- Huszonhat éves voltam az Átkerülésnél, pont egy barátomat látogattam meg Piliscsabán. Mindenem odaát maradt, az összes rokonom, pénzem, dolgom, az egész életem.
A kora reggeli ébresztőtől eltekintettek, tíz óra felé jött egy szelíd tekintetű középkorú nő, kávét hozott, cigarettával is kínált. Miután bekaptam pár falatot Kata összecsomagolt hajnali reggelijéből, megkért, hogy kövessem, mert Pál vezér szeretne velem beszélni. Hezitáltam, hogy vigyem-e a pisztolyomat. Végül a zsebembe süllyesztettem, annyira nem is volt feltűnő.
- Az én apám huszonkilenc volt akkor - jegyeztem meg. - Én pedig tíz hónapos.
- Hm - túrt a szakállába az öreg. Hatvanhat éves, ennek nagyobbik részét az antik között töltötte, igen szép kor. Ez még akkor is tiszteletet parancsoló dolog, ha egy időszennyezőről van szó. - Tehát akkor maga is még odaát született.
- De semmire sem emlékszem belőle.
- Nyilván, mert akkor még csak azt látta a világból, ami közvetlenül körülvette. Esetleg a tévét...
- Nem engedtek tévézni a szüleim.
- Bölcs dolog - bólintott. Megragadta a kancsót és kérdezés nélkül teletöltötte a poharamat. Mikor látta, hogy felszalad a szemöldököm, dörmögve nevetett. - Ez nem aknavető, hogy ne lehetne rátölteni. Neszmélyi bor, tudja, mi árat fizettem érte, míg idekerült?

Valóban nagyon finom bor volt, de soha sem voltam nagy ivó, most pedig a szokásosnál is jobban rühelltem volna, ha nem teljesen tiszta a fejem. Azért az illendőség kedvéért belekortyoltam.
- Nem is tudtam, hogy Ómagyarország kereskedik a... - Elakadtam, mert rájöttem, hogy szépen már nem mászok ki ebből a mondatból. Na ezért is utáltam inni, nincs annál rosszabb, ha az ember gondolatai a szavai után kullognak.
- Az időszennyezőkkel? - ráncolta össze a homlokát, majd elmosolyodott. A neszmélyi bor pár cseppje ott maradt a szakállán és sárgásan csillogott a késő délelőtti napfényben. Meleg napnak ígérkezett, pedig még épp csak elkezdődött a május. - Hivatalosan nem is. Sőt. De mindennek megvan a módja. Nem csak a kereskedésnek. Több emberem tanult ómagyarországi iskolákban, az egyik egyenesen az Átkerült területen, Piliscsabán. Ahonnan az én pályafutásom indult. Az egyik lányom pedig az egri erdőgazdaságin végzett.
Úgy tűnt, ez utóbbira a legbüszkébb. Hiába, a család az család.
- Elnézést - mondtam azért.
- Miért kér elnézést?
- Úgy érzem, megsértettem.
Legyintett. Nagy, kérges lapátkeze volt.
- Ugyan. Ez a tény. Nem is titkoltam soha. Bár nem mondom, hogy jól esik, hogy egy kalap alá vesznek mondjuk hajdanvolt barátommal, aki mostanában kiöregedett kalózként igazgatja a családi flottáját a Fekete-tengeren, de tisztában vagyok a helyzetemmel. Bár azt nem mondanám, hogy belenyugszom és várom a sorsomat most, hogy az emancipációs csapatok már a kertek alatt vannak.
Sóhajtott egy nagyot, nyögésnek is beillett, majd az asztalra támaszkodva felállt.
- Ha van kedve, körbevezetem egy kicsit. Délután ki is lovagolhatunk, ha nem lesz túl fáradt. A barátja még legalább egy hétig nem lesz szállítható állapotban, talán érdekli, hogyan élünk errefelé.
- Természetesen - tettem le a poharat és én is felálltam.
- Azt nehogy hagyja megmelegedni! - mutatott a borra. - Személyes sértésnek venném.
Megelőztem a bajt.

- Amikor idejöttem, bármerre is nézett az ember, mindenhol erdőt látott - mutatott körbe Pál vezér, a  torony tetején fújó szél a hajába kapott. - Arrafelé vertünk tanyát, a Torja-patak mellett, olyan messzire ettől a falutól, amit még elviselhető távolságnak tartottak.
