Anna a piszkosfehér köntösében áll az asztal mellett, a gyalult falapon egy kis csomó gyertya ég össze-vissza görbülve, egymásra olvadva, a szobát valamilyen növény nehéz illata lengi be. Mintha egy másik világba léptem volna. A kezemben szorongatott pisztoly sehogy sem illik bele a képbe.

- Akkor rossz helyre jöttél vissza - közölte Anna nyugodtan. - Itt csak engem tudsz megölni, vagy Jankót. Ez utóbbit nem nézem ki belőled.

Leengedtem a fegyvert.

- Leülsz? - kérdezte Anna.

Biztosítottam a Parát és a tokjába löktem. Gyanakodva felmértem a szobát, de semmi gyanúsat nem láttam. Azon kívül, persze, hogy Anna tudta, hogy jövök és várt rám. Felkészülhetett akármire.

És egy pillanatig sem félt tőlem.

Honnan tudhatta, hogy nem is volt rá oka?

Lassan leereszkedtem a székre és intettem neki, hogy ő is üljön le. Kedvesen elmosolyodott.

- Aranyos tőled, hogy hellyel kínálsz - sodort ki egy tincset az arcából. - De én vagyok itt a házigazda. Vagy már nem?

- De - mondtam bambán. - Mi a francnak ártja bele magát apád a nagypolitikába?

- Nem teljesen értem, hogy mi most milyen minőségben beszélgetünk - nézett rám nagy, kék szemekkel.

- Ezzel nem vagy egyedül.

- Jól vagy? - érdeklődött.

A szék támlájának dőltem és felsóhajtottam. Tudatosult bennem, hogy kiszáradt a torkom, leakasztottam a kulacsomat és kipattintottam a fedelét. Régi, vacak műanyag, még az Átkerülés előttről, de annak ellenére is szerettem, hogy büdös lett tőle a víz. A gyerekkoromra emlékeztetett, amikor még sok műanyag edényünk volt és anyám nem engedte kidobni azokat sem, amik elrepedtek, apám meg veszekedett vele, hogy értéktelen vacak mind és ki kellene vágni őket a francba.

A francba, oda az egésszel.

- Nem vagyok jól - ismertem el. - De ettől még ne akarj semmi butaságot csinálni. Ahhoz elég jól vagyok, hogy bárkit lerendezzek a környéken.

Továbbra is kedvesen mosolygott.

- Hát, ha olyan jó harcos vagy, mint amennyire lopakodni tudsz... Nem kérsz valami frissebbet? Esetleg bort? Gyógyteát? Forrásvizet?

Megráztam a fejem és a kulacsomba kortyoltam. Szinte fájt, ahogy a langyos víz lemosta a szájpadlásom szárazságát.

- Szóval visszaküldtek, hogy öld meg az apámat - mondta Anna. - Mert összeszűrte a levet olyanokkal, akiket a főnökeid nem komálnak és ha azelőtt ölik meg, mielőtt hivatalosan is ómagyar állampolgárok leszünk, az nem gyilkosság.

- Jogilag nem - jegyeztem meg halkan.

- Te pedig vagy nem akarod végrehajtani a parancsot, vagy pedig egy beteg pszichopata vagy, aki előbb felfedi a tervet nekem, utána meg megöl, hogy ne maradjon tanú.

- Túl sok krimit olvasol.

- Csak egyet olvastam életemben és az se tetszett.

Visszapattintottam a kupakot és a kulacsot az övemre akasztottam. Az AMD kezdte kényelmetlenül húzni a vállamat, kibújtam a szíjból és a karabélyt kitettem magam elé az asztalra, biztos távolságra Anna vékony ujjaitól.

- Apádnak el kell tűnnie - mondtam. - Meg akarom beszélni veled, hogy adjam be neki a dolgot. Ha nem tudom beadni, akkor elrabolom. Ha itt marad, mire megérkeznek az emancipátorok és az egalistákkal hergeli őket, akkor vége van. Ha én nem ölöm meg, megteszi más. Lehet, hogy itt ő az Isten és hatékonyabban emancipált, mint három emi professzor, de akkor is kispályás. A nagypályások pedig gátlástalanok.

