– Te vezetsz – dobtam oda Téglásnak a Touareg kulcsát. Sem a vezetéshez, sem az EÁP-okon való jópofizáshoz nem voltam megfelelő lelkiállapotban. A tökig lesötétített fekete luxusterepjáró nem volt ugyan a legideálisabb jármű ehhez a misszióhoz, de mivel a másik alternatívánk egy hiányzó szélvédőjű Mazda B2500 Tésztaszűrő Edition lett volna, Misa barátunk vérével dekorálva, így nem volt sokesélyes a választás.
– Hű, de szarul nézel ki. Mondd csak, iszol te rendesen? – viccelődött Téglás, de nem voltam vevő rá.
– Majd elmondom – próbáltam megelőzni a kérdéseit. – Merre akarsz menni?
– Hát, arra gondoltam, ha tényleg dél-délkelet felé spuriznak a tábornokék, akkor átmegyünk a hegyen Piliscsaba-Tinnye-Perbál felé, ott rá a pályára, és azon végig Tatabányáig, vagy ameddig kell, vagy ameddig tudunk.
– Jóváhagyva – bólintottam. – Akkor most taposs bele, és kérlek... tényleg kussolj.
Hátradobtam magam az ülésben, és hangosan kifújtam a levegőt. Baszki, de szeretnék most pár nappal öregebb lenni. Vagy legalább tudni, hogy mit akarok csinálni. Morvai, Albert, menés, maradás... gyerek? Áhh, ha ezt egyben próbálom átgondolni, belehülyülök. Egyetlen dolgot tudok biztosan: ha valóban gyerekem lesz, akkor azt akarom, hogy az a gyerek tényleg az enyém legyen.
Az ám! Mekkora állat vagyok – nem a konnektortól kezdtem a hibakeresést. Mi van, ha már az alapinfó is kamu, és Judy nem is terhes? Persze miért kamuzna ebben a helyzetben?
Na, mondjuk erre is tudnék néhány választ. Miért is szoktak a nők terhességet hazudni? Alapvetően két okból: hogy magukhoz láncoljanak egy pasit, vagy, hogy végleg elkergessék. Judy esetében a magához láncolós teóriának nem adnék túl sok alapot, az viszont elképzelhető, hogy miután összejött ezzel a VB-s gyerekkel, arra gondolt, hogy ezzel a mesével talán nem verem agyon. Ha így van, akkor nincs nagy gáz. Ha viszont nem, vagyis igaz a terhesség... nos, ha igaz, akkor viszont gáz van.
De ebben a helyzetben Morvai akár még a megoldás is lehet. Ha még képes lenne visszafordítani a puccs kimenetelét, persze az én segítségemmel, akkor kézenfekvő lenne inkább ővele szövetkeznem, kinyírni Albertet, és élvezni Morvai háláját – itthon. Erre egyébként már azelőtt is gondoltam, mielőtt Judy bejelentése resetelte volna az összes addigi kalkulációt. Különösen, mióta megtudtam, hogy Albert nem is katona, mint gondoltam, hanem egy köcsög rendőr, és ezáltal rohamosan veszített nálam a népszerűségéből. Most minden azon múlik, hogy milyen erős még Morvai.
Ha marad az A-terv... abban nem sok mozgásterem van. Bár, mondjuk egy év külszolgálat még abba is beleférne, elvégre nem terhesgondozáson akarok részt venni, hanem a gyereket akarom. Addig itthon is alakulhatnának úgy a dolgok, hogy Alberttel egy második egyezséget tudnék kötni. Vagy pedig szarunk minden alkura, egyszerűen megpattanunk Téglással, és minden marad úgy, mint a letartóztatásunk előtt. Rosszabb helyzetbe végül is nem kerülünk. Ebben az esetben még a Morvai-akciót is kihagyhatjuk. De azért azt célszerűbb lenne megcsinálni, mert így legalább annyit mondhatnánk Albertnek, hogy ezzel kvittek vagyunk, a többit pedig köszi, nem kérjük; még az sem kizárt, hogy legyintene.
Egy Kalasnyikov csöve kopogtatta meg a Touareg üvegét.
