Innen indult

2008. október 25-én Komárom-Esztergom megye egy része arra ébred, hogy az ókori Kárpát-medence veszi körül őket. A blog szerzői a múltba sodródva próbálnak élni és túlélni. Levél nekik: atkerulesKUKACgmail.com

Olvasnivaló

Kommentek

Web II



free counters


Címkék

2évad (64) 6evesOM (3) Á.u. 50-es szkíta felkelés (6) airport280bc (3) albertizmus (5) alexandria (5) állat (11) angyali (3) anyagtudományi intézet (2) Anya választása (3) átkerülésnap (1) Áu20 (2) az átkerülés lovasai (38) balaton (1) beteg (11) brennus (4) bz (1) bz249 (36) cian (8) corpus (19) család (17) csentőfa (26) csentőfaitúszharc (4) csk260 (1) drazsé (2) druida (2) égbőlpottyantott (8) eomagyarorszag (5) esztergom (27) evadvaro (3) farkasrolandsaga (2) fegyver (39) fiume (9) fiumeévad (24) fórumposzt (4) franciák (1) gador (25) Galliaiháború (4) gellérthegy (10) ghery (31) gheryévad (9) háború (15) hajó (2) Halmai (6) hamilkar barkasz (1) Hannibál a kapun belül (11) harkaly (7) hellókarácsony (1) hirdetés (2) hírek (24) hirsarok (86) hirsarok au2 (7) horánszky (9) ibéria (2) iskola (8) Isztria (11) jatek (5) katonadolog (6) kelták (56) kindle (2) kitekintő (36) kölyöktomi (4) könyv (15) kovácsgusztáv (6) kritikarólunk (2) laza (2) lázadás (16) love (6) maggoth (1) megtörők (1) mezőgazdaság (3) minisorozat (10) morgolódó (3) munka (6) nemfikció (36) novella (9) őkisátkerültek (3) ómagyarország lángokban (78) ÓML2 (12) ómr1 (4) operation iulia (4) palyazat (4) passer (1) polgárőr (10) politika (6) promó (1) r!t (1) rajz (1) rendőr (9) repülő (4) róma (16) rómaikövetség (18) sacco (4) sport (1) sütőbalázs (4) szavazás (4) szentendre (5) szerepjáték (6) szereplők (1) szerzők (11) szinfalmögé (1) szkíták (3) szs (34) t1gris (25) találkozó (4) tát (2) távközlés (3) technológia (6) teddybear (11) tekercsraktár (19) térkép (1) triumpathor (47) tudomány (1) uránsaga (8) vallás (12) védelemigazgatás (32) vegleg atkerulve (10) vers (1) videó (2) vigyazó szemetek (4) vinitor (25) vitezkapitany (21) wiki (9) zsidók (3) zsozsóbácsi (1) Címkefelhő

Vér, veríték, dögkút

2009.05.22. 11:48 | Harkaly | 27 komment

Címkék: tát katonadolog harkaly

Harkály történetei az ómagyar katonaéletről:

Értékelés, azaz hetedik hét

Járai valami különlegeset eszelt ki nekünk az utolsó hétre. Amikor meghallottuk, az hittük mindjárt dobunk egy hátast. Egy négynapos túrat eszelt ki nekünk, amely során az egység és mi is számot adunk majd tudásunkról, és most először gyakorlatozunk együtt a négyes szakasszal, amelyet szintén Járai parancsnoksága alá rendeltek. Ennek során lábon tesszük meg a Tata-Esztergom távolságot a Duna mentén. Csak éppen a folyásirány szerinti bal oldalon. Tudtuk, hogy ilyen hülye viccei még neki sincsenek, szóval a dolog halál komoly.

Kaptunk kimenőt. Nem sokat, de ebéd után mindenki elhagyhatta a bázist, és csak másnap délelőtt 08.30-ra kellett visszaérnünk. A többség csak bámészkodni ment ki a városba, meg sörözni a kantinba, de akinek volt valakije, az meglátogatta. Salah-nak és Zolinak is családja volt, mi is egyből hazafelé vettük az irányt. Négy hete nem volt kimenőnk, hiányoztak a lányok.

Naná, hogy el kellett vinni őket vacsorázni. Mivel itt is a kórházba kerültek kisegíteni (főleg takarítottak), oda kellett menni, hogy eldicsekedhessenek velünk. Szerencsére itt is be lehetett váltani a hadseregben alkalmazott ételjegyeket (néhány helyen nagyon parasztok tudtak lenni, a rendszer elég döcögve működött), szóval mi kimenőbe öltöztünk, a lányok meg igen gusztusosba (Bezzeg nem illik bámulni! Hol az igazság??!!), és elsétáltunk vacsorázni.

Az étkező meglepően kellemes hely volt, a falakat egy hónapja festették újra, terítő volt az asztalokon, a sarokban pedig egy kétfős társaság játszott régi slágereket gitáron, hegedűn és pianínón. Több helyen is magyar zászló és címer lógott, illetve néhány tájkép. Amerre néztünk, szinte mindenütt kórházi köpenyeket meg egyenruhákat láttunk, kiegészítve egy-két öltönnyel. Tekintve, hogy utalványokat csak a kórházi alkalmazottak és a fegyveres erők tagjai, na meg pár fontoskodó hivatalnok kapott, ez nem volt meglepő. Kicsit olyan volt a kép, mint a berlini éttermek a régi, II. világháborús filmekben.

