Szinte kiugrott a torkomból a szívem, miközben nadrágféken, csúszós köveken, szétmálló faleveleken végigszánkázva siettem Anna felé. Pár másodpercig tartott csak az út, de közben vagy tízszer elátkoztam azt az alattomos gyökeret, amit nem vett észre és megbotolva benne lebucskázott a sziklás lejtőn. Nem bírtam kiverni a fejemből azt a tompa csattanást, ahogy a feje egy sötétebb sziklatömbnek csapódott és azóta nem mozdult. Az antik riadtak kiáltozva küzdötték magukat felfelé, mintha verseny futottunk volna a rongybabaként szétterülő testtért.

Én nyertem, de nem sokkal. Mikor leguggoltam mellé, egyből láttam a kőről lefelé csöpögő vért és pár hangyát, amik a hirtelen égi áldástól megzavarodva tétován keresték a szagösvényüket. Rosszat sejtve leemeltem a szikláról és hátára fektettem, szinte már láttam magam előtt felismerhetetlenné zúzódott arcát, így szinte megkönnyebbültem, mikor csak egy mély vágást találtam a homlokán. Az arca furcsán nyugodtnak tűnt, a nyakán jól ki tudtam tapintani a pulzusát. Lépteket hallottam, ahogy felnéztem, az antik egyből megtorpantak. Az egyik emancipátor is utolért, az avarba tette a puskáját és kötszer ráncigált elő a zsebéből.

- Betört a feje? - kérdezte.

- Talán nem – töröltem körbe óvatosan a sebet egy benedvesített kendővel.

- Akkor szerencséje volt. Jó nagyot esett. Még a kezét se kapta maga elé.

A tolmács is odaért hozzánk, pár rövid, pattogós szóval elindította lefelé az antikat. Nekem csak annyit mondott, hogy ezzel a fejsebbel ma éjszaka nem megyünk sehova.

Letöröltem még pár vérfoltot Anna arcáról, majd kicsit felemeltem a fejét, hogy az emi át tudja vinni alatta a kötszergurigát. Hosszú, csúnya sebet szakított rajta a szikla érdes felülete, de gyakorlatilag csak a bőr sérült. Ha normálisak lesznek a körülmények, majd össze is kell varrni, egyelőre csak arra koncentráltunk, hogy elállítsuk a vérzést.

Mikor kész lettünk a kötözéssel, összenéztem az emivel és sután megköszöntem a segítségét. Tiszta sor volt, hogy ezzel a sérüléssel tényleg nem megyünk ma sehová, mégis haragudtam a tolmácsra, hogy ezt kimondta.

A lovaknál már nagyjából végeztünk a pakolással, amikor a fent maradt járőrök adóvevőn keresték az őrmesterüket, hogy ösvényt egyelőre még nem találtak, viszont a halmot övező kőkörön feliratok jelentek meg.

- Milyen feliratok? - kérdezett rá az őrmester.

- Valami anti szövegelés – jött a bizonytalan válasz. - Nem láttunk még ilyet. Kicsit emlékeztet a rúnákra meg a rovásírásra.

- Fényképezzék le őket! - jött egyből a parancs. Amióta egyre több balhé volt a druidákkal és egyéb, hozzájuk hasonló erdei szélhámosokkal, egy közös emancipátor és felderítő kutatóközpont gyűjtött mindent, ami velük kapcsolatos. Ez a feladat már csak azért sem volt könnyű, mert a druidák gyakorlatilag nem írtak le semmi, legalábbis ezt terjesztették magukról. Minden hiteles kárpát-medencei anti feliratért szép prémiumot lehetett kapni, nem csoda, ha az őrmester is nagyon izgatott lett.

- Levitték a fényképezőgépet, őrmester – világosította fel a fent maradt őrvezető. A fényképész tényleg lejött velük, most igen csúnya tekintetek kereszttüzében találta magát hirtelen.

- Akkor másolják le őket! - kezdte elveszíteni a hidegvérét az őrmester is. - Indulunk felfelé!

A fényképésszel és még két másik emberével lerakatott minden tábori felszerelést és elindította őket felfelé, majd kérdőn rám nézett. Nemet intettem neki, majd Annára mutattam, aki a fejét fogva ült az egyik fa tövében és a lent maradt őröktől kapott teát kortyolgatta. A magam részéről mára már befejeztem a szolgálatot. És azok a feliratok különben sem lesznek ott, mire odaérnek.

A nap lassan eltűnt a nyugat felé magasodó hegyek mögött és az erdőben fokozatosan átvette az uralmat a félhomály.

- Persze nem találtak fent semmit, csak a köveket, amiket otthagytak.