Gondolataimba merülve fel sem tűnt, hogy az autópályához értünk. Ez már a sokadik ellenőrzőpont volt, amin áthaladtunk, Téglás mindegyiknél kiszállt, igazolt, rádiózott, aztán mentünk tovább. Ez egy komolyabb állomáshelynek tűnt, még egy figyelőtorony-féle is állt a közepén, annak árnyékában pedig egy beásott, elsáncolt T55-ös őrködött a sok sávnyi aszfalt háborítatlansága felett. Dzsííz, hány éve már annak, hogy utoljára láttam ilyen közelről tankot...
Leengedtem az ablakot, és a fiatal katona felé biccentettem.
Nem haverkodni akart.
– Te is pattanj ki a kocsiból! – utasított.
Ó, öcsém, hagyjál már a hülyeségeiddel... Darabokban van az életem, és akkor te még rajtam keresztül akarsz jópontokat szerezni a Tökéletes Katona kifestőkönyvedbe? Ez valami vudu átok, hogy engem a rázósabb napokon mindig több öngyilkos hülye talál meg, mint máskor.
– Nem – válaszoltam tömören pár másodpercnyi töprengés után, majd elkezdtem felhúzni az ablakot.
A karabély csöve benyomult a szűkülő résbe (itt picit felszaladt a szemöldököm – mégis hogy akarnál vele lelőni, ha az én kezemben van a fegyvered vége, te szerencsétlen hülye, tee...), a katona pedig rámordított:
– Három másodperced van kiszállni a kocsiból, baromarcú, és le a napszemüveget!
Megint leengedtem az ablakot, és a tőlem telhető legunottabb hangon szóltam G.I. Joe-hoz:
– Nézd, öcsisajt, fogalmam sincs, hogy ki vagy, és nem is érdekel, de annyit tudnod kell, hogy elég rossz napomon próbálsz felkóstolni. Várd meg okosan, amíg a parancsnokod beszél a feletteseimmel, aztán szépen elhúzunk a f...
– EGY!!!
Na, jól van, ezzel fogsz felbosszantani...
– Figyelj, te most dugni akarsz, vagy miért kell mindenáron megmutatnom a seggem? – kérdeztem (még mindig békés hangon), miközben kiszálltam a kocsiból. A srác arcán győzedelmes ábrázat kezdett eluralkodni:
– Asszem, te még nem vetted észre, hogy megváltozott a világ, haver! Már nem a hozzád hasonló kopasz köcsögök az urak. Nálam a fegyver és...
Egyet előreléptem, és olyat vertem rá a gyerekre jobbal, hogy helyben keresztbefordultak a lábai. Nem repült sehová, csak álló helyzetben összeesett. Az elejtett fegyvere nagy csörömpöléssel vágódott a betonra, mire a parancsnok Téglással a nyomában előröppent a bódéjából, a hozzám legközelebb álló katona pedig hangos csattanásal élesítette az AMD-jét.
– Tizedes! – kiáltott a rangidős, mielőtt beosztottja valami meggondolatlanságot követett volna el, bár ennek a szándéknak nyomát sem láttam a katona szemében.
– Sajnálom a dolgot – tettem fel a kezem és fordultam a parancsnok felé. – A kollégának, úgy sejtem, valamikor partiba vághatták a nőjét egy ehhez hasonló lesötétített autóban, és ez egy feldolgozatlan trauma maradt nála. De most már jobban lesz.
A tiszt közvetlenül elém állt, és még ha hülyén is nézett ki, hogy tíz centivel alacsonyabbról intézte a szavait, az indulat, amivel sziszegte őket, teljesen őszintének tűnt.
– Ne merjen vigyorogni! Ha ezt azelőtt csinálja, hogy beszéltem volna Hunyadi századossal, és nem tudnám, hogy Albert tábornok közvetlen parancsát hajtja végre, lelövettem volna. Most pedig tűnjenek el.
Hát eltűntünk – a társukat pofozgató kiskatonák alig leplezett felháborodása közepette.
A kihalt autópályán nekiálltam megtárgyalni Téglással a rövid- és középtávú jövőnk esélyeit. Társamnak egyáltalán nem tetszett a Morvai oldalára átállás lehetősége.
– De mér’ kéne kavarnunk? Kaptunk egy jó esélyt, és szerintem még csak nem is lesz túl bonyolult megcsinálni a balhét. Ezt a szarfészket meg egyébként is itt akartuk hagyni, nem?
Hallgattam, mert nem mondhattam neki azt, hogy „igen, eddig így volt, de...”