A vacsora kellemes volt. Abból a kevés jegyből, amit kaptunk, esély sem volt vaddisznósültet vagy őzpörköltet rendeljünk, végül mindenki halat választott. Nagy szemeket meresztettem, amikor megtudtam, hogy vizát eszünk. Tudtam, hogy a Dunából bőven lehet fogni, de eddig csak a történelemkönyvek lapjain találkoztam vele. Ahhoz képest nagyon finom volt, és a fehérbor is passzolt hozzá (kivéve Csabinak, de ő nem szereti a bort. Barbár.) Persze nem tudtunk igazán az ételre koncentrálni...

Persze, hogy körbe kellett vezetni minket az asztalok között, és bemutatni minket minden ismerősnek. Néhány orvos esetén az volt az érzésünk, hogy a bemutatásunk az elriasztásukat szolgálta. Ennek megfelelően viselkedtünk mi is...

Bőven elmúlt nyolc óra, mire hazaértünk. Gyors fogmosás után vonultunk is el „aludni”. Ahogy a szobaajtó bezárult, már dobtam is le a zubbonyt, aztán a pólót. Nagyot nyújtózkodtam és megropogtattam vén csontjaimat, hogy megvillantsam harcedzett habtestemet...

- You are still too fat. – Csak a szeme sarkából mért végig, de közben vigyorgott, és egyre szélesebben.

    - No, I am not.

    - You are.

- No.

- Yes.

- Hmmm. Come here.

- Nooo...

Csak szép az élet.


 

A sorakozónál persze kaptunk pár megjegyzést a táskás szemeink miatt, mire csak ádáz vigyorral válaszoltunk. Teljes létszámban jelen volt a szakasz, összesen huszonhét fő, egy őrmester, két tizedes, négy őrvezető, egy rádiós, egy magyar közlegény és tizennyolc volunteer. A teljes „egyes számú legvegyesebb brigád”, hogy Rejtő Jenőt idézzük. A másik szakasz is felsorakozott, ők egy rajjal és egy géppuskás team-mel többen voltak, szóval összesen vagy hetvenen voltunk. Járai is megjelent, két másik hadnagy és két tizedes kíséretében. Ők voltak hivatottak értékelni a munkánkat, illetve „kisegíteni”. Reméltük, hogy erre nem lesz szükség, mert annak a mi sávjaink látták volna kárát.

Már a Lábatlanig tartó séta során megmutatkoztak a két szakasz közötti különbségek. Nálunk szinte teljesen kimaradt az alakizás (leszámítva persze a díszlépést meg a tisztelgést), a másik szakasz őrmestere viszont szemlátomást azt vette a fejébe, hogy menetelésből az ő emberei lesznek a világbajnokok. Miközben mi négyfős csoportokban, laza láncban haladtunk az élen (harci formáció), szerencsétlen „négyesek” kettős sorban, nyomorúságos képpel baktathattak mögöttünk. Csányi őrmester úrnak persze ez nem tetszett, ahogy az sem, hogy közben beszéltünk. Hülyéje nem értette az angolt, mi meg nem akartuk elmagyarázni, hogy a tananyagot kérdezzük ki az emberektől, utána pedig az taktikai szituációkat gyakoroltunk (pl. „Hogyan védenéd meg azt a parasztházat négy/nyolc/tizenkettő emberrel?”). Hagytuk duzzogni, nekünk nem parancsolt, a hatásköröket a hadnagy világosan elmagyarázta.

A másik különbség a korunkból adódott. A szakaszunk legfiatalabb tagja huszonhárom éves volt (Stewart), a legidősebb negyven (Salah), érettebbek voltunk, és többet láttunk a világból. „Négyeskék” legtöbbje alig múlt el tizennyolc, éppen csak kikerült a gimiből, és csak esett-kelt az életben. Sajnáltuk őket egy kicsit, persze nem mutattuk ki.

Lábatlannal egy legalább ezeréves komp vitt minket át a Dunán. A hajósoktól megtudtuk, hogy rendszeresen mennek át őrjáratok a túlsó partra, békés a terep és vannak ösvények is. Ez egyrészt megnyugtató volt, másfelől kicsit kiábrándító. Azt hittük, hogy valami igazi őrültséget fogunk csinálni, amivel mi leszünk a legkirályabbak. Végigmenni azon az ösvényen, amit mások már kitapostak, nem volt eredeti. Kicsit csalódtunk Járaiban.

Az átkelés után persze rá kellett jönnünk, hogy a dolog mégsem olyan egyszerű. Felmérve a környezetünket és kialakítva a védelmi zónát, szembesültünk a valósággal. Az ösvény címszó alatt azt kellett érteni, hogy a múlt héten egy vaddisznó végigkocogott a cserjésben, és letört pár ágat. Járható terep alatt pedig azt, hogy van gyalogsági ásó és szabad átvágni magunkat. Ráadásul ez az oldal nem volt szabályozva (majd panaszt teszünk keltáéknál), és végig az ártérben kellett gazolni. Nem volt víz, de sár annál inkább. Alig volt száraz terület, enni nem tudtunk leülni, az esti alvásra gondolni sem mertünk. Még csak el sem indultunk, de már rohadtul élveztük...

Mi vezettük a menetet. A legtöbb vezetői munkánk abból állt, hogy próbáltuk együtt tartani a szakaszt, nehogy elveszítsük egymást a sűrűben. Őserdőben gazoltunk, annak is az ocsmányabb fajtájában, dőlt rólunk a víz a golyóálló mellény meg a málha alatt. Mindent magunkkal cipeltünk, amire szükség lehet, a hordágytól a négynapi vízkészleten át a punji-karókig. Lőszerből is harctéri javadalmazást kaptunk (8 tár), az altiszteknek ehhez hozzájött még a pisztoly meg a gránátok is.

