Sose tépj be egy vaskori őserdő közepén. Semmilyen körülmények között. Akkor se, ha karcolás nélkül úsztál meg egy negyvenfős katonai egység elleni támadást, és úgy érzed, itt az ideje az önjutalmazásnak.

Ha azt mondanám, lövésem nincs, hol vagyunk, még az is erős eufemizmus lenne – ennyire idegennek még sosem éreztem az engem körülvevő környezetet. (Ja, de, egyszer még régen: valahol Óbudán, az amúgy naponta rutinszerűen járt utcákon sikerült olyan hatásfokkal eltávolodnom a valóságtól, hogy ha ott rám zárják a központi zárat, és csak akkor engednek ki, ha megmondom, hol vagyok, ezer százalék, hogy a kocsiban veszek éhen. És valószínűleg még az alagútban is, amelynek mindössze két vége van és az egyik felől hívogató, megnyugtató fény árad, ott is képes lettem volna rossz felé kanyarodni.)

A kocsiban ennek ellenére kiváló hangulat uralkodott, Téglás hasonlóan kész volt, mint én, ezért közösen arra a forradalmi elhatározásra jutottunk, hogy ezen a szép lankás helyen leállítjuk az autót, és motorerő helyett a gondolat mindenható erejével fogjuk magunkat hazajuttatni Szentendrére. Megdöbbentem, amikor később kiderült, Téglás ezt viccből mondta, ő meg azon döbbent meg, hogy én komolyan. Az ezt követő elmélyült vitánk a lehetségesről és a lehetetlenről végül ott futott ki végpontjára, hogy Téglás nem volt hajlandó elhinni, hogy isten vagyok.

– Hidd el, tesó, nem te vagy az Isten.
– Nem azt mondtam, hogy az Isten. Csak simán isten vagyok.
– És mitől vagy isten?
Már nagyon vártam, hogy megkérdezze.
– Attól, hogy mindenható vagyok.
Tégláson látszott, hogy komolyan fontolóra veszi a lehetőséget.

– Szerintem meg kurvára be vagy tépve – tört ki végül hiénaszerű kacagásban.
– Irreleváns.
– Jaaj, és ilyenkor mindig jössz a hülye szavaiddal... Na, de akkor teremcsé’ nekem légyszi ide egy sajtburgert. Lehetőleg duplát, mert majd meghalok éhen. – Barátom itt tanulságos leckét kapott abból, hogy a szó veszélyes fegyver, és mindig nagyon kell vigyáznunk, mire gondolunk. Szinte kétrét görnyedt az emlékek fájdalmas hatására, ahogy folytatta: – Úúú, baszki, egy meleg, finom sajtburger, úúristen.... Hallod, tesó, azonnal elhiszem, hogy te vagy az isten, ha adsz egy sajtburgert!
– Azért ez nem ilyen egyszerű...
– Tudtam! Látod, nem is vagy mindenható.
– De igen, összességében az vagyok, csak ez az entitásom önmagában nem az.
– Kapd be a faszom... Tudom, hogy okos vagy, meg minden, de ilyenkor úgy érzem, direkt rájázol. Mi az az entitás?
– Mondjuk úgy, hogy az én vagyok, ezen a mostani szellemi és energiasíkon.
– Nabazmeg........ Figyelj, én ehhez még nem szívtam eleget.
– Pedig nagyon egyszerű a dolog. Azt mondják, hogy a Világegyetem végtelen. Ebből következik, hogy az evolúciónak, legyen még oly kibaszottul-iciri-piciri-majdnem-nullányi esélye is, szükségszerűen ugyanúgy le kellett játszódnia a Világegyetem egy másik bolygóján is, hiszen a Véletlen végtelen számú alkalommal próbálkozhatott. Namármost, mivel az ember génkészlete kromoszómapárokból áll, ezért a fentiekből következően szükségszerűen kell lennie egy olyan bolygónak is, ahol a kromoszómák pont ugyanolyan kombinációban álltak össze, mint az én esetemben. Hiába végtelenhez közelítően kis szám ennek az esélye, a „végtelenhez közelítő”, az mindenképpen kisebb, mint a „végtelen”. Tehát van ilyen eset. Vagyis ez azt jelenti, hogy valahol a Világegyetemben van egy ugyanolyan másik létező, mint én. Namost, az egy érdekes filozófiai kérdés, hogy ez a valaki ugyanolyan mint én, vagy pedig én vagyok...

Téglás csendben bólogatott a másik ülésen.

– Na de itt jön az érdekes része a dolognak! Ha a Világegyetem végtelen, akkor ebből nemcsak az következik, hogy én több példányban létezem, hanem egy sokkal durvább is: az, hogy végtelen számú példányban létezem. Hiszen végtelen próbálkozásból az én kombinációm is végtelen alkalommal áll/állt össze. És ez az én mindenhatóságom titka. Ha végtelen példányban létezem, akkor valamely példányaimnak ugyanazokkal a döntésekkel kellett szembenézniük életük során, és ezekből a lehetőségekből a logikai törvényszerűség alapján valamennyi lehetséges döntési alternatívát meg kellett már hoznom, vagy meg kell majd hoznom ezután. Tehát, kérdésedre válaszolva, a Világegyetemben szükségszerűen kell hogy létezzen egy olyan én, aki, mielőtt elindultunk, betett egy sajtburgert a kocsiba, amit most szeretettel átnyújt Neked.