– Ráadásul honnan veszed, hogy Albertet olyan egyszerű lenne kinyírni?
– Arra gondoltam, hogy jelentem neki Morvai halálát, és aközben biztosan kínálkozik valami alkalom. Ha meg akkor nem, akkor később. Ő sem golyóálló.
– Á, ha én Albert helyébe lennék, az kurvaisten, hogy többé nem engednélek a közelembe – akár kinyírtad Morvait, akár nem. Lehet, hogy most azt hiszi, hogy engedelmes kiskutyája vagy, de t’od hogy szól a mondás: ha egy cápa a tenyeredből eszik, az előbb–utóbb a lábadból is fog. És ezt szerintem Albert is vágja.
Mond valamit a srác.
Felrecsegett a rádió. Mióta felhajtottunk az autópályára, Hunyadi másodszor jelenkezett. Az előző beszélgetésünk nem zárult a legteljesebb egyetértésben. A százados abban arról tájékoztatott, hogy a 25. Klapka György Lövészdandár 1. lövészzászlóaljának 7. és 9. százada Tatabánya és Szárliget között, a régi megyehatár magasságában állomásozik, és ma hajnalban összetűzésbe kerültek egy Morvai–féle alakulattal (azt nem tudni, hogy a tábornok is velük volt-e). Vélhetően egy felderítő járőr futott bele a 7. századba, volt némi szórványos tűz, az visszafordította őket, de a katonák állítólag láttak több járművet is. Arra nem kaptak parancsot, hogy kövessék is őket, pláne, hogy támadjanak. (Ezt nem kommentáltam.) Viszont engedélyt kértem Hunyaditól, hogy a századtól némi plusz hadianyagot és néhány katonát kölcsönözzek, aki ezt kategorikusan megtagadta – ezen egy kicsit összebalhéztunk.
Ezúttal azért hívott, hogy érdeklődjön, van-e már valami tervünk.
– Most nem azért, százados, de ugyan miért kéne beavatnom bármilyen tervünkbe? Épp az imént adta félreérthetetlen jelét, hogy tökegyedül vagyunk az akcióban.
Tényleg felhúztam magam az ürgén. Azt sem tudjuk biztosan, hogy a most horogra akadt egység Morvai csapata-e. A kapott fényképet leszámítva fingom sincs róla, hogy néz ki a fickó. Van három karabélyunk, egy mesterlövészpuskánk, egy RPG-nk, négy kiló robbanóanyagunk és Téglás régi Edda cd-i, ezek közül ugyan bármelyik képes kioltani Morvai életét, de hogy konkrétan melyikhez fogunk nyúlni, azt csak azután tudom majd eldönteni, hogy felmértük az „ellenség” erejét, helyzetét, miegymást. Normális esetben egy ilyen akciót hetekig kellene szervezni – megfigyelni, elemezni a célpont napi rutinját, szokásait, közlekedését, kijelölni a lehetséges beavatkozási helyszíneket, menekülőutat választani és meghatározni az ún. worst case scenariót, vagyis, hogy mi az az elképzelhető legnagyobb szopás, ami csak ránk szakadhat közben. Ehhez képest nekünk szinte mozgásból kell majd kiviteleznünk a merényletet.
– Van egy C-terv – mondtam társamnak, miután letettem Hunyadit, megnyugtatva, hogy amint saját szememmel látom Morvait, meglesz a terv is. Hirtelen nagyon világosan kezdtem látni a dolgokat.
– Morvai ellen?
– Nem, Albert ellen – mondtam. – Tégla, itt kurvára nem arról van szó, hogy jaj, ne küldjünk magyar katonákat magyar katonák ellen. A nagyfejű egyáltalán nem is számol azzal a lehetőséggel, hogy valóban elfoghatjuk a tábornokot. Hiszen ez két emberrel lehetetlenség, és ezt ő is tudja. Vagyis Albert lófaszt akar, nem tárgyalást. Ki kell nyírnunk Morvait és kész. Egy halálosztag vagyunk. Csakhogy... – vettem nagy levegőt – a Nagy Embernek a jelek szerint meleg pite lenne, ha kiderülne, milyen módon végeztette ki ellenlábasát; gondolom, ez ezen a szinten már vastagon politika is, elvégre most Albert az ország vezetője, de Morvainak legalább annyi, sőt több alapja lenne, hogy irányítsa a katonaságot, hiszen ő legalább katona, nem rendőr. Simán lehet, bazmeg, hogy ezt az egész puccsot Albert kavarta magának. Na jó, nem. De végül is tökmindegy, ő most abszolút toppon jön ki belőle, ez a lényeg. Csak éppen nem passzolna Ómagyarország hős megmentőjének imázsához, hogy bérgyilkosokat küldött a legfőbb katonai vezetőre. Nem véletlenül vagyunk teljesen magunkra utalva, nem véletlenül nem érintkezhetünk a katonákkal, és gyanítom, hogy rajtunk és Alberten kívül egyedül Hunyadi, a bizalmi ember tud a dologról.