Az iram kegyetlen volt. Óránként váltottuk egymást az élen, de így is kidöglöttünk. Az sűrűben megült a levegő, befülledtünk a ruha alatt, sárkoloncok ragadtak a bakancsunkra, ráadásul napfény sem sok ért le hozzánk, szóval látni is alig láttunk. Őszintén szólva fogalmunk sem volt, hogy mit csinálnánk, ha a kelták most zúdulnának a nyakunkba. Akar öt méterre is lapulhattak volna tőlünk, egyszerűen elsétáltunk volna mellettük. Olyan volt az egész, mint az a film, amit még régen láttam. Charlie Mopic 84. vietnami háborús film, hat katona őrjáratra megy, aztán mindenki meghal a végén. Vagy a Szakasz. Eléggé elfogytak a szereplők a végére. Vagy a Predator. Ott is csak Arnie élte túl. Gyúrni kéne...

Lövés dörrent mögöttünk. Azonnal reagáltak. Egymásnak vetettük a hátunkat és csőre rántottuk a fegyvert. Senki sem tüzelt, Csabival azért üvöltöttük rendesen a Hold fire!-t. Száguldott az adrenalin az ereinkben, a sűrűt fürkésztük, de semmi sem történt. Se kiáltozás, se további lövések. Arra gondoltunk, hogy valamelyik hülye csőre töltötte a fegyverét, aztán elsült. Így jár az, aki nem szokta meg. Mi éjjel-nappal fegyverrel jártunk a bázison, de belénk verték, hogy aki Járai „kizárólagos, személyes, szóbeli” parancsa nélkül csőre meri tölteni, annak letépik a tökeit. Aztán Járai kiabált, hogy jön. Kényelmesen lépdelt, és valami gusztustalanul ádáz vigyor terült szét a képén. Kezében ott volt a pisztoly, még a füstöt is látni véltem. Végigmért minket, aztán kiadta a menetparancsot. Szórakozunk, hadnagy elvtárs? Anyád! Tény, hogy utána éberebbek voltunk, különösen a hátunkat figyeltük...

Estig alig nyolc kilométert tettünk meg légvonalban. Óránként alig kettőt.. Hosszú hétnek ígérkezett Az éjszakáról nem is beszélve. Tüzet nem gyújtottunk, nehogy eláruljuk a pozíciónkat. Úgyis mindenki hideget evett, főleg kolbászt, füstölt húst vagy esetleg konzervet. Egymás hegyén-hátán kuporogtunk, és mindenki próbálta szárazon tartani magát, de egyre kevesebb sikerrel. Esély sem volt, hogy elég fekhelyet találjunk hetven embernek a kis tisztáson. Végül az egyetlen kényszermegoldás maradt, mindenki hullazsákban aludt. Talán ez volt az egyetlen olyan felszerelés a gépkarabély mellett, amiből a sereg mindenkit megfelelően el tudott látni. Lehúztuk a cipzárt, belegyömöszöltük a hálózsákot (többnyire nem katonai készletből valót, az enyém szép rózsaszín volt), és abba bujtunk bele. Tisztára, mint egy rakás neodrakulan hippies, hogy Chris-t idézzem...

Az őrség hátborzongató volt. Mindig egy raj volt ébren, kétóránként váltottuk egymást, és próbáltuk nem összecsinálni magunkat. Két ember kapott éjjellátót (Járai szerezte netuddhonnan), azok hóérzékelővel fürkészték a környezetet, a többi meg mereszthette a szemét. Nem kellett nagy képzelőerő, hogy keltákat, ragadozókat vagy éppen a mumust lássuk minden bozótban, minden mozgó árnyban, és hogy minden neszre viszketni kezdjen az ujjunk a ravaszon. Egész éjjel fújt a szél, zörgette az agákat és összevissza hordta a félig rohadt avart. Az se segített a hangulatunkon, ahogy a többieket bámultuk. A gyenge holdfénynél mindenki holtfehér volt, és mindenki nyakig behúzta a háló- meg a hullazsákot Még jó, hogy nem nézek horrorfilmeket. Örültem, mikor végre letelt a szolgálatom, és bevackolhattam a saját fekhelyemre.

A zaj még a holtakat is felébresztette volna, nemhogy minket. Először azt hittem, hogy egy rakás vaddisznó csörtet felénk, de aztán feltűnt, hogy a hang a közvetlen közelemből származik. Kitekertem magam a zsákokból (rossz alvó vagyok, mindig forgolódok), és megkerestem a zaj forrását. Közben megnéztem a karórámat is, alig múlt negyed öt.

Csányi őrmester úr csomagolt. Nejlonzacskóba csomagolta az élelmiszerét, nejlonzacskóba csomagolta a tartalék lőszereit, nejlonzacskóba csomagolta a szennyeset, külön-külön mindent. Szerintem meg a nejlonzacskóit is nejlonzacskóba csomagolta. Kurva hangos volt. A saját szakasza vagy megszokta már vagy csak nem mertek szólni, a mieink felől azonban sorra röppentek fel a Who the fuck/What the fuck... kezdetű mondatok, és többen is megvádolták az őrmestert, hogy vadhazásságban el a saját anyjával. Persze, ennyit értett angolul, szóval üvölteni kezdett az embereinkkel, mire Csabival és Zolival mi is idomultunk hozzá, és vadszamarat idézve ordítottunk vele. Járai aztán túlüvöltött minket, és félrevont minket egy kis beszélgetésre („Bagán, Végvári, ha lennének oly' szívesek!”). Tőle szokatlan udvariassággal közölte, hogy a pattanás a seggen többet ér, mint mi ketten, és ha még egyszer visszaszólunk a felettesünknek, akkor letép rólunk ezt-azt. Mondjuk kezdi a sávjainkkal... Aztán mehettünk vissza aludni, bár nem sikerült.