Diadalmasan Téglásra néztem, aki békésen aludt.

Bazdmeganyád, gondoltam csalódottan. Pedig még sosem sikerült ilyen jól összefoglalnom.

* * *

Nem tudnám megmondani, mi ébresztett fel, valami hang vagy csak az ösztön, de felkaptam a fejem az üléstámláról. Vakon meredtem az ablakon túli feketeségbe, várva, hogy a pupillám kellően kitáguljon, végül mégis a fülem sietett a segítségemre: lépések. Átnyúltam Tégláshoz, befogtam a száját, és ugyanezzel a mozdulattal elkezdtem rázni a fejét, míg fel nem ült, akkor elvettem a kezem.

Jobbról hallom a hangot, de ott nem látok semmit. Miafasz ez? A Touareg pont keleti irányban állhatott, mert a szélvédőn túl valami nagyon halvány derengés már kirajzolta a fák sziluettjét. Még így is egy perc kellett, míg ki tudtam venni a három alakot, akik lassú léptekkel, jobbról balra haladva kerülték meg a terepjárót. „Kelták”, suttogta Téglás, de eddigre már én is felismertem a körvonalakból, hogy kettőnek a kezében hosszúkás bot volt (lándzsa?), és mindhárman földig érő lebernyeget viseltek.

Amint rájöttem, hogy embereket nézek, a szervezetem rögtön telepumpálta magát adrenalinnal, de ekkor hirtelen megértettem, miért nem támadtak meg minket. „Nem látnak be a kocsiba” – osztottam meg suttogva Téglással is a felismerésem. A lesötétített ablakok miatt ők egy mozdulatlan tárgyat néztek. Nyilvánvalóan egy sohasem látott tárgyat.

A SIG markolatának hideg érintése adta magabiztossággal pár tizedmásodperc alatt végigpörgettem a lehetőségeket. Ablak vagy ajtó? Az ablak lehúzása lassú, de több a fedezék. Hátha megriasztva is jól céloznak a nyomorultak – Ablak. Fényszóró vagy sötét? Ennyi fény nem elég a pontos célzáshoz, pláne, ha nem találok elsőre. Remélhetőleg őket jobban elvakítja majd, mint engem – Fényszóró. Sorrend? Az „ablak-fényszóró-lő” lesz a megfelelő, a „fényszóró-ablak” sorrenddel időhátrányba kerülnék, bár a szememnek jobb lenne.

Intettem Téglásnak, hogy én jövök. A három alak lassan amúgy is átért a kocsi bal oldalára. A SIG torkolatát odatámasztottam az üveghez, a kakast hátrahúztam SA (single action) állásba, hogy az első lövésem még pontosabb legyen, majd ballal lenyúltam az ablakemelő gombjához... nagy levegő.

Az elektromotor zsizsegése egy gyorsvonat dübörgésével is felért a kihalt éjszakában, láttam, ahogy a három kelta megugrik és szembefordul a zaj forrásával, de pár tizedmásodperccel később már be is borította őket a Touareg xenonfénye. Egy újabb másodperccel később pedig néhány acélköpenyes lövedék.

Egy, majd még egy, végül gyors egymásutánban kettő lövés dörrent, a két mellkas talált, a harmadik – legkisebb és egyben leghátsó – célpontot csak nehezen szedtem le, és a jelek szerint nem is tökéletesen, mert megpróbált kúszva távolodni. Kipattantam a kocsiból, fölé álltam, és a tarkójába eresztettem egy lövést.

Féltérdre ereszkedtem és körbepásztáztam a tekintetemmel, vigyázva, hogy a fényszórókba lehetőleg ne nézzek bele. Úgy tűnt, nem voltak többen a környéken. A legelső férfi már halott volt, mire odaléptem hozzá, a második még próbált a száját borító véres habon keresztül oxigénhez jutni – ha sikerült is volna neki, hiába, a tüdeje át volt lyukasztva. Majd meghal, nem kell neki plusz golyó.

A legkisebb kelta egy egészen fiatal fiú volt, lehetett vagy tízéves, a másik kettő korát meg – mint a nagyon szőrös, nagyon mocskos és nagyon büdös emberekét általában – nem tudtam közelebbről meghatározni. Az ő mércéjük szerint nyilvánvalóan teljes értékű férfiak és harcosok voltak.