– Ja, ez val’színű. És?
– Meg kell zsarolnunk.
– Megzsarolnunk! Hát te teljesen hülye vagy, bazmeg.
– Gondolkodj már, Gázsi... Ez nem csak Albert ellen irányul, ez a saját jól felfogott érdekünk is. Jusson eszedbe, mi szokott történni a filmeken a titkos akciók végrehajtóival... Vagy Attila sírja? Mond valamit?
Valószínűleg mondott, mert Téglás komor képet vágott.
– És, bár te még nem ismertél akkoriban – folytattam –, de mi sem dolgoztunk ám más módszerekkel. De felhozhatnám példának azt a csentőfai picsát is.
– Ne is mondd...
– De igenis mondom, bazmeg, hogy végre felfogd: nem gondolkozhatsz másképp, ha a saját életed a tét. Szerinted, ha elvégeztük a feladatot, Albert is azt fogja gondolni, „ne is mondd, kinyíratni két ilyen derék fickót, brr...”? Meglehet, de én mindig minimalizálom a kockázatot. Ezért vagyok életben.
– És hogyan gondoltad az életbiztosításunkat?
– Mittudomén, van már rádió, lesz újság is. Ha erről az akcióról Albert szerint senkinek sem szabad tudnia, akkor nekünk épp azt kell elérni, hogy ha borul az egyezség, akkor mindenki tudjon róla. A hidegháborút is csak az tartotta egyensúlyban, hogy hány atomfegyver van a két oldalon. Érted, szétbaszhatod a fejem, de utána én biztosan szétbaszom a te fejed. Ettől mindenki a seggén marad. Krisztiánt például meg lehetne bízni ilyesmivel, őróla úgysem tudnak, Albertnek meg elég lenne annyit mondani, hogy ez és ez lesz, ha véletlenül ránk esne egy zongora, de amúgy mindenki nagyon szeret mindenkit. Ja, és hogy adja meg, amit kérünk.
– Miért, mit kérünk?
– Azt még nem tudom.
* * *
Hat órával azelőtt, hogy a terepjáró egy látványtalan piszkosszürke füstgolyóvá változott volna, Téglás és én egy meredek kaptatón éppen megkerültük a Morvai táborától minket elválasztó dombot. A gyógytornász biztos nem ilyen rahabilitációt írt volna elő az átlőtt vádlimnak.
– Képzeld – törtem meg a csendet –, kitaláltam, milyen polgári foglalkozást választanék magamnak Ómagyarországon.
– Ajaj, miért van olyan érzésem, hogy baszottnagy ökörséget fogok hallani...?
– Mert bunkó vagy – biztosítottam társamat. – Szóval, arra gondoltam, amerikaifutball-edző leszek.
– Nyertem – röhögött Téglás.
– Nem, nem, ez tényleg jó ötlet! Ez a világ legjobb sportja – na jó, meg a jégkorong – és, gondolj bele, én fogom elterjeszteni a világon. Úgyhogy nem is amerikaifutballnak fogják hívni, hanem csak egyszerűen futballnak. Bár ennyi erővel a jégkorongot is feltalálhatnám... Ez az, jó ötlet, akkor jégkorongedző is leszek!
– Annak még van is értelme. De annak, hogy sáros hústornyok összekapaszkodnak és taszigálják egymást, annak szerintem nem sok.
– Na várjá’, az a rögbi, nem a futball.
– Miért, a kettő nem ugyanaz? Az a tojáslabda izé.