Nulla-öt-tizenötkor mindenki felkelt (vagy már fenn volt), összecuccolt, és fegyverrel a kézben, a hátizsákján ülve várta a napfelkeltét. Mivel egy sereg ilyenkor a legsebezhetőbb, ezért gyakoroltatta be velünk a hadnagy ezt a szokást. A másik szakasz szemmel láthatóan azt se tudta, hogy mi van. Ezen őszintén meglepődtünk: akkor ez mégsem standard kiképzési anyag? Illetve visszatértünk a Járai-témakörhöz: ki ő valójában, és honnan tudja azt, amit tud? Valaminek kellett lennie a koponyájában, mert biztonsági örökből nem sűrűn csináltak hadnagyot...

A reggeli megint a szokásos kolbász-löncshús-kenyér ínyencség volt, de a hadnagy „harci ellátmányként” kerített egy kis doboz kávét. KÁVÉT, érted! Két hónapja nem ittunk egy kortyot sem, erre előszedett egy fél doboz instant kávéport És egy kis dobozban cukrot! Na, ez már tudás. Kellett is a koffein, főleg annak, aki nem aludt rendesen már két éjszakája...

A menetben ma sem volt köszönet. Alföldi gyerek lévén eleve utáltam a hegyeket („Jó is az, ha lapos.”), de most a dombokat is meggyűlöltem. Fű alig borította őket, sár annál több, úgyhogy felfelé menet rendre pofára estünk, lefelé menet meg seggre. Nyirkos-párás idő volt, kicsit szemerkélt is az eső, szóval esély sem volt rá, hogy megszáradjon rajtunk a ruha. Ma szerencsére a másik szakasz szerencsétlenkedett az élen, én, mi csak mentünk utánuk. Végre egy kicsit beszélgethettünk a hadnaggyal is, bár főleg ő kérdezett. Leginkább az érdekelte, hogy mit tudtunk kihozni az ales könyveiből. Már a negyediknél tartottunk, és jók voltak, használható információ volt bennük. Végre mi is rákérdezhettünk, hová kerülünk a kiképzés után. Annyit válaszolt, hogy valahová a gyepűre, hogy elkerüljük a nyelvi félreértéseket a civilek meg a „légiósaink” között. Mondjuk ezt el tudtam képzelni:

    - Béla bácsi, miért szúrta le azt a katonát? Nem látta, hogy honvédegyenruha van rajta?

    - Láttam én, de olyan furcsán beszélt. Azt hittem, hogy ruszki.

    - ???

    - Azok a gazemberek! Negyvennégyben elhajtották az apám teheneit, aztán negyvenötben a lovait is, utána meg négy...

    - Jó, jó Béla bácsi, tessék visszaülni!

Na igen. Tényleg nem kellett volna kockáztatni...

Lassan kezdtünk beletörődni a menetelésbe, és ahogy lenni szokott, harmadnap reggel beütött a gebasz...Futva jött a négyesek rádiósa, és Járai kezébe nyomta a kagylót. Szerencsére elég hangos volt, hogy mi is hallottuk Baranyai hangját:

          - Három per kettes különítmény, azonnal térjenek vissza a partra! A légi felderítés nagyerejű kelta csoportosulást észlelt maguktól három kilométerre észak-északnyugatra. Azonnal szakítsák meg a gyakorlatot. A folyami őrség naszádja úton van magukért, amint kiértek a partra, vörös füsttel jelezzék a pozíciójukat! Vétel!

          - Parancsot értettük, visszavonulunk a partra! Vörös füsttel jelezzük a pozíciónkat a naszádnak! Járai vége és kiszáll!

                  Alig ötszáz méterre voltunk a parttól, de az út igen hosszúnak tűnt. Estünk-keltünk, ahogy átvágtunk a dzsindzsáson, a négyesek törték az utat, mi meg fedeztük a hátunkat. Ez főleg azt jelentette, hogy a környezetünket fürkésztük hőkamerákkal. Semmi érdemlegeset nem láttunk, pár perc alatt a parton voltunk kifulladva a futástól. Felváltva kémleltük a folyót és a sűrűt, Járai pedig elhajította a füstgránátot pár méterre tőlünk szélirányba. Aztán csak vártunk...

                      Öt perc múlva már hallottuk is motorzúgást. Ütött-kopott, lepergett festékű kis hajó húzódott a part mellé. Előző életében talán túrahajó lehetett, ami Esztergom meg Visegrád között szállította az embereket. Mostanra „előléptették”, kapott egy géppuskát az orrba, meg egy másikat a tetejére. Felette hatalmas magyar lobogó lengett, ami azért csak megdobogtatta a szívünket...

                      A hajó talán harmincszemélyes lehetett, szóval két turnusban mentünk. Járai először a négyeseket küldte át, mi addig védekező állásba vonultunk, várva a vérszomjas hordákat. Mire nagyon eluntuk volna magunkat, visszatért a hajó, és mi is bezsuppoltunk. A kb. ötperces hajókázás alatt félrevonultunk Zoli, Csabi meg én, hogy haditanácsot tartsunk.

Megállapítottuk, hogy jókora távolságot tettünk meg, és hogy tulajdonképpen teljesítettük az út felét. Amennyire ki tudtuk venni, valahol Nyergesújfalu és Tát között lehettünk, jó tizenkét-tizenöt kilométerre Esztergomtól. Meg is jegyeztem, hogy ez már nem lesz nagy kihívás, mire kaptam két, elmeroggyantaknak kijáró pillantást: „Pista, szerinted ez ilyen könnyű lesz”??