- És te mitől lettél jófiú? - vonta fel a szemöldökét.

- Én mindig is az voltam - vontam meg a vállam, de egyáltalán nem éreztem olyan könnyednek magam, mint amilyenre a mozdulat sikerült.

- Egy jófiú, aki megtörő is volt.

- Nem ismered te a megtörőket.

- Tényleg nem - bólintott. - Sőt, olyan antiról sem tudok, aki ismeri őket és még él.

- Ez nagyon olcsó szöveg. - Türelmetlenül doboltam az asztalon az ujjaimmal. - Apádnak el kell tűnnie. Megérdemli, hogy legyen még pár nyugodt éve. Vannak ismerőseim, megoldom, hogy...

- Soha nem futamodna meg - ingatta a fejét Anna.

- Ez nem megfutamodás.

- Hát akkor micsoda?

Mozgást láttam a szemem sarkából. Mire az AMD-t célra tartottam, már ki is biztosítottam. Anna felemelte a kezét, mintha kész lenne puszta kézzel visszatartani a lövést.

- Vendégünk van? - kérdezte Jankó. Borzas fejjel állt a szobájába vezető ajtóban, szakadt, túlméretes hálóingéből kilátszottak vézna oldalán sorakozó bordái.

Leengedtem a fegyvert.

- Igen, vendégünk van - engedte vissza az asztalra a kezét Anna. - Vesd meg neki az ágyat a vendégszobában! Hozz vizet a forrásról és ételt a kamrából!

- Sötét van kint - közölte Jankó

- A sötétség a barátod - emlékeztette Anna. - A fák vigyáznak rád.

- Nem félek a fáktól - közölte Jankó.

- Akkor indulj! - sürgette Anna. - Víz a forrásról, étel a kamrából. Lódulj!

A fiú szakadt hálóingében, mezítláb kiment az éjszakába.

- Nem kell azzal a mordállyal hadonásznod - nézett rám szelíden a nő. - Itt senki sem lephet meg minket.

Kételkedtem benne, de biztosítottam a fegyvert és visszatettem az asztalra.

- Szóval nem megfutamodás - tértem vissza az eredeti gondolatmenethez. - Az apád már mindent megtett, amit megtehetett. A terve tökéletesen bevált, véghezvitte. Ami ezután jön, az már nem kell, hogy az ő gondja legyen. Arra pedig végképp semmi szüksége, hogy belekeveredjen a felső körök politikai játszmáiba. Hiába hiszi, hogy ért hozzá.

- Szeretné látni, hogy amiért élt, jó kezekbe kerül - mondta Anna. Muszáj volt gúnyosan elmosolyodnom.

- Jó kezekbe? Nem jó kezekbe kerül, hanem Ómagyarországéba! Nem hiszem, hogy ennyire naiv lenne az apád.

- Csak csökönyös.

- És ha így folytatja, akkor halott ember.

Semmit sem tudtam leolvasni az arcáról.

- Nem hiszem, hogy félne a haláltól - jegyezte meg végül.

- Ha őt megölik, akkor a családjának is akad félnivalója - dobtam be egy újabb adut. - Nem végzünk félmunkát.

Megvonta a vállát.

- És, így nincs félnivalónk? - kérdezte. - Te vagy a jófiú, mégis pisztolyt szegezve rontasz rám az éjszaka kellős közepén. Milyenek lehetnek a rosszfiúk?

- Nagyon jól tudod, miről beszélek - zártam rövidre ezt a témát. - Óvatosnak kell lennem. Ahogy az apádnak is. Ha eltűnik balhé nélkül, nem hiszem, hogy veletek foglalkoznának. Valószínű nem a bátyád lesz a főparancsnok, te meg nem leszel a főerdész, de élhettek nyugodtan, nem piszkálnak és nem állnak a karrieretek útjába. De ha egy szarkeverő gyerekei lesztek...

- Egy szarkeverő gyerekei? - szűkült össze a szeme.

Nyílt az ajtó és Jankó lépett be két vödör vízzel a kezében.

- A fák is sötétek kint - közölte.

