- Finom volt az ebéd? - kérdezte, miközben átvágtunk a főtéren. Apró boltok, műhelyek sorakoztak körben, az emberek vásárolgattak, beszélgettek, kisgyerekekkel sétáltak, pont, mintha otthon lettem volna. A háttérben tompán dohogott a gőzgépet rejtő épület.

- Nagyon finom volt - feleltem, hadd örüljön.

- Én is segítettem a konyhán - vallotta be Kata. - Pedig nem szoktam.

Megálltam az egyik utcára nyíló üzlet előtt. Különféle ruhaneműket árultak, főleg helyi gyártásúak lehettek, de hátrébb észrevettem pár gyanúsan ómagyar nadrágot is. A vevő épp fizetett - ezüstforinttal. Vagy valami olyannal, ami kísértetiesen emlékeztetett az egyik ómagyar érmére.

- Bocsánat - mondtam és odaléptem melléjük. Mikor észrevették, hogy idegen vagyok, riadtan félrehúzódtak.

- Semmi gond - szólt rájuk Kata. - Csak nézelődni akar.

Felvettem a pulton maradt érmét. Tényleg ezüstforint volt.

- Ilyen pénzt használnak? - néztem rájuk csodálkozva.

- Persze - vonta meg a vállát Kata. - Miért, mi ebben a furcsa? Maguk is ilyet használnak, nem?

- Épp ez benne a furcsa.

- Itt minden olyan, mint maguknál. Vagy olyan lesz.

A boltos közelebb intette magához Katát és valamit a fülébe súgott. A lány komoly arccal bólintott, majd sután belém karolt és odébb húzott.

- Attól fél, hogy elriasztjuk a vevőit - magyarázta később, mikor befordultunk az egyik főutcára. - De ha vásárolni szeretne, el tudom...

- Nem akarok vásárolni.

- Esetleg valami emlék a feleségének innen... Nem kell kifizetnie.

Elkomorult az arcom és eltoltam magamtól.

- Nincs feleségem.

- Ó, bocsánat. Nem akartam meg...

- Mindegy, hagyjuk.

Üres, vérfoltos ágy, rajta a kis Eszter, el nem vágott köldökzsinórja nem vezet sehová.

Valami azonban elromlott köztünk, az iránnyal kapcsolatos megjegyzéseken kívül semmit sem szólt hozzám, amíg a kórházhoz nem értünk, én pedig még ennyit se beszéltem. A kórház hasonló faépület volt, mint a város szinte összes háza, de a terméskőből rakott alapja mintha magasabb lett volna és a gerendákat fehérre meszelték. Volt valami komikusan erőltetett abban, hogy a helyi anyagokból, ókorban is használt eszközökkel felépített épület a modern szokásokat utánozta - az apró előtérbe belépve egy recepciós pulttal találtuk magunkat szemközt, mellette Gyógyszertár feliratú ablak, fűzfavesszőből fonott székek a várakozók számára, átható, erős fertőtlenítőszag.

Negyven évvel ezelőtt meg sárral és ürülékkel tapasztott kunyhók álltak ezen a helyen.

Fehér lenvászonköpenyt viselő nő jött elém, húsz éves körül lehetett, durva szálú haját nehezen tudta a főkötője alá szorítani. Lesütötte a szemét, ahogy köszöntött, majd megkért, hogy kövessem.

- A doktor ebédszünetet tart, de ha most szeretne beszélni vele, akkor érte küldetek - mondta, miközben a meszelt deszkákkal borított folyosón vezetett. Kintről nem tűnt ilyen nagynak ez az épület, később jöttem csak rá, hogy több gerendaházat építettek egymás mellé és fedett átjárókkal kötötték össze őket, amiket könnyen el is lehetett bontani, ha fertőzésveszély miatt jobban el akarták különíteni az "osztályokat".

- Nem szükséges - feleltem gyorsan. - Maga mit tud a társam állapotáról?

- A körülményekhez képest jól van - állt meg az egyik ajtó előtt. Itt is, mint az összes többi ajtónál, kilincs helyett két oldalról működtethető fareteszt alkalmaztak. - De kérdezze meg tőle. Szóljon ki a folyosóra, ha szeretne valamit.

Kinyitotta az ajtót és félreállt.

Kolos tényleg sokkal jobban nézett ki, már-már fogadni mertem volna rá, hogy megmarad. Egy tízágyas szobába feküdt egyedül, tartottam tőle, hogy nem azért, mert olyan kevés betegük volt. Lenvászon hálóinget adtak rá, ágya mellett infúziós állvány, feje fölött szabályos kórlap. Mikor észrevett, erőtlenül mosolyogni próbált.

- Zombikám, végre eljutottál hozzám is!

