Április 21. A második nagy nap.

A nagy nap hajnala az öreg Conner szebb napokat is látott kunyhójában ért. A többiek persze a hosszúházban akartak tudni, de hajthatatlan voltam. Egy ideig ez a kis szellemfalu és ez a kunyhó volt az otthon fogalmához legközelebb álló hely. Ébredés után még egy ideig lustálkodtam. Biztos a tudat miatt, épp egyszemélyes békekövetként és körözött terroristaként akarok eljutni a gyepűig. Ha közben meg nem gondolom magam. Ha ki nem nyírnak a kelták. Ha le nem lőnek a magyarok. Ha, ha, ha… Úgy döntöttem nincsenek feltételek. Elhatároztam valamit és véghez is fogom vinni. Pont. Kimásztam a takaró alól. A derekam még nem az igazi. Kiléptem a kunyhóból. A tegnap este kért dézsa már ide volt készítve. Remek idő volt, főleg nekem, aki ha tehetné, egész évben húsz fokon élne, kivéve télen. Télen hideget és havat akarok. Azért egy szál alsógatyában egy kissé hűvösebb volt a kelleténél. Nem érdekelt. Hidegvizet locsoltam az arcomba, majd egy egész tisztességesnek mondható mosakodást csaptam. A fogkendőmmel meg fogat is mostam, már amennyire ez egy foszladozó vászondarabbal megoldható. A nyelvemmel összeszedtem a szálakat majd egy korty vízzel öblítettem. Kész. Kiráncigáltam a takarót és a holmimat, majd letelepedtem a kunyhó elé. Érdekes, hogy tulajdonképpen sehol senki. A többség persze őrségen van, mások gyakorlatoznak, de hogy még Donagh se nézzen felém… Mindegy, erre még visszatérek.

Fél éve élek a vaskorban. Fél éve nem láttam tükröt és fél éve nem foglalkoztam napi rendszerességgel az úgynevezett civilizáció által elvárt higiéniai akármikkel. Nem igazi elvárás, de megkövetelek. Nem létszükséglet, de kell. Igazából marhára nem, csak pár dologra kell figyelni és kész. De tekintve, hogy követségbe megyek… Ideje volt egy alapos ellenőrzésnek. Az arcom még nem lehet az igazi, érzem a duzzanat helyét és mintha a jobb szemem sem úszta volna meg teljesen. Eddig se voltam sasszemű, de egyértelmű, hogy a ballal jobban látok. A jobb felkaromon egy vágás emlékeztetett arra, hogyan próbáltam ész nélkül meghalni. Már egész szépen gyógyult és alig volt gennyes. Shanna mézes-zsíros nyershús tapasza valószínűleg megmentett a komolyabb fertőzéstől. Ha netán orvosilag is bevizsgálnának érdekes kontrasztot fog majd adni a másik forradással. Négy öltés, üveg, fiatalság. Vajon most mit csinál az, aki az üveg másik oldalán volt? Április vége van, hamarosan érettségi. Megint elkalandoztam. Az égéseim szintén Shanna-tapaszokkal lettek kezelve, ha teljesen behegedtek az én törzsem is olyan lesz mint a fáké. Pláne, ha valahogy sikerül megöregednem. Valahol van itt egy vágás is, inkább csak makacs karcolás. A mellkasomon még épphogy látszik az a folt, ami most sokkal kínosabb lenne, ha nem lett volna rajtam a mellény. Szóval deréktól fölfelé elég sokat változtam. A lábam rendben volt, eltekintve a rohadt körmeimet. Pláne azt a szemetet a nagy lábujjamon. Pár perc alatt sikerült egy picit javítani rajta hála Erzsi néni kisollójának. Most épp a dézsa hideg vizével próbálom enyhíteni a kínt. A sánta követ, hehe. Félig ülve, félig fekve könyököltem a hátam mögött. Ahogy így végignéztem magamon enyhe mosoly keretében megállapítottam, hogy nem csak sebeket szedtem magamra. Igaz a bordáim ismét kilátszanak, szerintem leestem a cirka hetvenkilós versenysúlyom alá, de a léha, tohonya testnek szinte nyoma sincs. A vaskor és az idiotizmus megedzi a bölcsészt is. Na nem duzzadtak rajtam az izomkötegek, de én is éreztem, hogy jobb formában vagyok, mint valaha. Már göthös keltának is elmennék. Arra jutottam, hogy a testem sokkal jobban járt, mint a ruhám. A cipőm egész tisztességesen tűrte a megpróbáltatásokat, de a flancos gördülőtalpa szinte teljesen lekopott, az orra is megadja magát lassan. A cipőfűzőt pedig már csak ki tudja miféle erő tartja egyben. A farmeromat még talán anyám se tudná rendesen kimosni. Odahaza valaki biztos ezreket adna érte, olyan elnyűtt és kopott. A térde és a zsebei szinte fehérlenek, a szára egy merő földfolt, hogy a helyenként belealvadt vérről már ne is beszéljek. A zoknim természetesen lyukas és büdös, más baja nincs. Fél év egy lábon, egy cipőben, hóban, fagyban, sárban… A pólóm is elég gyászos képet mutatott. Valaha a kedvenc pólóm volt, féléve pedig az egyetlen. Szakadt és lyukas volt ott, ahol a bőröm is, csak épp szerencsétlent senki sem foltozta össze. De azért a sötétkék színét még tartotta és a vér se nagyon látszott rajta, ha nem nézték túlságosan közelről. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy mindezt én éltem át. Hogy az lettem, aki. Én magam pedig szinte semmi változást nem érzek. Szinte…