Anna a hasamat simogatja a takaró alatt, érezem, hogy lassan újra felhúz, pedig nemrég úgy kész lettem, hogy egy pillanatra talán még az eszméletemet is elvesztettem. De ha ő bírja úgy, hogy pár órája majdnem szétloccsant a feje egy sziklán, akkor nekem sem illik feladni.

- Semmi felirat? - szuszogja halkan. Elég lassan haladok a nap eseményeivel, folyton közbejön valami. - Lehet, hogy csak képzelődtek.

- Nem hinném – mocorgok egy kicsit, mert már kezd kellemetlen lenni, hogy csak kerülgeti a lényeget. - Vannak feljegyzések ilyesmikről.

- Milyesmikről? - vált át végre egy határozottabb szakaszra, a fáradságom pillanatok alatt semmivé foszlik, magam is csodálkozom rajta, hogy mennyi energia tud még felszabadulni belőlem. Délelőtt tutajozás, szétszakadás, út az erdőben, pakolás ki-be, lovaglás, hegymászás, helyszínelés, Anna ápolása, sátorverés, majd takarodó után eddig két nekilendülés, a második végére úgy éreztem magam, mint akiből mindent kifacsartak. Hát most kiderül, hol vannak a határaim.

Ha Anna mellett vannak egyáltalán.

- Olyan... - Oda kell figyelnem, hogyan veszem a levegőt. - Olyan feliratokról, amik csak bizonyos... fényviszonyok között jönnek elő... Állítólag voltak ilyen templomok is, az Átkerülés előtti világban... meg...

- Meg?

Görcsösen megfeszülnek a hátamon az izmok, egy pillanatra megijedek, mert alig tudom visszaterelni őket az uralmam alá. Izomgörcs. Nem jó jel. De ez csak egy kósza felvillanás, ami nem tűnik túlságosan fontosnak.

- Meg... meg a Felvidéken is... találtak egy szentélyt... valami tökrégit...

- Tökrégit?

- Igen. Na az is... csak valamelyik jeles napon... villantott fel ábrákat, meg szöveget meg... ilyesmi. Szóval lehet, hogy ez valami... nagy durranás... odafent.

- De annyira nem érdekel? - kérdezi Anna. Kicsit furcsa, hogy ő ennyire tárgyilagos, míg én... De mitől lenne ő is? Nekem már csak annyi erőm van, amennyi a magamnál maradáshoz kell.

- Annyira nem... hogy lekéssem miatta a tutajt...

- A két lábon járó gyakorlatiasság – kuncog halkan Anna, majd megkönyörül rajtam és hevesebb ütemre vált.

Átadom magam a sorsomnak, aminek a végén egy sötét, tompa szakadék vár.

Reggelre belázasodott, éreztem rajta, hogy mennyire forró a bőre, miközben kötést cseréltem a homlokán.

- Jól vagyok – mosolygott rám bágyadtan, mikor látta, hogy nem tetszik ez a változás. - Erősebbnek érzem magam, mint tegnap. És te?

Muszáj volt nekem is mosolyognom.

- Még kérded?

Miközben az éjszakai őrségtől örökölt kis tűz mellett ültünk, hogy a bögrénkbe egy kis teát merjünk, az egyik emancipátor lépett mellém, otromba féltéglára emlékeztető adóvevőt tartott a kezében.

- Az őrmester szeretne beszélni a főhadnagy úrral – nyújtotta felém a készüléket. Annára néztem, majd megvontam a vállam és egy lapos kőre tettem a bögrémet. Mikor átvettem a rádiót, meglepett, hogy milyen nehéz. Elszoktam már az emik másod- és harmadvonalbeli eszközeitől.

- Nemrég sikerült kapcsolatot létesíteni a teleppel – mondta még gyorsan, lehalkítva a hangját, mintha az őrmestere a rádión keresztül hallgatózna. - Azt mondják, nem lettek készen a tutajokkal, lehet, hogy még holnapra sem lesznek.

Bólintottam, majd felemeltem az adóvevőt és lenyomtam rajta a gombot.

- Szondi főhadnagy.

- Szomodi őrmester – hallottam az ismerős hangot. - Fel kellene jönnie, főhadnagy.

- Miért is kellene felmennem? - érdeklődtem. Egy pillanat alatt sikerült felidegesítenie. Biztos találtak valamit, amiről gőzük sincs, hogy micsoda, és az a legkényelmesebb, ha engem felrángatnak hozzá. Közben meg nagy valószínűséggel én sem tudom majd megmondani, milyen vackot sikerült kitúrniuk a roncsok közül.