- Melegítsd meg a vizet! - utasította szenvtelenül Anna. - Vidd a szobába a dézsát! Ha feltetted a vizet, hozz ennivalót!
Jankó becsukta maga után az ajtót és eltűnt a két vödörrel.

- Egy szarkeverő gyerekei - ismételtem meg a nehezményezett kifejezést. - Ami Esztergomban politika címén zajlik, az egy nagy rakás szar, és az apád ebbe akar belekavarni. Illetve már bele is kavart. El kell tűnnie a színről, ha nem akarja, hogy ez az egész erre a kis idilli völgyre boruljon.

Sóhajtott egyet, majd oldalra fordult.

- Jankó!

A félkegyelmű fiú megjelent az ajtóban, nehéz, párás levegő gomolygott ki a nyomában.

- Hozz bort és két poharat!

- A kamrából? - kérdezte a fiú, miközben a plafon gerendáin talált valamit érdekes néznivalót.

- Onnan. Akkor is, ha sötét. A kamra vigyáz rád.

A fiú hamarabb megfordult, minthogy kitaláltuk volna, hogy mit mondjunk egymásnak.

- Figyeld a vizet! - küldte el Anna, majd töltött a borból.

- Nem iszom - közöltem, mikor a második poharat is kézbevette.

- Az a te bajod - vonta meg a vállát. Ő ivott, méghozzá elég határozottan, eddig csak férfitól láttam ilyet.

Szemezgettem egy darabig a palackkal, kifejezetten jól esett volna egy-két pohárral belőle, de azért ennél erősebb vagyok.

- És neked mi közöd ehhez az egészhez? - kérdezte végül, miután halk koppanással letette a poharat.

- Végső soron semmi - ismertem el. - Azon kívül, hogy pont engem sikerült megtalálniuk a feladattal.

- Miért pont téged?

- A képzettségem miatt - néztem a kezeletlen fadeszkán heverő AMD-re. - Meg a tapasztalat. Akad pár... ilyesmi a személyi lapomon.

Gúnyos felhúzta a szemöldökét.

- Vagy úgy. Akkor meg végképp nem értem - karcolgatta rövidre vágott, mégis nyúlánknak tetsző körmével a pohara vaskos üvegfalát. - Még egy trófea, dicséret, vállveregetés. Miért kezded el te is... hogy a szavaiidal éljek, kavarni a szart?

- Mert nem véletlenül hagytam ott a megtörőket - vágtam rá egyből, kicsit megremegett a hangom.

- A megtörőket csak úgy ott lehet hagyni?

- Nem mindenkinek - ismertem el. - De engem nem büntetésből vagy büntetés kiváltásaként helyeztek oda. Én válthattam. És elegem lett abból, hogy vadidegeneket öljek meg valami magasabbrendű cél érdekében, amiket vagy értek, vagy sem.

- Hm - mormolta, nem tűnt úgy, hogy meggyőztem volna.

- Vadidegeneket, akiknek arca van - tettem hozzá halkan.

A gyerekével játszó vezér mosolya a céltávcső szálkeresztjében.

Ada néma sikolya, ahogy a sötétségbe zuhan, a köldökzsinór pedig a semmiből a semmibe vezet.

- Mindenkinek van arca - mondta ő is halkabban.

- Nincs - világosítottam fel.

Újra Jankó. Egy széles fatálcán ételt tett elénk.

- Kész a víz? - kérdezte Anna.

- Készen van a víz - bólogatott heves mozdulatokkal Jankó.

- Akkor öltözz fel - utasította Anna. - Vidd a Marcsit. Pál atyához mész, most rögtön.

- Kint sötét van.

- Adok fényt, Jankó. - Kinyúlt, fehér karja előbukkant a bő köpeny alól és átölelte a fiút, akiről lassan elolvadt a félelem és mosolyogni kezdett. - Siess. Mondd meg neki, hogy ide kell jönnie. Nagyon fontos. Reggelre itt kell lennie. Érted?

- Értem - bólogatott heves mozdulatokkal Jankó. Még véletlenül se nézett rám. Átfutott rajtam, hogy nem is Pál vezért hívja, hanem a katonákat. Valami titkos kód lehet Anna szavaiban. Vagy ez a sötétséges szövegelés. Kezem önkéntelenül is közelebb csúszott az AMD-hez.