A falu annak idején olyasmi lehetett, mint ahova a dákok először elvittek, mára már semmi sem maradt belőle. A patak és a kis folyó összefolyása mellé épített település sokkal inkább emlékeztetett az emancipációs hadtestek nyomán kinövő városkákra, mint az antik porfészkeire. A vizeket kissé felduzzasztották, a házakat vaskos körgát fogta körül, ami egyaránt védett a hegyekből lerohanó áradások és a betörő ellenség ellen, ez utóbbiak kedvéért még egy őrtornyokkal sűrűn teletűzdelt cölöpfal is húzódott  a gát tetején. A házak rendezett, szabályos sorokban álltak, gazdasági épületek, apró kis kertek bújtak meg köztük, a négy szélesebb utca nyílegyenesen futott a város közepére, a főtér mellett pedig a négyemeletes fatorony állt, aminek egy lendülettel jöttünk fel a tetejére - azért ez szép teljesítmény egy ilyen öreg embertől.
- Hányan laknak itt? - kérdeztem.
- Itt a városban bő háromezren. De hozzánk tartozik még úgy kétszer annyi lélek a völgyben, egészen a hegyekig, meg odafent is van pár állomásunk. A szorosban lassan befejezzük az erődöt, kell is, mert a szarmaták már megint nagyon mocorognak.
- A túloldalt?
- A Kárpátok túloldalán. Rendszeresen átcsapnak errefelé, még nem sikerült leszoktatnunk őket. A gazdagságunk híre jobban terjed, mint a fegyvereinkké.
- Láttam, puskát is gyártanak.
- Megesik. De nem a puska a legfontosabb, hanem a lőszer hozzá. Ott, arrafelé látja az egyik szénégető-telepünket. Kicsit lentebb meg, a Fekete-ügy mellett van az egyik salétromkertünk, néha elég büdös, szerencsére nem nagyon szokott arról fújni a szél. Kénünk annyi van, hogy már egy előzetes megállapodást is kötöttem az emancipátoraikkal a kitermelés felfuttatásáról és a szállításról. Az tud jó szerződést kötni, aki igazából nem szorul rá semmire.
- Csak a fegyvereire - jegyeztem meg a korlátnak dőlve. A szépen megművelt parcellákat néztem a folyócska partján, nyomokban maradt pár kisebb erődfolt is köztük, néhány kisebb falut is ki tudtam venni a párás idő ellenére. Kissé távolabb még mindig az erőd zöldje uralta a tájat, de elég sok irtás vágott a testébe, és még több helyen gomolygott füst az ég felé. Pedig nem is kell fűteni. A városka egyik, sűrűbb őrtornyokkal védett sarkában egy vaskos kémény alatti kőépületben valami nagy gép dohogott, az épület mellett szabályos kockákban sorakoztak a rönkfák.  Tízezer iparosodó, lőfegyverekkel jól ellátott, szervezett anti, élükön egy időszennyező kiskirállyal. Az még egy megtörő dandárnak se sétagalopp, az emancipációsok pedig joggal félhetnek, hogy a torkukon akad a falat.
- Hát az sem árt - hagyta rám, bár nem tudom, arra gondolt-e, amire én. - Kata lányom tisztességgel a gondját viselte?
- Természetesen. - Remélem, itt azért ugyanarra gondoltunk. - Rendes tőle, hogy olyan sokáig fenn maradt miattam.
- Amúgy is éjjeli bagoly - legyintett, a szakálla alatt azért büszke mosoly bujkált. - Legalább legyen valami haszna is.
Mesélt még pár dolgot a városról, majd az órájára pillantott.
- Ha megbocsát, el kell intéznem néhány hivatalos ügyet. Addig egy másik lányom gondjaira bíznám, ha szeretne pihenni, vagy esetleg lefürödni. - Nem tudom, célzásnak szánta-e, a bevetés kezdete óta eléggé leépültek ezirányú igényeim. - Várom ebédre, úgyhogy ne engedjen neki, ha valamivel kínálni próbálja.
Az említett lány mintegy varázsütésre felbukkant a torony feljárójában. Pár évvel idősebb lehetett Katánál, jól látszott rajta, hogy az anyja egy elég tipikus anti lehetett, haját szorosra kötött kendő takarta.
- Izolda - mutatott rá Pál vezér. - Ő a vendégünk.
Megfordult a szél és megéreztem a salétromkertek szagát. Nem bántam, hogy még odébb van az ebéd.

Az Izolda nevű félvér nő - nem tudtam rá másképp gondolni, bár egy antropológus biztos kiakadt volna ezen - kínálásának elég könnyű volt ellenállni. Vagy egy órán keresztül nem is szólt hozzám, eleinte azt hittem, hogy néma, majd kiegyeztem azzal, hogy nem tud magyarul. Levezetett a toronyból, félúton épp összeakadtunk a tűzőrök váltásával, egy fordulóban félreállva elengedtük őket, majd visszamentünk abba a nagy épületbe, aminek az emeletén aludtam és a földszintjén boroztam Pál vezérrel. A fürdő az alagsorba épült, a hasított kövekkel kirakott falakból hűvösség áradt, épp akkor fűtöttek be, amikor leértünk. De télen biztos jobban tartja a meleget, mint a fenti fagerendák. Izolda ragacsos szappant és durva szövésű törülközőt hozott, majd magamra hagyott - már kezdtem félni, hogy végig akarja nézni a dolgot. A meleg vízre várnom kellett, s mivel az alternatívául csak ennek a néma, bekötött fejű nőnek a társasága szolgált, úgy döntöttem, hogy kemény katonaélet ide vagy oda, engedélyezek magamnak egy hosszú, melegvizes kiázást.