A tátiak mostanra már hozzászokhattak a katonák látványához, mégis kaptunk néhány csodálkozó tekintetet és megjegyzést. Volt is mire. Miközben az egyszerű halandó kényelmes tempóban sétált volna az aszfalton, időnként átlepve a kátyúkat, addig mi következetesen kerültük azt. Ki-be ugráltunk a csatornákból, laposkúsztunk a parkokban, Járai és Zoli felhajtottak minket a játszótéri mászókákra, ugrálhattunk át a sövény felett, mindezt egy remekül szórakozó kis tömeg és két röhögő körzeti megbízott előtt, akiket szerintem „terrorveszély” miatt kolompolhattak oda. Úgy nézhettünk ki, mint a német ejtőernyősök a Sas leszállt-ból, megfejelve egy jó adag Gyalog Galoppal. Lassacskán visszasírtuk a túlpartot, ott legalább csak a békák néztek hülyének minket. Hosszú délutánunk volt.

Sötétedésre elhagytuk Tátot, és a csatorna partján tábort vertünk. Mivel Járai szerint már nem voltunk terepgyakorlaton, ezért nem járt kávé és cukor. Be kellett érni a kevéske mézkészletünkkel meg a hadtáp által ránksózott teánkkal (A normálisabb fajták már rég elfogytak, csak csipkebogyó és körömvirág maradt. Brrr! A háború pokol...). Tekintve, hogy már hazai terepen voltunk, ezért Zoli kieszközölte, hogy csak négyfős őrség legyen, mi meg aludhassunk. Járai belement, mi meg aludni.

    - Ébredj Pista, bazmeg! - Csabi a lelket is kirázta belőlem. Körülöttem teljes sötétség volt, egyetlen zseblámpa pásztázott, és mindenki a felszerelését kapkodta magára. Nagyon hirtelen éber lettem. Mi van itt, kitört a demokrácia?

    - Salah és a négyesek egyik őrszeme eltűnt! Zoli keresni kezdte őket, ő is eltűnt! Vérnyomokat találtunk, meg az elhagyott sisakjukat. Behurcolták őket a bozótosba.

    - Járai merre van? - Kérdeztem, miközben belebújtam a bakancsomba. Bassza meg! Pont az én egységemmel történik ez is. - Kik voltak?

    - Ott van! - Bökött a zseblámpával a fényforrás felé Csabi. - Állítólag kelták. Ja, és Salah-éknál voltak az éjjellátók.

Eddigre már magamra akasztottam a mellényt, és éppen a fegyvereimet ellenőriztem. Zakatolt az agyam az eddig hallottaktól. Itt állunk vakon, három emberünk és három fegyver az ellenség kezén. Közben rohantam Csabi után Járaihoz.

    - Szedjék össze az embereiket, és indulás utánuk. Maradjanak együtt a rajok és húzzák be a fejüket! Akárkik vannak odakint, van két éjjellátójuk és lehet, hogy a fegyverhez is értenek. Ne lőjenek! Zoliék is ott vannak.

    - Igenis. - Más mondanivalóra most nem volt idő.

        A cuccunkat hagytuk ott, ahol volt. Pár szóval eligazítást tartottunk, és négyfős csapatokban megindultunk a sötétbe. Két oszlopban indultunk el. A sisakokba szó szerint belebotlottunk a sötétben, az egyiket vagy három méterre rúgtam, mindenkit megugrasztva a csörömpöléssel (Bocs!). Közben Járai kikapcsolta a lámpát és a többi raj is megindult a bozótba. Legyező alakzatban szóródtunk szét, mi voltunk a jobbszárny, a négyesek a bal, a géppuskások hátramaradtak Járaival. Mentünk bele az éjszakába, nem látva semmit, de csak előre. Ez ellene volt minden józan észnek, de nagy ívben tettünk rá. Salah-nak itt a felesége meg a két lánya, Zolinak is családja van... Időnként megálltunk hallgatózni, de a többiek zörgésen kívül semmit sem hallottunk. Kivert minket a víz, minden kis zaj mennydörgésként hangzott, minden neszre összébb húztuk magunkat...

Két fegyver is felugatott előttünk, a lövedékek a fejünk felett süvítettek el. Olyan húsz méterre lehettek tőlünk egy nagy fa tövében.

- Get down! - Nem mintha kellett volna a biztatás. Ketten is viszonozták a tüzet mögöttem - „Hold fire for Fuck's Sake! Salah's there!” - üvöltöttem le őket. Nyugi van! Gondolkozz! Kimeredt szemekkel bámultam Csabit, ő meg engem. „Most mi legyen, Pista?”

    - Hadnagy! - Üvöltöttem. - Előttünk vannak!

    - Előre! - Jött a válasz. - Utánuk!

    - Oh shit! Fix bajonets! - Fogalmam sem volt, miért adtam ki a parancsot, szerencsére mindenki teljesítette, Csabiék is. - Shoot in the air! Charge!

Egyszerre lódultunk előre, az egy felé fordított fegyverekkel lövöldözve. Ha ezek kelták, talán bepánikolnak és elfutnak, ha nem, kinyírnak minket... Elértük a fát, de embert nem találtunk, csak töltényeket. Itt voltak, de most merre tovább? Egyenesen előre!

Időközben a balszárnyon is volt egy kis lövöldözés, de az őrmester üvöltve zavarta tovább az embereit, szóval mi is mentünk tovább. Fogalmunk sem volt, mi lehet tőlünk tíz méterre, hogy mi van a többi rajjal. Kis idő múlva valaki felkiáltott: „Árok keresztben előttünk, uram, úgy húsz méterre.” - „Elfoglalni!”