Végül csak felöltöztem és összeszedtem mindent, ami csak kellett. Némi élelmet, egy kulacsot vízzel, a naplómat, a tárcámat, morvai kameráját és az egyik mp3-at. Utóbbira még sikerült felmondani pár dolgot a közelmúlt eseményiből. Ha mázlim van, találok valami riportert az óemeregytől. Exkluzív anyag. A cuccot bevágtam egy zsákba és a vállamra vetettem. A nap valahogy hat és hét között kelt, ahogy én is. Mire lenyugszik, már ómagyar őrizetben leszek. Még visszatáncolhatnék. Foghatnék mindent és mindenkit, aki számít és leléphetnék. Itt hagyhatnám ezt az egészet, oldják meg maguk. Lehet, hogy sokkal bölcsebb és nem utolsósorban biztonságosabb lenne. De természetesen szóba sem jöhet. Ha már sikerült elhitetnem magammal, hogy majd én mindent helyrerakok, akkor úgy is lesz. Tudom, hogy meg kell próbálnom és hogy nem fogom feladni. Velem már úgyse tehetnek semmit. A szülinapom közeledtével meg biztosan nem. Három nap múlva a világ minden táján nagykorú leszek, minden időben. Hogy közben felnőttem-e már egy másik kérdés. Tulajdonképpen a részegen fetrengésen és a gyermekáldáson kívül már mindenben részt vettem, amiben férfi részt vehet. Ha férfinak nem is, de tapasztaltabbnak érzem magam és ezzel elégedett is vagyok. Shanna viszont nő. Szerelmes nő, még ha olyan átkozottul céltudatos is. Kicsit összevesztem vele, mert pont most célozgatott rá, hogy odaát valószínűleg kinyírnak. Azt meg nagyon nem akarja. Nem pörgetem végig újra a dolgot, a vérnyomásom normális, köszönöm. Ékes anyanyelvemen közöltem vele, hogy most már döntse el, mit akar és tartsa magát ahhoz. Tuti, hogy megértette, mert azonnal csönd lett és már két napja nem láttam. Valószínűleg azért megyek át a zöldhatáron, hogy ne őt keressem. Pedig világos mit tennék szívesebben. Viszont ha kiderül, hogy dirket csinálta, hogy biztosra menjen a tervével… Kitekerem a nyakát. Lehet, hogy szó szerint.

Úgy döntöttem, ha nem jön senki én se várok és az erdei ösvény felé vettem az irányt. Persze, hogy ott vártak. Évi, Árpi mankón, Donagh és Gelix. Tényleg örültem nekik. Különösen Árpinak és Évinek.

- Te tiszta hülye vagy! – köszöntött a benga felderítő. Elég mókásan festett a mankójára támaszkodva.

- Épp most fürödtem.

- Biztos, hogy ezt akarod Geri? – kérdezte Évi. – Elég jó esélyed van, hogy már a Gyepűn ledurrantanak…

- Engem nem fognak. A nyilvános akasztás sokkal, de sokkal jobban mutat.

- Mondtam neked, hogy ez lesz. – fordult Árpi Évihez. – Egy idealista vadmarha vagy, legalább fegyvert vigyél!

- Minek?

- Minek bazmeg… - nézett föl az égre. Én is így szoktam, ha ordító nagy hülyeséget tapasztalok. Ízlések és pofonok. Ha pofon vágom, most nem biztos, hogy vissza tud ütni. Mert nem biztos, hogy lesz kinek. Végül sóhajtott egyet és kezet nyújtott. – Aztán visszagyere!

- Ha elkísérnél, még lóghatnánk együtt. – mosolyogtam. Idióta szóviccekben jó vagyok.

- Vigyázz magadra Geri! – ölelt meg Évi – És tényleg gyere vissza!

- Majd igyekszem. – még puszit is kaptam a borostás képemre.

- Eljött a nap Gerrí. – szólalt meg Donagh. – Légy óvatos, a felderítők szerint dögmező van előtted. Nem lesz könnyed séta.

- Észben tartom. A fiúk?

- Mindenki tudja a dolgát. Az őrség mindig itt lesz, ahogy meghagytad.

- És ha nyárig nem térnék vissza?

- Akkor elmegyünk.

- Nagyon helyes. Tartsatok rendet és vigyázzatok egymásra.

- Shannáról miért nem kérdeztél? – feszegette azt a témát Gelix, amit mindenki került.

- Te talán tudsz róla valamit?