Tégláson sem láttam, hogy különösebben mély érdeklődést mutatott volna három új halott pajtásunk iránt, ráadásul egyre jobban világosodott is, ezért az indulás mellett döntöttem. A még mindig hörgő nagydarab fickó kardja azért megtetszhetett neki, mert azért visszafordult és leoldotta az övéről. És mivel cimborámnak kényszeresen mindig mindent ki kell próbálnia, ez a különös ismertetőjele, nem csodálkoztam, amikor a kard hegyét ráhelyezte a kelta mellkasára, majd mindkét kezével rátámaszkodott a markolatra, hogy át tudja döfni a szegycsontot. Az idegesítő szürcsölés legalább abbamaradt. Téglás jószívű fickó és testvéries, ezért nekem meg elhozta az elsőként lelőtt kelta díszes tőrét. Meg kell hagyni, tényleg különlegesen mívesen megmunkált darab volt. Én valószínűleg le sem hajoltam volna érte, ha látom, de közelről egészen rabul ejtő volt az a finom mintázat, amely végigfutott a markolat homlokrészén, a kör alakú végződésen pedig mindkét oldalon egy-egy csodás zöld kő uralta a kereszt alakú rajzolat közepét.

Amint beindítottam az autót, eszembe jutott, hogy lényegében ugyanott tartunk, mint tegnap este:  hol az anyám picsájában vagyunk?

A rajtaütés után északra haladtunk egy síkságon, párhuzamosan azzal az észak-déli irányú szekérúttal, amelyen Morvai hordáját követtük. Aztán megnyugtató távolságba érve kelet felé fordultunk, így elvileg kereszteznünk kellett volna az utat, hogy aztán azon északra kanyarodva visszaérjünk az átkerült területre. De hiába tartottunk folyamatosan keletnek, egyszerűen nem akadtunk az út nyomára. Vagy nem vettük észre. De azóta is ezen töröm a fejem, és egyszerűen nem fér bele, hogy hogy lehet nem észrevenni egy utat, amelyen huszonnégy órával korábban végigvonult egy fél gépesített század... Rejtély.

Téglással úgy döntöttünk, ha már több mint fél napot jöttünk erre, ráadásul végre megint út van alattunk, nem fordulunk vissza, inkább követjük és bízunk benne, hogy észak felé kanyarodik. Nem tudtam volna megmondani, mennyivel vagyunk Ómagyarország határaitól délre, de úgy kalkuláltunk, hogy a legrosszabb esetben is legfeljebb kifutunk a Duna vonaláig, onnantól meg adott az északi irány. Óra szerint száznyolcvan kilométernyi naftánk volt még, az bőven elég kell legyen. Ha tippelnem kellett volna, azt mondtam volna, hogy jelenleg valahol az egykori (majdani) Tárnok magasságában lehetünk.

Kelta haverjaink hajnali ébresztője számottevően rontott az addig jó hangulatú felfedezősdin. Ma kivételesen Téglás sem azzal kezdett indulás után, hogy a cd-lejátszót kísérve végignyekeregte a kedvenc számát az álmodozó fiúról, aki hosszú vonatsíneken kóborolt tovább. (Lám, igaz a mondás, hogy minden rosszban van valami jó. Téglás énekét leszámítva persze.)

A lassan erőre kapó napfény a létező legbarátságtalanabb, legnyálkásabb, depressziósszürke felhőzetet próbálta meg átvilágítani, amelyre valaha élőlény emelte a tekintetét, mióta csak az első félighal gerinces kitette az uszonyát az ősóceánból. Az aprószemű esőben, ami nem is esett, egyszerűen csak ott volt a levegőben, hamar iszamossá vált az ösvény, amelyen haladtunk. A kocsi csúszkált az agyagos sárban. De legalább kezdett az út jó irányba kanyarodni – most már tisztán északkelet felé tartottunk.

Persze ez volt a trükk. Elkezdtünk neki örülni.

Alapszabály egy ilyen nap esetében, ami olyan elbaszottul kezdődik, mint a miénk: hogy mindig lehet rosszabb. És pont akkor lesz rosszabb, amikor valami olyasmi történik, aminek örülni kezdenél. Hát ne hagyd átverni magad.

A dolgok rosszabra fordultának első hírnöke számunkra egy magasba törő füstfelhő volt, amelyet egy dombtetőre felérve a szemközti hegy aljából láttunk felszállni. Leállítottam a terepjárót, és mindketten távcsövet ragadtunk – vagyis Téglás ezzel egyben fegyvert is. Egy apró tisztás látszott a völgyben, amelynek közepén egy máglya füstölgött. A tetején levő megfeketedett tetemről ilyen távolságból nem tudtam volna megállapítani, hogy állaté vagy emberé, de a tisztás túloldalán látható kép erősen afelé mozdított gondolatban, hogy az utóbbi.

A fán lógó férfi bután bámulta a lábánál heverő beleket – érthető: a tápcsatorna ugyanis a sajátja volt, márpedig ehhez mindannyian önző módon ragaszkodunk. A férfin jól felismerhetően 21. századi civil ruhák voltak.

Téglás megütögette a vállamat, és bal kezével abba az irányba mutatott, amerre Dragunovja csöve nézett. A jelzett irányba fordítottam a fejem.

Jaj, ne.