- Szerintem átadhatnám a becenevemet neked - sétáltam oda mellé és alaposan végigmértem. - Egész furcsa vagy így, hogy nem látom a beleidet.

Nem sokkal a bevetés előtt kerültünk párba és különösebben nem mélyült el a kapcsolatunk, igazából mindig is pótcselekvésnek tartottam a jópofának szánt ugratásokat, de Kolossal nem igazán lehetett ennél mélyebben kommunikálni. Legfeljebb úgy, ahogy a medve tette.

- Tényleg annyira szar volt a helyzet? - olvadt le a bárgyú mosoly a képéről.

- Majdnem szó szerint. - Megkocogtattam az infúzió palackját. Vastag falú üveg, ezt helyben készíthették. A cső pedig valami állatnak a vékonybele lehetett fénykorában. Milyen stílszerű. - Jól tartanak?

- Egy szavam se lehet. Csak mindenáron be akarnak húzni a csőbe, az egyik csajjal már fogadtam is, hogy tényleg Brassóban vagyok. Ő meg hülyíti a fejem, hogy nem.

- Mibe fogadtál vele?

- Egy aranyforintba.

- Akkor tényleg hülye vagy.

- Gondolod, hogy nem adja meg? Fizethet természetben is, ha akar.

- Ezek tényleg antik. Időszennyezők.

Tátva maradt a szája. A kórlapra siklott a tekintetem - azt viszont Esztergomban nyomták a sarkában található kis logó szerint. Érdekes.

- Egy frászt - próbálkozott újra egy bájvigyorral.

- Akár kettőt is, de azok. Kézdivásárhely. Majd szedd elő az eligazítási anyagot és legalább most olvasd el őket. Már ha tudsz mozogni.

- Még nem nagyon szabad - motyogta zavartan. - Még könnyen felszakadok. Húz is, mint az állat... Szóval antik.

- Van nálad pénz?

- Miért lenne?

- Akkor te fizetsz természetben. Szerintem az egyik veséd megteszi majd. Ez a nővérke volt az, akinek nincs melle?

- Nem tudom, hogy nővérke volt-e, de melle akadt. Katának hívják, amúgy. Itt ült mellettem, amikor felébredtem. Úgy vettem ki, valami fejes lánya.

És milyen érdeklődő.

Sóhajtottam egy nagyot és leültem a szomszéd ágyra. A fakeret reccsent egyet a súlyomra.

- Ja, az egyik időszennyezőé. Vele még nem találkoztál?

- Nem jellemző.

- Egy öreg fickó. Nyírő Pál. Már vagy negyven éve viszi ezt a helyet. Szépen kikaparta őket a szarból, mi?

- Meg minket is - tette hozzá.

- Mármint téged.

Erre nem mondott semmit. A magam részéről megtudtam, amit akartam, helyrepofozták, kifertőtlenítették, a láza is elég jól alakult a kórlap szerint, bár gyanítom estére megint felszökik majd.

- A cuccod nálam van - közöltem vele hivatalosabb hangra váltva, majd a zsebembe nyúltam és előhúztam a Parát. - Ezt esetleg itt tudom hagyni, ha kell, bár nem tudom, mennyire durvák a lázrohamaid.

Habozott, de ahogy a fegyvert nézte, vágyakozás csillant a szemében.

- Hagyd itt. Majd kiszedem belőle a tárat és máshova rakom.

- Azzal sokat érsz.

- Ha ki akarnának csinálni, már megtették volna. Amúgy meg katona lennék.

Az, büszke lehetsz magadra.

- Oké - adtam át a Parát. - Aztán csak ésszel! Ezek az antik kétszeresen is az emancipációs törvény védelme alatt állnak.

- Szerinted nem tudom?

- A franc se tudja, midet kapta még ki a medve a beleiden kívül. A golyóid megvannak?

- A nővér szerint meg.

Nem akartam tudni a részleteket.

- Este még bejövök - mondtam inkább. - Áthozom az egyik rádiót. Nem jön be rajta semmi, de egymást elérjük, ha kell. Megpróbálom felvenni a kapcsolatot Brassóval, szerintem ők vannak a legközelebb. Ha lesz valami új, szólok. Mást hozzak esetleg?

- Csokit.

Próbáltam ellenállni a késztetésnek, hogy kajánul a képébe vigyorogjak, de nem nagyon ment.

- Csoki nincs. Gyakorlatilag minden kajánkat megettem.

Értetlenül ráncolta a homlokát.

- Miért, neked nem adnak enni? - kérdezte.

- Majd mesélek - zártam rövidre. - Különben sem hiszem, hogy ehetnél ilyesmit. Még a végén a hasadon jönne ki.

- Le lehet szállni a hasamról.

- Ezt a mondatot tartogasd a nővérkédnek.

Tényleg jól volt. Egy újabb teherrel kevesebb.