Február 28. még mindig tél. Rengeteg dolgom van újabban. Juhé…
Már szinte meg se kéne állnom. Bámulatos, mennyit fejlődtem – elégedett is vagyok magammal. Éppen ezért megérdemlem ezt a pár nyugodt, magányos percet, hogy rendezhessem soraimat. Mára már tulajdonképp az a megszokott, ha random időközönként x fokot fordul fenekestül az épp csak megszokott életem… Itt ülök a tó partján a kövemen és magamban röhögök. A madarak még nem költöztek vissza, a halak még veremben, szóval legfeljebb Brennus általam sosem látott kémei gondolhatnak most furákat. Érdekes, hogy állandóan új és új helyzetekbe keveredek és valahogy mindig sikerül kezelni őket. Legalábbis eddig jól ment…
***
Két nap sem telt el Komjádi házi videója és egykori társai érkezése között. Először arról érkezett hír, hogy kiszúrták a faevő harcosokat. Aztán pedig arról, hogy valami félreértés lehet, hiszen lőni kezdtek. Erre elküldtük a fehérzászlót és a kamerát. A zászlóra sikerült valami növényi lével egy olvasható üzenetet írni, így amikor a futár egy rangjelzéssel és egy átvérzett kötéssel tért vissza, tudtam, hogy tárgyalni akarnak. Hamarosan díszkíséretestül a helyszínen találtam magam.
Az a maroknyi honvéd egy cserjéssel övezett mélyedésben rendezkedett be körkörös védelemre. A tábort mindössze egyetlen sáros BTR alkotta. Valami azt súgta, hogy volt több is, de beütött a krach. Az is furcsa volt, hogy lőni kezdték a keltákat, hiszen Morvai egyenesen bratyizni akart velük. Vagy meghülyült, vagy már nem ő a főnök. Mindenesetre nem sok kedvem volt egy csapat megkeseredett katona tűzvonalába sétálni, de nem volt mit tenni. Teljes harci díszbe öltöztem (mellény, sisak, kala, kard), felkaptam a fehérzászlót és azon töprengtem, vajon készen állok-e a halálra. Elvben igen. Gyakorlatilag viszont úgy ítéltem meg, hogy nekem még rengeteg dolgom van, így nem mondhatnám, hogy sztoikus nyugalommal baktattam keresztül a miniatűr senki földjén. Előttem x honvéd, mögöttem cirka ötven kelta. A gondolat, hogy már megint én kerültem a két világ közé szinte felderített. Az arcom erre féloldalas, kesernyés mosolyba rándult. Amikor elhagytam a képzeletbeli felezővonalat az egyik kis bokor felemelkedett – megmutatva, hogy újabban honvédet növesztett gyökér helyett. A fickón lerongyolódott, terepszínű (ez azért még erdőben is fura, pláne télen) gyakorló, némi durva borosta, álcázás és egy hevederről lógó kala volt. Valaki igazán megörökíthetné a pillanatot. A kép címe mondjuk „harcolósdit játszó nagyfiúk” vagy valami hasonló lehetne. Végül alig pár méterre a vonalaiktól álltunk meg. Kicsit alacsonyabb volt mint én, kicsit remegett is, de nem hittem, hogy kettőnk körül ő félne jobban.
- Szabó Kálmán. – mutatott magára. Ennyire kelta lennék? Még így is?
- Gergő, az elveszett magyar. – mutattam én is magamra. Az arca rándult egyet, szerintem ott helyben szitává akart lyuggatni.
- Szóval a főnök személyesen? – kérdezte élesen. Épp hogy csak nem köpött le.
- Ha azt hiszed, hogy ezek minden szavamnak engedelmeskednek, akkor nagyon tévedsz.
- Aha.
- Mit akartok?
- Mit bazmeg… Lekváros derelyét! – a szimpatikussági indexed elég meredeken zuhan…
- Felőlem aztán bohóckodhatunk, de kétlem, hogy sok értelme lenne.
- Vajon mennyivel lesz nagyobb a szád, ha belelépek? – oké haver, téged már utállak.
- Figyelj…– kezdtem bele, de aztán meggondoltam magam és hangosabban folytattam.
– Figyeljetek! Lehet rajtam röhögni, lehet utálni, lehet szarni a fejemre, csak nem ajánlatos! Az egyetlen módja, hogy élve megússzátok ezt, ha baszakodás nélkül szót fogadtok nekem! Szeretném, ha így lenne. Semmi szükség fölösleges akciózásra!
- Ne faszarogj már Szabó! – hallatszott valahonnan egy új hang.
- Keménykedj anyáddal, te rostos fasz! Angi itt fog meghalni! – kiáltott egy másik.
- Na, menj a helyedre Szabó, mára eleget… - az újonnan színre lépő honvéd még a több hetes retek alatt is kínosan ismerős volt. Ő is felismert ezért akadt el két sértés és lépés között. Már akkor kezdtem belefásulni a meglepetésekbe, így én hamarabb kapcsoltam.
- Szevasz Péter!
- Ó anyám… bazmeg, azt a kibaszott, kurva… - láthatóan alig akarta elhinni.
- Bajod van, Gerely? – kérdezte Szabó.
- Baj, a… Húzzál hátra Szabó, amíg szépen mondom! – Szabó nem mozdult. – Parancs!
- Igenis… - baljóst sejtek. Szóval Gerely Péter alaposan megváltozott, mióta utoljára láttam. Hatalmi harcokba, aztán egy vaskori őserdőbe keveredett pár társával, akik közül az egyik nő és súlyos sebesült. Szabó egy farok, a többiek se lehetnek sokkal jobbak. Tehát Peti most velem farkasszemezett. Kék szeme szinte világított a rohamsisak és a kosz alól. Végül kezet nyújtott.