A ki tudja honnan szerzett fémtartályban csilingelve zubogni kezdett a víz, elzártam a kályha levegőjét, elég, ha csak izzanak bent a tuskók, majd óvatosan megnyitottam a tekerős csapot és bamba áhítattal figyeltem, ahogy az érdes felületű faragott kőkád lassan megtelik a gőzölgő vízzel. Nem láttam sehol beöntőnyílást a tartályon, itt is vezetékes víz lehet. Érdekes. Semmiféle víztoronyra emlékeztető dolgot nem láttam a környéken, lehet, hogy a tűzőrök tornyának belsejébe rejtették el a tartályt. A gőzgépükkel meg közvetlenül ki tudják emelni a folyóból a vizet. Különösebben szűrni sem kell. Ügyes, nagyon ügyes. Némelyik emancipátor műszaki is megirigyelhetné. Negyven év alatt a vaskorból a gőzkorszakba - hivatalos állami segítség nélkül. Engedtem hideg vizet is hozzá.
És ha valami nem hivatalos összefonódás áll a háttérben?
Ledobtam a ruháimat, bakanccsal a kézben kicsit töprengtem azon, hogy mit lehetne csinálni vele, hogy ne legyen ennyire büdös, de nem jutott eszembe semmi jó ötlet. Leraktam a kályha elé, hátha a melegtől hamarabb kipárolog belőle a szag, majd a kád rücskös szélébe kapaszkodva a forró vízbe ereszkedtem.
Titkos összefonódás? Akár az is lehet. Egy ilyen teljesítményű gőzgépet, generátort, vezetékeket nem hoznak össze itt az erdő közepén.
Úgy éreztem magam, mintha feloldódnék a szappantól faggyúszagú vízben, talán a mennyország lehet ilyen.
Ha van is összefonódás, jobb kimaradni belőle. Semmit sem kérdezni, lelépni minél előbb. Reggel kipróbáltam a rádiót, de továbbra sem jött be semmi, mondjuk nem is nagy távolságú beszélgetésre tervezték. Annyit azért meg kell kérdeznem, hogy mondjuk a brassóiakkal kapcsolatba tudok-e lépni valahogy.
A kőkád még nem melegedett át, muszáj volt addig maradnom, amíg meg nem tudtam, mennyi időbe kerül, hogy átvegye a víz hőmérsékletét. Egyszer le is kellett cserélnem hozzá az egészet, a salétromkertek ázhatnak hasonló színű löttyben, mint ami lejött rólam.


- A barátom családjánál laktam és éheztünk - vett ki egy zsíros szelet húst a tálból Pál vezér, majd      öntött hozzá egy kis szaftot is a krumplijára. - Az Átkerülés után mindenki kapott fejadagot, de az egyre kevesebb lett és fénykorában is csak az éhenhaláshoz volt elég. Rettentően szégyelltem magam, amiért a fejadagomon túl még a barátom családjának kevés félretett ételét is pusztítottam, így inkább jelentkeztem a seregbe. Ott se éreztem jobban magam, de legalább enni adtak rendesen. Összebarátkoztam pár hasonszőrű társammal, az Átkerülés után már semmire sem jó egyetemista szakra jártunk mindannyian és egyikünk nagyobb idealista volt, mint a másik. Új esély arra, hogy minden helyrehozzunk, amit az átugrott kétezer évben elrontottak. Nem lesz se rabszolgaság, se vallásháború, se pestisjárvány, se világháború, se holokauszt. De amikor már a sokadik kelta falut kellett porig égetnünk, hogy elvegyük a kedvüket a folytonos támadásoktól és ki volt adva feladatul, hogy a szemrevalóbb fiatal lányokat különítsük el a tiszteknek, kezdtük úgy érezni, hogy semmivé lesz az az esély, amit ki tudja minek a szeszélyéből kaptunk. Illetve velünk együtt az egész világ kapott.
Némán nyiszáltam az oldalast, a zsíros falatokra a bort is bátrabban ittam. Lettek volna kérdéseim, megjegyzéseim is, nekem is sokat meséltek az Átkerülésről, szüleim - és Pál vezér - generációjának az élete gyakorlatilag másról sem szólt. De inkább csak figyelmesen hallgattam. Nem láttam még sokat, de ahhoz épp eleget, hogy ne akarjak jobban belekeveredni.
