- Léghajós felderítő vagyok - közöltem a kölyökkel, aki okoskodni akart nekem, mit hogyan kell csinálni a landolásnál. - Láttam már pár ilyet. Lehet, hogy többet is, mint te.
Morgott valamit, majd a következő emberhez ment, kicsit odébb állította, mintha előre tudta volna, hova fog érkezni a leszállókötél. Rosszallóan csóváltam a fejem. Semmi gond nem volt azzal, amit a kölyök csinált, elvégre ő felelt azért, hogy a leszállás ezen szakasza jól menjen, mégis irritált. Egész éjszaka hülyeségeket álmodtam, előtte végig azt kellett hallgatnom, hogy a barakkban mindenki meg van győződve arról, én lettem az a szerencsés, aki dugja Karolát, és reggel is sikerült bal lábban felkelnem. Ezek után csak remélni tudtam, hogy a most érkező járat az áthelyezésemmel kapcsolatban is hoz valami kedvező hírt. Esetleg utolér végre a tábori posta. Fogalmam sincs, hogy áll Anna a vizsgáival, a rádiószolgálat meg egyelőre csak a hivatalos forgalmazást tudta biztosítani. Még csak saccolni sem tudták, mikor lesz bármiféle magánjellegű üzengetésre kapacitás. Bár az atyának itt is voltak postagalambjai, de azt enyhén szólva is bizonytalannak éreztem magánjellegű levelezéssel kapcsolatban. Főleg, hogy ki tudja, milyen kezeken menne át a levél.
Hideg volt, főleg a tegnapi nyárkóstolóhoz képest, északkelet felől rendületlenül fújt a szél, állítólag egészen a kézdiek Nemere hegyétől jön el idáig, cudar idő lehet arrafelé.
Valahogy felbukkant benne egy kép, hogy bent ülök abban az erdei kis faházban, kint süvít a szél, bent ég a tűz és csipkebogyótea gőzölög az asztalon. Annyira élénk volt, hogy szinte még az illatát is éreztem. Lehet, hogy ilyet is álmodtam az éjjel. Annyi minden álmodtam. Karolával is. 
A léghajó vöröses foltként bontakozott ki egy felhőből, izgatott kiáltások futottak végig a kikötésre váró személyzeten, de a nézők is nyújtogatni kezdték a nyakukat. Hetente többször is megfordul a járat, de még mindig esemény. Ráadásul egy csomó anti is érkezett időközben, ők lehet, hogy csak hallomásból ismerik őket - a tüzet köpő, embereket kiöklendező sárkányokat. A gyerekeik már lehet, hogy vezetni is fogják őket. Már ha addig nem vonják ki őket a forgalomból, hogy átadják a helyüket a repülőgépeknek.
Nagyon messze van, hunyorogtam egy kicsit. Még odébb lesz, mire ideér.
- Szondi főhadnagy? - lépett mellém egy tereptarka egyenruhás alak.

- Igen - fordultam felé. A megtörők stilizált öklét-buzogányát viselte a gallérjára hímezve, vállapja alapján őrmester. Névtáblát nem láttam rajta. - Mit akar?
- Rácz százados beszélni kíván önnel.
- Mikor?
- Most.
A távoli vöröses folt felé biccentettem.
- Be vagyok osztva a kikötéshez - közöltem vele. - Nem hagyhatom itt a helyemet. Fél órán belül nem tudok menni.
- De...
- De lehet, hogy egy óra is lesz belőle.
- Rácz százados most akarja látni.
Megvontam a vállam. Hülye megtörő tiszt, vakargatja a tökét egész nap az emancipációs tábor közepén, aztán mikor gondol egyet, rögtön ugorjak neki.
- Ez nem lehetséges, őrmester.
- A százados...
- A beosztásom szerint Varga ezredes közvetlen parancsnoksága alá tartozom - magyaráztam neki, nem tehet róla, hogy az ő fejét fogják leordítani.  - Csak ő menthet fel abból a beosztásból, amire kirendelt. Van tőle parancsa?
Bizonytalanul a leszállóbakra nézett, majd a léghajó lassan növekvő foltjára.
- Nincs - ismerte el.
- Akkor a kikötés után egyből felkeresem Rácz századost. Sietni fogok, ahogy tudok.
Látszott rajta, hogy nincs kedve ezzel a hírrel visszamenni, de nem tudott mit csinálni.
- Értem - mondta. - Sok szerencsét a kikötéshez.
Megvontam a vállam és visszafordultam a hajó felé.
Lassan, méltóságteljesen közeledett, már jó előre le kell fékeznie, léghajóknál ez nem megy olyan egyszerűen, mint más járműveknél. Ezek a teherszállítók is simán tudnak akár hetvennel is menni, a legtöbb ember azonban csak ilyenkor látja őket, ezért hiszik azt, hogy lassú, lomha jószágok.