Üvöltve, lövöldözve lódultunk meg ismét, és vetettük be magunkat az árokba. Csak utána vettük észre, hogy félig van vízzel és iszonyatos bűzt áraszt. Hirtelen két világítórakéta is felvillant a fejünk felett, mi pedig megláttuk, mi van alattunk. A víz véres volt, a tetején döglött állatok és véres-mocskos húscafatok, rothadó belek úsztak. Abban a pillanatban valaki belerókázott a vízbe, amit szinte mindannyian követtünk. Velünk szemben felugatott egy géppuska, a nyomjelzős lövedékek a fejünk felett száguldottak el. „Get down!! Ambush!” Kik ezek! Mi ez? Újabb Morvai-puccs?

Adam, a rajom lengyel tagja nem bírta tovább, öklendezve, botladozva mászni kezdett kifelé az árokból. Christian és én egyszerre ugrottunk rá, és együttes erővel rántottuk vissza. „Stay here! Look at me!” - Felváltva üvöltöttünk neki és a többieknek. Közben fogtuk Adam-et, aki magánkívül volt a pániktól, remegett és valamit lengyelül motyogott. Próbáltunk halkan beszélni hozzá nyugtatgattuk, közben szerencsére odaért Csabi és vele Raf, aki az anyanyelvén szólhatott hozzá. Úgy tűnt, ez használt. Közben felmértem a helyzetet. Néhányan továbbra is a levegőbe lövöldöztek, bár mostanra tudtuk, hogy nincs értelme. Akárkik vannak előttünk, nem most csöppentek bele a modern hadviselésbe. Lapultunk az árok mélyen, csillapítottuk a többieket, és Járaiért üvöltöttem. A rakéták világítógömbjei közben lassan ereszkedtek lefelé. Próbáltunk kilesni, de a géppuska teljesen az árokba szorított minket, időnként egy-két Kalasnyikov is megszólalt. Járai csobogva-fröcskölve kúszott mellém, kezében pisztoly. Maga mögé bökött a sötétbe:

- A rádió bedöglött vagy zavarják a frekvenciánkat. Vártak minket, és ideszögezték a seggünket ebbe a kurva árokba! - Dühöngött Járai.

    - Szóval nem kelták. - Mondtam ki a nyilvánvalót.

    - Azok biztosan nem. - Fújtatott. - Valami javaslat, hogy mit tegyünk?

A gyérülő fényben felmértük a terepet. Olyan volt, mintha valami dögkútba keveredtünk volna. Tőlünk jobbra nem sokkal véget ért, balra meg ki tudja, meddig húzódott. Körülöttünk ritkás erdő terült el, a fák szabályosan sorakoztak egymás után, az aljnövényzet pedig kusza bokrokból állt. Olyan volt, mint egy néhány éve telepített erdő. Időközben mindenki összeszedte magát, és próbálta figyelmen kívül hagyni a mindenféle szerves maradványt maga körül. Arról pedig, hogy mit csináljunk, fogalmunk se volt. („Gyújtsunk tábortüzet és énekeljünk vidám dalokat?”). Járai morogva indult vissza a másik szakasz irányába. Mi pedig vártunk, miközben újra sötétbe borult az éjszaka. Közben ellenőriztem az időt, éjjel egy óra huszonkét perc volt. Pont az éjszaka közepén csaptak le ránk. - De miért nem nyírtak ki minket a táborban? - Csabi kérdése jó volt. Ennyi erővel akar a tábor szélén is felállíthatták volna a géppuskát, hogy lekaszáljanak minket. Időközben a másik szélen valamivel próbálkozhattak, mivel a géppuska újra megszólalt, és megszórta fölöttük a fákat.

Közben támadt egy ötletem. Amilyen óvatosan csak tudtam, megindultam az árok széle felé. Ha ki tudok mászni egy-két emberrel, akkor az oldalukba kerülhetek. Alig egyenesedtem fel, egy sorozat feltépte előttem a talajt. Pucoltam vissza. Ez nem jött be...

Kovács tizedes (4/1) kúszott oda hozzánk az árokban. Erősen zihált.

    - Járai eltűnt! Ahogy kihunytak a fények, egyszer csak nem látta senki! Mi a fasz van?

    - Honnan tudjuk? - Kezdett elegünk lenni a helyzetből, ez az új információ csak adalék volt.

    - Szerintetek lelépett?

    - Nem hiszem. Nem olyannak ismertük meg. - Válaszolt Csabi, én pedig egyetértettem. Járai fura alak volt, néha napokra eltűnt a kiképzés során is, de mindig tisztességes volt a maga módján, és tartotta magát az elveihez. Akkor viszont hol van?

    - Biztosra veszitek? - Kovács kérdése jó volt. A jelenlegi helyzetben ki tudja?

Jobb ötlete neki sem, és az őrmesternek sem volt, hogy mit kellene csinálni, úgyhogy lapultunk. Kezdtünk fázni a hideg vízben, de akkor sem akaródzott kimászni. Inkább a hipothermia, mint a golyó...

    - Katonák! Az ellenállás reménytelen! Adjátok meg magatokat! Foreign soldiers! Surrender now! - A kiáltás a fák közül jött egy hangosbeszélőn vagy hangszórón keresztül. Mély férfihang volt, de mást nem tudtunk megállapítani róla. Szóval erről volt szó! De kik ezek?

    - Katonák! Adjátok meg magatokat! Nincs esélyetek! Foreign soldiers! Give up! You have no chance! - Akárkik vannak odakint, készültek ránk. Tudták, hogy mi vagyunk az idegen kontingens. Hogy nyomatékot adjon szavainak, az idegen hang tüzet vezényelt, mire a géppuska és a gépkarabélyok újra rákezdték. Mi újra csak lekaptuk a fejünket. Közben én megfordultam, és hátamat az ellenség felé eső árokfalnak vetettem, és végigmértem embereimet. Több villogó szempár is felém fordult, várták, hogy mi legyen.