- Elvonult Gobvinu ligetébe és megtiltotta, hogy felkeresd. – Nem tudom, hogy nézhettem rá, mert úgy igyekezett folytatni, mintha az elf a tekintetével is tudna ölni. – Tényleg nagyon szomorú. Rá se lehet ismerni…

- Folytasd, nem foglak bántani. – Tényleg nem állt szándékomban, épp csak annyi fenyegető hangszínt próbáltam használni, ami rábírja az igazság kibökésére. A vaskor finomítja a nyelvhasználatot (és még az orrodat is tisztítsa).

– Azt hitte, hogy te vagyok. Majdnem a karjaimba ugrott, de aztán rájött, hogy nem. Ekkor rettentő dühös lett, aztán pedig hirtelen elhallgatott. – A Nő, így, nagybetűvel. Gelix folytatta. – Végül odaadta ezt, hogy adjam át neked. – Egy apró fagyöngykoszorút kaptam. Shanna visszavár.

- Vissza fogok térni. Cselekedjetek a terv szerint és nem lesz baj. Ha mégse… - Jaj Shanna! – akkor sem szakad le az ég, tudjátok a dolgotokat. Ég veletek!

A búcsú kissé jobban meghatott, mint azt terveztem. De nem számított. Legalább tudtam, hogy nem vagyok teljesen lelketlen szörnyeteg. Inkább az éledő erdőt nézegettem. Zöldülő fák, madárcsicsergés, kék ég, kellemes levegő. Imádtam. Tudtam, hogy egész életemben ilyesmit akarok látni, ide tartoztam, ezt szerettem. Aztán ennek vége lett. Szinte éreztem, ha lehet ilyet egyáltalán, hogy mikor léptem át a korok közti vonalat. Mondjuk az is lehet, hogy csak a szagok első hullámai értek el. A távolban halmokat láttam. Sötét, formátlan halmokat, amikre nem emlékszem decemberből. Pár száz méter után már tudtam, hogy a halmok árasztják a szagot. A mező új értelmet adott az elég elcsépelt hullahegyek szónak. Kicsivel beljebb már egy-egy kósza testrészt is láttam, a cipőm alatt apró fémdarabok ropogtak. Itt-ott töltényhüvelyek is hevertek. Akadt pár kráter is. Mögöttem az erdő, teli élettel és millió szállal húz vissza. A vaskor. Ahol azzá lettem, aki vagyok. Körülöttem és előttem pedig a huszonegyedik század. És én még csak nem is benne éltem le életem nagyobbik felét. Halál vagy Shanna? Hagyjam, hogy a világ ismételten legyűrje az akaratomat? Az én akaratomat? Hát nem átléptem már számtalan határvonalat? Dehogyisnem. Túlléptem volna már önmagamon? Tudtam, hogy épp csak elértem azt a személyt, aki valójában vagyok. Csak most, csak ennyi év és kaland után. Párszor már tisztáztam dolgokat, de most végre tudatosult bennem. Tényleg Fülöp Gergő vagyok, az átkerült bölcsész, esetlen ifjú, sokszoros gyilkos és körözött terrorista, kelta népvezér és leendő családapa. Eljött az én időm...

A merengésből egy nagyon is ismerős hang zökkentett ki. Kiderült, hogy nem messze az egyik hullakupactól, egy kráter közelében ácsorogtam, az arcomon bárgyú mosollyal. A hang egy kala závárjától származott. Egy zavart magam korabeli honvéd tartotta és már rajzottak a társai. Épp ideje volt srácok, hát nincsenek őrjáratok?

- Ki a faszom vagy te?! – Azt hitte, hogy ha látszik rajta, hogy fél én is félni fogok.

- Tedd azt el kisfiam! – szóltam neki unottan.

- Ki… ki a geci vagy? Válaszolj, te beteges fasz, vagy lövök!

- Kit talált Kádár honvéd? – kérdezte valami tisztes vagy tiszt. Végre valaki, akivel beszélhetek. Két kalás sráccal és pár rohamásót szorongató honvéddel érkezett.

- Jelentem, nem tudom! Egyszer csak itt ácsorgott és vigyorgott erre a belesgödörre!

- Értem. Tegye el! – A honvéd biztosított és leengedte a kalát. A tisztes vagy tiszt pedig felém fordult. Láttam rajta, hogy ő is úgy néz rám, mint aki még nem látott fehér átkerültet. – Volna szíves azonosítani magát és elárulni, hogyan kerül egy friss csatatérre?

- Hogyne. – vetettem oda, mintha csak a vonaton kért volna helyet mellettem. Kezdtem élvezni. A lába elé dobtam a zsákot, erre persze mindenki ugrott volna, ha nincs bennük némi fegyelem. A tisztest vagy tisztet kivéve mindegyik alulról verhette a húszat – szép mondhatom.

- Mi ez?

- Minden.

- Szórakozik velem?! – kezdett kicsit morcos lenni. Mi az, hogy nem félek tőle meg a legényeitől?

- Naná. – Itt már egyesek a röhögéstől, a tisztes vagy tiszt meg a méregtől akart robbanni, így jobbnak láttam folytatni. – Na, srácok vigyetek már Albi dandihoz, hazajöttem! Örültök, ugye?