Bő tíz perc múlva már azt is ki lehetett venni, hogy mitől tűnik vörösnek: egy hatalmas sárkányt mázoltak a léghajó testére, kissé kicsavarva, hogy a hajó oldalán mélybe görbülő, szikrafogó ráccsal ellátott kéménye fölött legyen a festett szörny szája. Valaki biztos rettentő viccesnek találta, másvalaki meg még engedélyezte is. Ezekre a tehenekre inkább valami békésebb dolgot szoktak festeni, elvégre már nem az antikat riogatják velük. Sok olyat is láttam már, amit egyáltalán nem festettek egyedire, fedőréteg, lajstromszám, név, és kész is. A végeken minden más.
Néhány anti gyerek sírni kezdett, amikor ők is meglátták a sárkányt, de az idősebbek közül is többen hátrébb húzódtak, volt, aki jobbnak látta, ha elfut. A két mellettem álló kikötősegéd hangosan nevetett rajtuk. Ennyit az emanacipációs oktatásról. Vagy csak én vagyok túlképzett.
A szél szinte teljesen elállt, gondolom, a léghajósok sem bánták. Már apróbb részleteket is ki lehetett venni, az ezüstös tányérként forgó légcsavarokat, a nyitott alsó fedélzeten kötelekkel babráló matrózokat, a kormányállást, a negyvenöt fokos szögben az ég felé meredezve rögzített géppuskákat. Sikerült elkapnom azt a pillanatot is, amikor a teherfedélzet vetőnyílása feltárult. A hosszúkás hajótest árnyéka elérte a leszállópálya irtását, aki kitartott, akár integethetett is már az érkező hajósoknak, akik mindig szakítottak időt ennek viszonzására. A kikötőpózna büszkén meredt az ég felé.
A leszállásirányító magasba emelte a zöld zászlót, majd többször jobbra intett vele. A léghajó kormánylégcsavarjai elfordultak, hogy helyesbítsenek az irányon. Mikor ráálltak a megfelelő sávra, két zöld zászló lendült a magasba, majd keresztbe tették őket. A vetőnyílásból kibucskázott egy szalmazsákokkal kibélelt csomag, majd a léghajó orrához erősített kikötőkötél is lezúdult.
- Röhögném, ha egyszer fejbe nyomnák a postást - jegyezte meg a szomszédom.
- Én nem - zártam rövidre az ismerkedést. Morgott valamit, majd megvonta a vállát.
Még a hőskorszakban történt néhány baleset, ahol értékes üzenetek, létfontosságú dolgok semmisültek meg, amikor egy-egy balul sikerült kikötésnél elégett pár korai léghajó. Hasonló baleset (nem számítva persze a harci veszteségeket) már vagy tíz éve nem történt, de a régi szokás megmaradt: a megközelítés végén a tábori postát és pár kisebb, nem törékeny, de fontos dolgot előre kidobnak, hogy az biztosan megérkezzen. Léghajós babonává vált az egykori előírás, minden legénység biztosra veszi, hogy ha egyszer nem tennék meg, akkor biztos valami baj történne. Ezt meg ki akarja kockáztatni több ezer köbméter robbanásveszélyes hidrogén alatt lógva? Közben egy fürge kölyök a kikötőkötéllel a derekán felmászott a póznára, majd a tetejére szerelt forgó gyűrűbe fűzte a nagy teherbírású kötelet. Lent egy kisebb csapat várta, hogy közelebb húzzák a tisztás fölött lebegő hajót.
- Készülj! - ordította a kölyök egy nagy bádogtölcsérbe. - Kesztyűt ellenőrizni!
Összeütögettem a kezem. Egy alaposan kirojtosodott példányt kaptam, de azért a célnak megfelel. Csináltam már ezt csupasz kézzel is, ha nem is esett túl jól.
A csomagot gyorsan feltették egy kézikocsira és sietve eltolták a kiszolgálóépület felé. Valahol ott kell lapulnia benne egy levélnek, ami a következő állomáshelyemről rendelkezik. És talán egynek, vagy többnek Esztertől. Esetleg édesanyámtól, bár nem valami nagy levélíró.
A léghajó eltakarta előlem is a napot, ahogy felnéztem a rám vetülő árnyék nyomán, egy pillanatra olyan érzésem támadt, hogy a sárkány egyenesen rám néz. A lefelé görbített kéményből már nem hömpölygött ki a meleg levegő, a sárkány szája mozdulatlanul vicsorgott. Ilyenkor már az a nyomás is elég, ami még a rendszerben maradt, különben is, itt a végeken soha nem lehet túlzottan takarékoskodni a hidrogénnel. A légcsavarok többsége egyre lassabban forgott.
- Kötél! Vigyázz!
Kioldották a csörlőket és a alumíniumvázas testhez, a gondolához rögzített kikötőkötelek a mélybe hullottak. Nem kellemes, ha valakit fejbe talál egy ilyen guriga, bár általában még túl magasan jár a hajó ahhoz, hogy leérjenek a földig.
Ahogy most is.
- Ereszkedik! Helyezkedj!