- Szevasz Gergő!
- Helyzet? – tértem gyorsan a tárgyra.
- Nyolcan, illetve heten vagyunk, szinte mindenből kifogytunk és Angi sem húzza már soká. Komjádi?
- Veselövés. Nem én voltam.
- Seggnyaló volt, de ettől eltekintve jó arc…
- Mi a fene történt?
- Az hosszú mese, annyi időnk meg nincs.
- Morvai üzenete szerint barátkozni jöttetek. Erre meg lövöldözésről kapok hírt…
- Fingom sincs, mi történt. Vencel látott pár kalás keltát. Állítólag a keresztesek kiképeztek párat, azok meg ugye nem haverok. Volt némi tűzharc. Aztán elkezdtek özönleni a vadak…
- Morvai?
- Meghalt, még a támadás előtt. Vencelt már a kelták ölték meg. Miután ennyien maradtunk, mindent bepakoltunk a BTR-be. De az a szar meg lerohadt, pont itt…
- És valaki tüzet nyitott Brennus egyik felderítőjére. – tippeltem meg a mese végét.
- Olyasmi.
- Kurva nagy szarban vagytok, tudod-e? – hogyne tudná, de érdekelt a reakciója.
- Segítesz? – őszintén számított rám. Na, ilyet se láttam még soha, senkitől.
- Megteszem, ami tőlem telik.
- Kösz.
- Neked nincs mit.
Nem látszott rajta, de tudtam, hogy Brennus türelmetlenül várt már a beszámolómra. Röviden megpróbáltam elmesélni neki a történteket, a keresztkérdéseire is igyekeztem válaszolni. Mondjuk infó híján némelyikre nem igazán sikerült. Úgy éreztem magam, mint szóbeli végén. Előadtam amit tudok, a fontos ember pedig most mereng a továbbiakon. Csak itt az UV ismeretlen fogalom.
- Tehát ők a faevő vezér, Movví emberei…
- Rengeteg hasznos tudással és fegyverrel.
- Úgy vélem, kicsit sokat kérsz tőlem Gerrí.
- Te vagy a vezér, tiéd a hatalom. Én csak azt javasoltam, hogy ne büntesd meg őket a tudatlanságukért.
- Téged pedig a tiszteletlenségedért?
- Előrelátóbb vagy te annál… - ez bátrabban hangzott, mint gondoltam. Lányokkal és antipatikus, de intelligens emberekkel mentálisan párbajozni lehet szar, de nincs különösebb tétje. Viszont minden kelták királyával már picit neccesebb. Nem mertem nem a szemébe nézni. Egy darabig bizsergett a tarkóm, ahogy a kelta a látószerveimen keresztül próbált a gondolataiba mélyedni, de végül keskeny mosolyra húzódott a szája. „Na jó, nyerhetsz.” Ismét egy voltaképpen tét nélküli meccset játszottunk le, így számára az eredmény mindenképp megfelelő volt. Részemről viszont…
- Ám legyen! Mostantól a faevők a te tulajdonodat képezik. Az ellátásukról és fedélről én gondoskodom. – minden másról meg én. Tudtam, hogy ez lesz a buktató, csak az érdekel, hogy vajon te tudtad-e, hogy én tudom…
- Köszönöm, Brennus.
- Ha visszaértünk, hozd magaddal az egyiket. Tudod hova.
- Úgy lesz.
***
És úgy is lett. A kilátón szembesítettem a keltát Péterrel. Érdekes volt, a szerepem ezúttal tisztán tolmácsolásra korlátozódott. Ugyanakkor kényelmes is. Persze néha azért, szóltam nekik, hogy ezt vagy azt nem tudom lefordítani, de egész simán ment. A honvédeket lefegyverezték és nem messze az én kunyhómtól szállásolták el – mint a heringeket. Angiról kiderült, hogy azonos azzal a szőke katonalánnyal, akivel karácsony táján olyan jót beszélgettem. Na ja, a meglepetések már meg se lepnek. Elég rossz bőrben volt, de úgy látszott, azért is megmarad. Shannáról továbbra sincs hír. Caitlyn pedig újból próbálkozik, az apja meg tuti, hogy valami háborún töri azt az ókori fejét.
A rövid- és középtávú elfoglaltságaim drámai módon kiegészültek és egyre alaposabban keresztbetesznek a hosszabb távú terveimnek. Péter, Győző, Jani és Éva lelkesen tanulgatnak keltául. Feri állandóan Angit ápolja, Éva is alig tudja elzavarni tőle. Szabó és a haverja Novák pedig egyelőre semmi rosszat nem tettek, de állandóan éreztetik, hogy kit nem tekintenek felettesüknek. És, hogy még szebb legyen az élet, a magyarok pesztrálása mellé Brennus egyre kínosabb kérdései is fárasztanak. Térképet már adtunk neki, éjt nappallá téve ellenőrizteti is a színes csodabőr és a valóság közti kapcsolatot. Persze egyre inkább érdeklődik a fegyverek iránt is. Nagyon észnél kell lennem ezentúl, különben csúnya dolgok következhetnek. A baj csak az, hogy sose voltam jó sakkozó. A legtöbb, amit valaha is elértem a reakciós játékommal, egy erőtlen döntetlen volt. Talán sikerül. Talán elég lesz.
Tököm tele már az egésszel... Itt se jó. Irány a hegy.
Kommentek