– Nem. A labda mindkettőben tojás, de ennyi az össz hasonlóság. A rögbiben hátrafelé dobálják, és nincs látható védőfelszerelés, az amerikaifutballban meg van, sisak, vállvédő, ilyenek, és előrefelé passzolnak vagy futnak. És kurvajó.
– Aha, felcsigáztál...
– Aztán megtanítjuk a keltáknak is, azok megtanítják másoknak, azok is további népeknek, és kétezer év múlva senki nem fog ilyen köcsög európai focit játszani, hanem mindenki amerikaifutballozni fog. Meg jégkorongozni.
Épp felértünk a domb tetejére, és Téglás megállt rágyújtani.
– Mi bajod a focival?
– Azon kívül, hogy köcsögök játsszák? Mondjuk az, hogy unalmas.
– Várj, nem a magyar fociról beszélek.
– Az jó, mert olyan nincs is – röhögtem fel.
– De ne mondd már, hogy nem néznél meg egy Barça-Real meccset!
– De. Csak azért, hogy újra működő tévét lássak. Azért bármit – ezen mindketten fájdalmasan nevettünk. – Azt nem mondom, hogy néha a fiúkkal nem volt jó pályát bérelni, és rugdosni egy-két órát, azzal nincs is bajom. De a profi foci úgy szar, ahogy van. Azt nézzem a tévében, hogy túlfizetett, nagyarcú, kákabélű gizdák hogy esnek össze attól, hogy egy ellenfélnek hozzájuk ér a válla, na neee...!
– Na jó, az olasz bajnokságban tényleg elég bevett dolog színészkedni.
– Az összesben, Tégla, az összesben. Sokat gondolkodtam azon, hogy ha egy idegen civilizáció képviselői mondjuk tábort vernének a Plútón, és csak a műholdas tévéadásaink jeleit fognák, hogy azokon keresztül térképezzék fel az emberi fajt, akkor ez alapján arra a következtetésre jutnának, hogy a Föld bolygó leggyámoltalanabb, legsérülékenyebb, legelesettebb élőlénye: a profi futballista. Nekem csak az nem fér a fejembe, hogy amióta létezik a tévében a visszajátszás csodálatos intézménye, azóta hogy nem ég le a pofájukról a bőr. Érted, mondjuk megy a meccs, csávó összesik, fetreng, kapálja a füvet a lábával meg minden – profi atlétáról, felnőtt férfiemberről beszélünk, hozzátenném –, aztán jön a visszajátszás, és a fél világ látja, hogy az ellenfél könyöke, bazmeg, egy méterre volt a gyerek arcától! Szégyen, bazmeg, én mondom neked, szégyen...
– Hű, te tényleg nem szereted a focit – vigyorgott Téglás. – És az amerikaifociban nincs ilyen?
– Nincs hát, bazmeg, ott akkorákat kapnak, hogy leszakad a fejük, aztán két perc múlva már touchdownt futnak.
– Azt tudom, mi; az a gól – tette fel a kezét, mintha az iskolában jelentkezne.
– Ügyi vagy.
– Szóval... és te ezt akarod csinálni. Frankón.
– Ühüm.
– És Tig, ki fog ezért neked fizetni?
– Ja, hát valami biztos és jövedelmező háttér azért kéne... – ravasz mosoly jelezte Téglás arcán, hogy úgy véli, témához értünk – Arra gondoltam, hogy az amerikaifoci mellett a kábítószert is mi terjeszthetnénk el a világban...
– Bingó, erre már én is gondoltam! Mióta átjöttünk a határon, azóta sasolom, hogy itt fasza kis kenderültetvényeket lehetne csinálni – lelkesedett Téglás.
– Miért kendert? Mákot, öcsém. Szerintem ne kispályázzunk.
– A keltákat meg betanítanánk aratni...
– Ahogy mondod.
Bizony, átjöttünk a határon... Másfél napja voltunk Morvaiék nyomában, már vastagon az átkerült területeken kívül. Rájöttem, hogy – bár az agyam egyszer már úgy gondolta – valójában még sohasem jártam az ókorban a tavaly októberi átkerülés óta. A lélegzetelállító, buja természetet csodálva megértettem, miért dönt majd a Földanya kétezer évvel később úgy, hogy az ember uralmából elege van, és inkább dögöljünk meg mind. Bűn, amit a bolygónkkal tettünk – pedig a bűnről aztán én tudok egyet s mást.