- Indulj! - veregette meg a fiú vállát Anna, majd felém fordult és a szemembe nézett. - Ugye nem lövi le?

Elhúztam a kezem a karabélytól.

- Miért lőném le?

- Lehet, hogy neki nincs arca - vonta meg a vállát.

- De van - biztosítottam róla gyorsan.

Meg kell bíznom benne. Már akkor úgy döntöttem, hogy megbízom benne, amikor idejöttem ehhez a házhoz és nem valahol Kézdivásárhely mellett vackoltam be magam, hogy előkészítsem Pál vezér halálát.

Ha pedig mégis katonák jönnének értem...

- Akkor jó - mosolygott rám Anna. - Apám itt lesz, mire a nap a fák fölé emelkedik. Neki is elmondhatja, miért jött. Ennyit tehetek érted.

A katonák esetére itt az AMD és az erdő jótékony homálya.

- Nem értem teszed, hanem érte - pontosítottam. - És nem utolsósorban magadért.

- Ó, persze - töltött még egy kis bort magának. - El is felejtettem, hogy most én vagyok az önző. Tényleg nem kérsz?

Eltoltam az elém tett poharat magamtól.

A vendégszoba falát több nagy prém borítja, szarvas, vaddisznó, az a kisebbik talán farkas. Akkor is melegebbnek tűnne bent a hőmérséklet, ha nem gőzölögne az ágy mellé helyezett dézsában a forró víz. Az ágyon szürke lenvászon lepedő, takarónak vastag medvebunda. Az ablakra feszített szúnyoghálón mozaikszerűvé törik a hold fénye. Leteszem a éjszakai harmattól nedves málhazsákomat az ágy mellé és Anna felé fordulok. Piszkosfehér köpenye szétnyílik rajta, hófehér karjait összefonja maga előtt. Csak egy könnyű tunikát visel a köpeny alatt.

- Ennyi kényelemmel tudok szolgálni - néz végig a szobán.

- Nem hiszem, hogy élek vele - közlöm.

- Átvirrasztod az éjszakát és reggel úgy akarod meggyőzni az apámat, hogy adjon fel mindent, amiben hitt?

- Több napot kibírok alvás nélkül - világosítom fel.

A dézsába valamilyen füveket tehettek, nehéz illatuk a vállamra nehezedik, az ágyra vetett medvebőr több, mint hívogató.

- Az ember tartóztathatja magát egy darabig - hallom a fiatal nő hangját. - De miért tenné, ha senki sem kényszeríti rá.

Nem tudom, hogy jól értem-e azt, amit mondani akar. Egy pillanatra mintha Ada arcát látnám a piszkosfehér köpeny fölött, amint huncut mosollyal rám néz, érzem az illatán, hogy...

A dézsa gőze betölti az orromat.

- Szeretnék egyedül lenni - kapaszkodom a szavakba.

Ada arca eltűnik.

Anna megvonja a vállát, hófehér karja eltűnik a ráomló köpeny anyaga alatt.

- Ahogy gondolod. - Tesz egy tétova lépést az ajtó felé, mintha nem akarna menni. - Ha éjszaka szükséged lenne... valamire... csak szólj. Éberen alszom.

Valahogy nem tudom elképzelni, hogy aludna, amíg én itt vagyok, állig felfegyverkezve.

- Reggel találkozunk - mondom.

Tetőtől-talpig végigmér majd kilibben a szobából, otthagyva engem fájó emlékeimmel és felébresztett vágyaimmal.

A málhazsákot az ágyba fektetem, elrendezem körülötte a medvebundát. Más tapintása van, mint annak, amit a falusiak kikészítettek nekem. Az ablakhoz lépek, előhúzom a késemet és kifeszítem a szúnyogháló keretét. Egy pillanatra még az ajtóra nézek, ami mögött Anna vár, majd kimászok az erdőbe. Visszaigazgatom a szúnyoghálót, elhelyezkedek kicsit bentebb, az egyik fa tövében, szorosan magam köré terítem a köpenyemet és az ölembe fektetem az AMD-t.

Sötét van kint.

Úgy érzem, sohasem jön el a reggel.