Ha lett volna szél, a póznához rögzített orrával már befordult volna a hajó az irányába, most alig sodródott egy kicsit oldalra. Soha jobbkor szélcsendet.
A baloldali szomszédom elnézett valamit, mert ugyanarra a kötélre mozdult rá, mint én, amikor pedig felhívtam a figyelmét a tévedésére, még neki állt feljebb. Kicsit idegesebben reagáltam rá, mint illett volna, de legalább egyből felfogta, hol a helye.
A surrogó légcsavarok pont a fejünk fölött pörögtek, óvatosan lentebb nyomva a hatalmas, kövér szivart, ilyenkor mindig olyan érzésem támadt, mintha maga alá akarna temetni a monstrum. A sárkánynak lábai is voltak, görbe karmokba végződve szorították a gondolát az áramvonalas, szivar alakú testhez. Közelről látszott, hogy tenyérnyi foltokban mállik már róla a festék, a tűzálló szövetből készült burkolat számos helyen kilátszott a félelmetesnek szánt kép alól.
- Felkészülni!
Kicsit a hegyoldal felé sodródott a jármű, úgy követtük, mintha pórázon húzott volna minket maga után, bár a póráz még jó méterrel a fejünk fölött lengedezett. Kivártam, amíg kényelmes magasságba kerül, már kinőttem abból a korból, amikor ugrál érte az ember és még élvezi is, hogy kicsit a magasba rántja. Láttam már pár csúnya esetet, amikor a móka túl jól sikerült.
- Azonnal engedje el! - ordította a kölyök is, kicsit megbicsaklott a hangja, mintha mutálni, pedig azért abból már kinőtt. A túlságosan lelkes beosztottja elengedte a kötelet és elterült a fűben, alig egy méterről esett le. A társai gyorsan felsegítették majd visszaálltak a helyükre. A hajó még lentebb jött, a gondolából kiálló futóművei egy pillanatra már a leszállópálya ritkás füvét is megérintették, majd visszapattantak a levegőbe.
- Megragadni! - jött az újabb vezényszó.
Elkaptuk a kötelünket, nem tűnt gyakorlottnak a társaság, de sikerült egész egyszerre megoldani, kellemetlen, amikor valaki túlságosan korán kapja el és az a kényszerképzete támad, hogy neki egyedül kell a földön tartania a fölé tornyosuló behemótot.
A futómű nagy nyekkenéssel megállapodott a földön, a matrózok lenyitották a leszállórámpát, páran le is ugrottak, hogy segítsenek a kikötésnél. Igazuk van, az a biztos, amit saját maguk ellenőriznek.
- Kikötni! Ügyelj a csomóra!
A sebtében levert bakhoz húztam a kötelet, rátekertem, majd gyakorlott mozdulatokkal megcsomóztam. Az oldalamon én lettem az első. Éreztem, hogy kezd újra feltámadni a szél, így a nézelődés helyett a szomszédhoz mentem, hogy segítsek hamar megkötni a kötelet. Egy szót sem szólt hozzám, félreállt és némán figyelt. A végén biccentett egyet az orra alatt dörmögve, kis jóindulattal akár köszönetnek is vehettem.
- Ellenőrzést megvárni! - ordibált a gyerek, mert a nézők is kezdtek közelebb jönni, meg a kikötősegédek közül is sokan otthagyták a helyüket. Az egyik mellett már az egyik emi szanitéc állt, az alkarján csúnya horzsolásból folyt a vér. Aki ilyen hülye, hogy feltűri a zubbonyát kötelezés előtt...
- Oké! - csapott a szomszédom leszállóbakjára az egyik matróz. - Szép csomó!
Az enyém is tetszett neki. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha látásból ismerném, de elég közömbösen fogadta a köszönésemet. Lehet, hogy csak a rég látott egyenruha miatt hittem, hogy... Mindegy.
- Szép munka, emberek! - dicsért meg minket  a kölyök, nem láttam, valahonnan a gondola mögül ordibált. - Kesztyűket leadni, mielőtt távoznak!
Levettem a két foszladozó vackot és a szomszéd bakjára dobtam.
- Vigye be ezt is - néztem rá. - A csomóért cserébe.
Nem tetszett neki az ötlet, engem meg nem érdekelt túlságosan, hogy mi tetszik neki. Láttam, hogy gépkarabélyos őrök állnak a gondola mellé, a léghajó közelébe jövőket figyelve. Több szekér is közeledett, mellettük kézikocsikat toltak, a kirakodásba, a készletek feltöltésébe az antikat is bevonták, hadd szokják az új dolgokat. Szigorú tekintetű felügyelők lesték minden mozdulatukat. Észrevettem, hogy a kapitány is leszáll, majd barátságosan megveregeti a sárkány mellső lábát, ami a gondolára festve ölelte magához a kormányállást.
Kinek a pap, kinek a papné.
Nekem meg egy Rácz nevű megtörő százados. Ami azt jelenti, hogy egy állat.
Méghozzá egy nagyon hasznos fajta.