Másfél nap után végre úgy tűnt, megtaláltuk az ideális helyet a rajtaütéshez. Morvaiék eddig céltudatosan haladtak dél felé, miután az M1-es nagyegyházi leágazásánál lerohanták az Óbarok pihenőnél levő EÁP-ot, és áttörtek a senki földjére. (Ez az akció amúgy tovább erősítette nálam a tábornok katonai és emberi megítélését. A nyolc főnyi szakaszból, amelyik az EÁP-on volt, egyetlenegy sem esett áldozatul. Lefegyverezték és bezárták őket a benzinkútból kialakított ellenőrzőpont egyik helyiségébe, és persze elkobozták a készleteiket, de a katonáknak a hajuk szála sem görbült. Morvai tábornok nem a magyar honvédek ellen harcolt, ez világossá vált.) A kiválasztott helyszín körülbelül egy kilométerre délre esett a katonák éjszakai táborától, és minden tekintetben olyan volt, mintha a Térképvázlatok konvoj elleni támadáshoz középhaladóknak című imaginárius kiadvány egyik megelevenedett illusztrációja lenne. A ritkás erdőn átvezető szekérút lusta ívben került meg jobbról egy meredek, de alacsony dombot. Déli oldalán mély vízmosás választotta el a dombos terepet a lankásabb résztől, amelyen az út futott tovább, ráadásul azon a részen, ahol az ösvény élesebb bal fordulatot vett, jó húsz méteren keresztül egyetlen fa sem állt. Az ideális belövési pont.
Előző éjjel alkalmunk volt alaposan szemügyre venni Morvai gárdáját – és végre magát a célpontot is saját szememmel láthattam, így sikerült párosítani a fényképen látott arcot a csillaggal díszített uniformis gazdájával.
Ez a szembesítés számomra sokkal többről szólt, mint egyszerű azonosításról, de sajnos kedvezőtlen végeredményt hozott. Téglás minden tiltakozása ellenére fejben még nem adtam fel a Morvaival kötendő szövetség lehetőségét – egészen tegnap éjjelig. Korábban nem tudtam, milyen erők állnak a tábornok rendelkezésére (annyi infót kaptam csak Hunyaditól, hogy egy teljes századát levették a térképről valahol a határon túl, innen nem messze), de amit a táborban láttam, az nem egy visszavágásra kész, sorait rendező, erőt gyűjtő alakulat volt. Horpadt oldalú, kivert farkasokból összeverődött falka hevenyészett éjszakai vackát néztem. Leejtett vállakat és lehorgasztott fejeket, szótlanul vacsorázó bakákat és egy maga elé révedő parancsnokot figyeltem a távcsövön keresztül. Vajon mennyi időnek kellene eltelnie, hogy ezek a sebzett farkasok egymás torkát harapják el? Nem soknak, legfeljebb napokban mérhető.
Ha bármikor is képes lettem volna izolálni magamban ezt az érzelmet, akkor talán még sajnálatot is éreztem volna Morvai iránt. Így csak csalódott voltam, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy a tábornok már nem tud a hasznomra lenni. Kár, talán egyszerűbb lett volna a dolgom úgy.
Kiadhattam volna a tűzparancsot Téglásnak, aki mellettem fekve a Dragunov szkópján keresztül szemlélte ugyanazt, amit én. Pechünkre azonban a tábornok sátra a rögtönzött tábor déli részén volt, így a lövés után csak erre tudtuk volna felvenni a nyúlcipőt, nekem pedig semmi kedvem nem volt beszorulni a maradék falka és esetleges kelták közé. (És bevallom, Téglás lövésére sem tettem volna fel az életem. Igaz, hogy rögtönzött háziversenyünk eredménye alapján jobban lőtt, mint én – ezért volt nála a puska és nálam a távcső –, de kábé 400 méterre lehettünk a tisztáson álló tábortól, és mióta a néhai Szivacs olyan érzékletesen beszélt nekem a lőelem-számítás gyönyörűségeiről, azóta kevésbé voltam hajlamos lebecsülni a dolog nehézségét. Ilyeneket mesélt például, hogy 5 °C különbség a levegő hőmérsékletében 20 cm-t ejt vagy emel a találaton ezer méteren, és 1 százalékos távolságbecslési hiba esetén 38 cm az eltérés függőleges irányban. A szél meg még ennél is durvább eltérítésre képes. Kész szerencse, hogy ezeket még nem tudtam Jablanicában, mert ott kétszer is lőttem Dragunovval, és mindkétszer találtam. Na jó, max kétszáz méterről.)