    - Does actually anybody wants to surrender? - Kérdeztem. - Because I do not.

Akármilyen szarban vagyunk is, nem adhattunk meg magunkat. Nemcsak a szeretteink miatt (Azoknak, akiknek a rokonai Morvaihoz csatlakoztak, súlyos retorziókkal és megaláztatással kellett szembenéznie. A lányoknak rajtunk kívül senkijük se volt. Mi lenne velük?), de az eskünk miatt is. Ha már csináljuk, csináljuk tisztességesen. Ha szar, ne szeressük, de akkor is csináljuk végig... Szerencsére a többiek is így gondolták. Nem akartam senkit sem kényszeríteni.

    - Adjátok meg magatokat, vagy kivégezzük a társaitokat! Surrender now or your comrades will be executed! - Na, most szúrtátok el! A kurva anyátokat! Előrántottam a pisztolyomat, és a többiekre mordultam:

    - Reload and prepare for attack! We have to kill them or every one of us will die! We do not have any other chance!

    - And Salah? - Talán Jeremy volt az, aki kérdezte, talán Stuart. Nem mintha számított volna.

    - He is either dead or will be soon if we hesitate! - Fel se tűnt, hogy Csabi is megjelent mellettem.

    - Készen álltok? - Kérdeztem.

    - Aha. - Néha nem kellett többet beszélnünk.

    - Oké, várjatok a jelemre! Wait for my signal! - Aztán ahogy csak tudtam, megindultam megkeresni Csányit. Közben kiadtam a „felkészülni” parancsot az utamba kerülő embereknek. Újra elhangzottak a fenyegetések sötétből, amikor megtaláltam. Az őrmester éppen Kováccsal tervezgetett valamit, de nem érdekelt.

    - Ha itt gubbasztunk, megdöglünk. Szuronyt fel, aztán nekimegyünk! - Nem volt kedvem körmondatokhoz. Megütődve bámultak rám? - Megvesztél, Végvári?

    - Másfelé úgyse tudunk menni! Talán meglepjük őket. Van jobb javaslat?

    Úgy tűnt, hogy Csányi itt akar gubbasztani karácsonyig, aztán Kovács felvetette, hogy várjuk meg Járait. Akár a becsvágy, akár a bizonyítás vágya, akár a más lehetőség híján, de végül az őrmester belement az ötletbe. Újratöltöttem a gépkarabélyt, ellenőriztem a szuronyt, aztán a levegőbe lőttem.

Mintha a sírból keltünk volna ki a Végítéletkor, úgy ugrottunk ki az árokból. Nem lőttünk, csak üvöltve rohantunk előre, várva az első golyókat, de azok csak nem jöttek. Helyette újabb rakéta röppent fel, és egy hangszóróból felharsant a Nibelungok lovaglása Wagner eposzi művéből. Na, erre már nem tudtunk gombot varrni. „Most akkor mi van?” - hogy a szőke nőt idézzük. A kiabálás elhalt, csak álltunk bambán és még káromkodni is elfelejtettünk. Aztán vagy fél percig semmi sem történt. Utána üvölteni kezdtem, hogy senki se lőjön és várjanak.

A szemközti bokorból egy dülöngélő árnyék lépett elő. Salah úgy röhögött, hogy megfájdult az oldala és alig tudott járni. Mögötte ott jött a másik őrszem, Zoli és még két másik katona fekete álcaruhában. Kezdett megvilágosodni, hogy mi ez az egész. Hátranéztem, és Járait láttam közeledni vigyorogva, zsebre tett kézzel.

    - YOU BASTARD! - Legalább hatan ugrottak oda Salah-hoz, hogy nyakon csapják. Mindtől meg is kapta.

    - Szóval mire volt ez jó, uram? Azon kívül, hogy belerohantunk a géppuskatűzbe a vaksötétben? - Az utolsó szál váltás gatyámban ültem Járai meg Csabi mellett, kávéval a kezünkben és a vízben pancsolókat néztük. Az éjszakai hideg ellenére a táborba visszaérve mindenki belerohant a vízbe, hogy lemossa magáról a mocskot. Az „összeesküvők” ruhája ugyan tiszta maradt, őket azonban egyszerűen belehajították a Dunába. A mosakodás után volt aki kimászott a partra ruhát cserélni, de vagy húszan nagy vízicsatába kezdtek.

- A bajtársaik bajban voltak, és maguk utánuk mentek. Csak ez számít. Hogy az adott helyzet jól vagy rosszul végződik, az mellékes. Most már maguk is tudják, hogy ha bajban vannak, akkor a bajtársaik a segítségükre fognak sietni, vagy éppen megbosszulják magukat. Hiába van abszolút légifölényünk, hiába a tüzérségi támogatás, odaát – bökött a túlpartra - csak ez fog számítani. 

A bejegyzés trackback címe:

https://omagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr951137199

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ghery88 · http://omagyar.blog.hu/ 2009.05.22. 12:16:15

A hókamerától (ejnye boibo...) és a does-wants-tól eltekintve imádtam;) A végén még összehozok egy újabb írást a hétre, köszönöm Harkály!

szs. · http://szabosandor.blog.hu 2009.05.22. 12:21:16

Ghery, ha piszkálod a korrektort, ráduszítom Albertet! A does-wantsra én is felfigyeltem, de simán életszerű, hogy egy nemzetközi szakaszban így nyomják. Don't shed no tears, és egyéb klasszikusok.

bz249 2009.05.22. 12:34:23

@szs.: Hát igen nem a Royal Shakespeare Company-t izé Platoont szerződtették a munkára :)

A Lesből Támadó Ruhaszárítókötél · http://www.planetside.blog.hu 2009.05.22. 12:39:50

Anybody willing to surrender? 'cos I don't!

