatalabb tagja tette fel, a püspökgyűrűt maga húzta az ujjára. Ezek után az első sorból előlépett Albert, a létező legjobb szabású díszegyenruhájában. Az egyik ministránstól átvette a pásztorbotot, Péter elé lépett és mereven megállt a főpap előtt. Két kezével előrenyújtotta a díszes botot, fejével határozottan biccentett. Péter elvette a botot, az áldás keresztjét vetette Albertra, majd a tömeg felé megismételte mozdulatát. Püspök lett, Isten akaratából és Albert kegyelméből… Felzúgtak a harangok, de ez engem már nem érdekelt. Semmi sem érdekelt. Csak egy észveszejtően hosszú, rettenetesen unalmas és kora reggeli sörözésbe fulladó éjszakai járőrszolgálatra vágytam Piluval. Aki tudja, hogy milyen egy ilyen szolgálat, megértheti, hogy milyen kilátástalannak éreztem a sorsomat.