- Ezt inkább a saját szemével kellene látnia – sejtelmeskedett a tiszthelyettes.

- Szerintem kár ilyesmire pazarolni az adásidőt – közöltem vele nyersen. - Beszéljen egyértelműen, ha kérhetem!

- Rendben. - Furcsa zörej hallatszott a készülékben, talán egy sóhajtás akart lenni. - Azért szeretném, hogy feljöjjön, mert az éjszaka folyamán az összes kőhasáb kifordult a helyéről és eldőlt.

Igaza volt. Ezt tényleg a saját szememmel kellett látnom.

Az őrmester tökéletes leírást adott. A halomsír környéke úgy nézett ki, mintha egy fogsorból az összes fogat gyökerestől eltávolították volna, bő két méter mély gödrök sorakoztak körülötte, az onnan kiszakadt kőhasábok immár teljes hosszúkat feltárva hevertek mellettük, némelyik kissé a földbe nyomódva, a többsége a hegygerinc kiütköző szikláira feküdve. Alsó részük, ami ki tudja mióta lehetett a föld alatt, nedvesen, tompán csillogott a rátapadt földfoltok között.

- Ezek mikor dőltek ki? - fordultam az őrmester felé.

Megvonta a vállát.

- Reggel már így voltak.

- Nem kis csattanás lehetett, amikor ezek kidőltek – mutattam a sziklára esett hasábokra. - Hol táboroztak, hogy nem hallották?

- Ott – biccentett balra. A sátoraik még mindig álltak, kicsit odébb, egy kopárabb, sziklásabb részen, amit pár farönk segítségével megerősítettek. Húsz méternyire ha lehetett a legközelebbi kidőlt hasáb.

- És nem hallottak semmit?

- Nem.

- Nem volt őrség? - vontam fel a szemöldökömet.

- De volt őrség – jegyezte meg kissé sértődötten. - És nem aludtak el. Amúgy meg ha el is aludtak volna, az se számít. Erre még egy halottnak is fel kellett volna ébrednie.

Újra a kifordult hasábok felé fordultam. Volt valami a látványban, ami vonzotta a tekintetemet, bár egyáltalán nem töltött el kellemes érzéssel.

- Ezt senki sem veszi majd be – állapítottam meg csak úgy magamnak.

- Nem írhatok mást a jelentésbe, csak ami megtörtént – mormolta az őrmester. Nem tudtam, hogy ezt pontosan hogy értette, de a naivnak tűnő kijelentés miatt mosolyognom kellett. Csak ami megtörtént. Rácz százados jelentése jutott eszembe, amit velem küldött be Kézdivásárhelyre. Persze, csak az igazat.

A legközelebbi sziklatömbhöz sétáltam és leguggoltam mellé.

- Megvizsgálták őket? - kérdeztem.

- Lefényképeztünk párat – jött utánam az őrmester. - Meg az új elhelyezkedésüket tájoljuk. Mit lehet még velük tenni?

Végigsimítottam a nyirkos, földes felületet, az érdes felület kicsit bántotta az ujjbegyemet.

- Semmit – ráztam le a koszt a kezemről, majd felálltam és az ég felé néztem. A kék háttér előtt apró bárányfelhők úsztak lustán. - A feliratokkal kapcsolatban van valami?

- Nem találtunk semmit.

- Ki se próbálták tapogatni őket? Vagy lámpával előcsalogatni?

- Esélytelen, főhadnagy – sóhajtotta az őrmester. - Ezen a felületen, olyan jeleket, amiket nem is ismer? Ide szakember kell.

- Ha megírja a jelentését – mondtam lassan -, akkor igen gyorsan meg fogja kapni őket. Le merném fogadni, hogy nem bajlódnak majd lovakkal meg hegymászással, itt ragyogóan ki lehet kötni egy léghajót.

Újra elővett az a rossz érzés, ami akkor fogott el, mikor a halomsír tetejére álltam. Tíz hónapos korom óta élünk abban a világban, ahol senkit sem nevetnek ki azért, ha komolyan vesz irracionális dolgokat. Az Átkerülés maga a megmagyarázhatatlan, a lehetetlen, de érdekes módon az utána következő világ is ugyanolyan racionálisnak tűnt, mint az előző. Hat méteres, tonnás kőmonstrumok, amik hangtalanul, észrevétlenül kikerülnek a földből és szép sorban elfekszenek – egyszerre volt zavaróan idegen és nyugtalanítóan ismerős.

Pont ilyen lenne, ha Ada hirtelen előbújna valamelyik mögül.

Nem tudtam megmagyarázni, miért, de éreztem, hogy minél előbb el kell menekülnöm erről a helyről.