- Négyen kezdtük el tervezgetni azt, hogyan is kellene jól csinálni a dolgokat - folytatta. A családja jelen lévő tagjai tisztelettudóan hallgattak, nyilván már kívülről tudták az egész történetet, a legkisebb gyerekek tíz év körül jártak, de mikor az apjuk megszólalt, külön figyelmeztetés nélkül ők is abbahagyták egymás piszkálgatását és síri csendben ettek tovább. - Először csak az üresjáratok unalmas perceit tettük kicsit érdekesebbé vele, na meg addig sem gondolkoztunk azon, hogy miket is tettünk és még miket fogunk, szigorúan parancsra. Nagyívű stratégiákat vázoltunk fel. Az egyik társam történész volt, a másik szociológus, Márk barátom teológus, én meg andragógus. Ez még együtt is kevés volt akkoriban, még a történészek is csak favágónak kellettek. A nagyívű stratégiákat azután aprópénzre váltottuk, mit lehetne csak egy anti faluval kezdeni? Hogyan szerveznénk meg az életet, miket vezetnénk be, hogyan fogadtatnánk el velük a változásokat... Majd az egyik estén, mikor Márk barátommal voltunk őrségben, egyikünk felvetette, hogy meg kellene csinálni. Nem csak gondolatban, hanem igaziból. Nem is tudom, melyikünk volt, én vagy ő. - Megvonta a vállát. - Végül is mindegy.
Az egyik fiú félrenyelt, fuldokolva köhögni kezdett. Izolda ott ült mellette (lehet, hogy az ő gyereke volt és nem is Pál vezéré?), komor arccal ütögetni kezdte a gyerek hátát, majd mikor a köhögés nem akart csitulni, morgott valami mentegetődzésfélét és kihúzta a gyereket a napfényes étkezőből. Az öreg egy pillantásra sem méltatta őket, viszont észrevettem, hogy Kata mosolyogva összenéz egy másik, hozzá hasonló korú, vörös hajú lánnyal. Volt valami gúnyos ebben a mosolyban.
- A többieket sem kellett nagyon rábeszélni - nézett maga elé az öreg, az a vonalat követte végig lassan a kése hegyével, ahol a hús és a zsír elvált egymástól. - Csak éppen a fegyvereken kívül nem értettünk semmihez. Azokhoz se nagyon, csak annyira, amit egy rövid kiképzés és pár egyoldalú öldöklés alatt felszed magára az ember. Fél évet szántunk arra, hogy összeszedjünk mindent, ami kell. A seregben lehetett szaktanfolyamokra menni, mindannyian elvégeztünk valami olyat, amit hasznosnak találtunk. Az eltávokon az otthoni meg az egyéb hozzáférhető könyvtárakat bújtuk és pengével kimetszettük azokat a lapokat, amiket szükségesnek gondoltunk, egész könyvet nem akartunk cipelni, az túl nehéz. Én főleg a Révai lexikont szerettem, jó metszetek voltak benne, azt gondoltam, ha a huszadik század elején össze tudtak rakni ilyesmiket, akkor mi is megpróbálhatjuk. Ma már csak nevetek az akkori önmagamon. Egyen még!
Időközben kiürült a tányérom. Úgy látszik, mégis figyel. Kata rögtön fel is pattant és felém nyújtotta a húsos tálat, illendően szedtem még egy adagot. Régen ettem ilyen jót, ezért is furcsálltam, hogy ilyen hamar elteltem vele. Biztos összezsugorodott a gyomrom, vagy ilyesmi.
- Márknak volt egy ismerőse, egy lakatos, akinek megölték a családját a kelták és teljesen magába zuhant a fickó. Őt is beszerveztük, vesztenivalója nem volt és talán vonzotta az, hogy újra közösségben élhet. A felszerelést is összegyűjtöttük apránként, csak annyit, amit elbírtunk. Gondolkoztunk a csónakon is, de kezdettől fogva sok járőrhajó figyelte a Dunát, és már az Átkerülés első éveiben elkezdték építeni az új flottillát is. Különben is messzebb akartunk menni, olyan messze, hogy a mi életünkben már ne legyen dolgunk az átkerült Magyarországgal. - Letette a kését, megragadta a poharát és felém emelte. - De elszámítottuk magunkat, mert most itt van. Vagy csak én éltem túl sokáig.
- Ugyan, papa! - szólalt meg az egyik kamaszodó kislány.
- Férfiak beszélgetnek! - szűkült össze Pál vezér szeme. - Ne legyél tiszteletlen!