Az angol kicst nagyon szabatos, amúgy viszont nagyon ott volt! :)

bz249 2009.05.22. 12:42:44

De legalább megtudtuk, hogy Harkály tizedesnek a közízléstől eltérő elképzelései vannak az ideális testzsíraránnyal kapcsolatban :)

szs. · http://szabosandor.blog.hu 2009.05.22. 12:43:07

Amúgy a nyelvoktatás szinte olyan, hogy először megtanítják, hogyan kell beszélni a nyelvvizsgán, utána meg azt, hogyan kell beszélni az anyanyelvűekkel...

drazsé 2009.05.22. 13:00:23

hehe, stenem, a jó öreg állati belsőséges trükk :)

és mindíg, minden körülmények között "megeszik" az újoncok :)


kérdés:

szervezeti felépítés csak itt esetleges (személyi állományhoz igazították a kereteket)?
kicsit variálnám a dolgot, mégpedig a következőképpen:

a 2 raj x 3 lövészcsoport maradna, azonban a rádiós+őrmester+magyar közlegényt módosítanám úgy, hogy +2 magyar közlegény géppuskás (irányzó és segédje)

szs. · http://szabosandor.blog.hu 2009.05.22. 13:04:51

Jól hangzik. Szerintem az idegenlégiósoknál esetleges a dolog.

Harkaly 2009.05.22. 13:21:44

@drazsé: Egy probléma van ezzel: nincs géppuskánk. Se szanitécunk. Se rakétavetőnk. Még csak egy mesterlövészpuskánk se. Ez egy sokadik zászlóalj sokadik szakasza, az használjuk, ami maradt...
Ha valami extrát akarunk, azt lopni kell, vagy a keltáktól szereznünk :-)

Harkaly 2009.05.22. 13:37:56

@szs.: Mea Kulpa! Egy évig tanultam a nyelvtant, hat évig meg felejtették velem. Az angoloktól tanulni meg...
ÉN legalább nem mondok mindig örökké "in it"-et meg "ain't nobody"-t, ha ez mentség.

Harkaly 2009.05.22. 13:40:57

@bz249: Harkaly tizedes NEM kövér, ez egyszerűen csak alkati kérdés. Egy 43 kilós csajtól meg mit várhat az ember??

drazsé 2009.05.22. 13:41:51

@Harkaly:

nincs szanitéc? hát senkit nem lehett elzavarni egy gyorstalpalóra?
nem kell sok - egyelőre

rakétavető: nem is baj, teljesen szükségtelen

mesterlövészpuska: szintén szükségtelen, illetve másutt nagyobb hasznát veszik


géppuska:
elég baj
nem szép dolog így bánni az idegenlégiósokkal...

szs. · http://szabosandor.blog.hu 2009.05.22. 13:43:13

Szerintem teljesen jó ez az angol itt.

A 43 kilós csajjal kapcsolatos kérdésre meg részletes választ vársz? :)

bz249 2009.05.22. 14:21:04

@Harkaly:
javítok: Harkály tizedes barátnőjének/feleségének vannak a közízléstől eltérő elképzelései az ideális testzsíraránnyal kapcsolatban :)

drazsé 2009.05.22. 14:32:06

mit cikizetek szegény Harkályt?

egyszerűen csak nehézgránátos és kész :)

boibo 2009.05.22. 15:51:22

@Ghery88: akkor az eddigiekből már tudhatod: az angol nem én voltam, ellenben a hókamera... hát igen :D
Viszont Harkály olyan kifejezéseket használ, mint "dzsindzsás" vagy "lelkiroggyant" - imádom! Komolyan mondom, szinte már sajnálom, hogy van új billentyűzete! :)PPP

bz249 2009.05.22. 16:10:36

@boibo: amúgy az ártéri növényzetet is szokták dzsindzsásnak nevezni? A mi vidékünkön az a szúrós, tekeredős giz-gaz. Az ilyen nedves, vizenyős társulást meg a susnyás terminus technicus-szal illetik.

drazsé 2009.05.22. 16:49:41

hejj, ha a guglimapsot tudnám 13-as nagyításban kiexportálni...

bz249 2009.05.22. 17:03:28

@drazsé: viamichelin?

szerintem jobb, bár exportálni még nem exportáltam róla... de jelöli, hogy a kelták milyen történelmi nevezetességet/szállodát vagy éttermet találnak az út mentén :)

bz249 2009.05.22. 17:07:10

http://www.viamichelin.com/viamichelin/int/dyn/controller/Cartes?strAddress=&strMerged=bicske&strCountry=EUR&x=30&y=12

és van egy export to email opció benne

bz249 2009.05.22. 17:09:30

de neked a print... jobbklikk kép másolása hasznosabb lesz ;)

drazsé 2009.05.22. 17:50:55

domborzati kéne, nem autóstérkép :P

mindegy, megvan kicsit nagyobb léptékben, nem jöhet mindig minden össze

(F)ordító · http://aztirjaa.blogspot.hu/ 2009.05.22. 18:49:27

@drazsé:
nyomsz egy Prtsc-t és a vágólapról utána bepasztázod a képszerkesztőbe.

boibo 2009.05.22. 18:50:49

@drazsé: miért nem jó az autós? Az úthálózat megmaradt, nem?

Harkaly 2009.05.22. 22:51:53

@boibo: Miért sajnálod, hogy megtaláltam a magyar billentyűzetet? Attól még olvashatod őket...
@bz249: A susnyás inkább nádas, de ez is területenként változó.
süti beállítások módosítása