Másnap, miután megváltottuk a sport és a drogok világát, korán elfoglaltuk a pozícióinkat; Téglás a mesterlövészpuskával a domb tetején, ahonnan végig belátta az enyhe kanyart és a tábort, én pedig a dombtól 100 méterre délre, a vízmosás innenső oldalán egy RPG-7-tel és egy karabéllyal. Morvaiék azonban nem bontottak tábort, a jelek szerint vártak valamire.
Eltelt egy óra.
– Mozgás – reccsent meg Téglás fojtott hangja az adóvevőből, amely még a csentőfai zsákmányból származott. Aztán még mielőtt egyáltalán megmozdulhattam volna, kissé hitetlenkedve folytatta:
– Ezek lovasok. Két lovas.
Másodpercekkel később már el is haladtak előttem; egy magas, körszakállas katona és egy kék-fehér lebernyeget és kardot viselő, torzonborz szakállú... valami.
– Így néz ki egy kelta? – szóltam bele az adóvevőbe.
– Ja. Ilyenek támadtak meg téged is Szentedrén. Csak ez tisztább volt, azok mocskosak voltak.
Nem semmi. Szép kis párosítás, egy magyar és egy kelta katona, lóháton, szemmel láthatóan sietősben.
Nem sokkal ezután Téglás jelentette, hogy Morvaiék elkezdték összepakolni a tábort, kevéssel dél előtt pedig végre elindult a menetoszlop. Itt volt a legnagyobb szükségem Téglásra, hogy a kihelyezett szemem legyen, és arra is, hogy gyorsan kapjam az infókat; minden azon múlt, hogy a tábornok melyik járműbe száll be. Ha az egyik BTR-be, akkor a páncélozott célpontok ellen kifejlesztett kumulatív gránátot kell majd kilőnöm az RPG-vel. Ha valamelyik dzsipbe, akkor sem feltétlenül rossz választás a kumulatív gránát, de ez esetben mégis inkább az OG jelzésű repeszgránátra fogom bízni a munkát – a töltet felrobbanása után a széthasadó burkolat legalább 1000 darab repesz formájában fogja letarolni a detonáció 150 négyzetméteres környékét.
A menekülési terv is egyszerű volt: két füstgránát fedezékében körülbelül 30 métert kell majd megtennem az elrejtett Touaregig. A meredek vízmosáson a BTR-ek sem fognak tudni átjönni, legfeljebb egy-két bátrabb gyalogos. Téglás a dombtetőről fedez, amennyiben szükséges, de akkor is csak legfeljebb 1 percig, utána a domb nyugati oldalán leszalad, és elvileg én addigra ott leszek a kocsival. Aztán irány észak.
– A második dzsipbe szállt, ismétlem, a második dzsip az – recsegte a készülék.
– Vettem, a második dzsip a célpont.
Akkor tehát a Nagy Bumm lesz a szerencsés végrehajtó. Becsúsztattam a vetőcsőbe a már előre összeszerelt indítót és rakétafejet, lepattintottam a védőkupakot és vártam. „Tizenöt másodperc”, szólalt meg Téglás hangja az adóvevőben, ekkor kihúztam a biztosítószeget. És valóban, már én is látom őket. A felvezető dzsip mindjárt a szűk kanyarba ér, ahol a sofőr megpillantja majd az útra döntött fát. És akkor fékezni fog...
Megvagyunk. Álló célpont. Legfeljebb nyolcvan-száz méterre lehettem a konvojtól, egy fa takarásában, de azt nem tudtam kivenni, valóban Morvai ül-e a járműben – mindegy is, a feladat ezen része Téglásé volt, az én dolgom az, hogy vakon megbízzam benne. És, hogy kilőjem a rakétát.
Csak a sikeres becsapódást vártam meg; az RPG jellegzetes röppályája egy halvány füstcsík formájában egy pillanatra mintha összekötött volna Morvaival, aztán a terepjáró és környéke szilánkokra robbant.
Nekem csak ennyit kellett tudnom – már hajítottam is magam mögé a füstgránátokat.
Kommentek