- Angyal, a kereszteződésig szabad az út – recsegte a rádió, Andor szinte a koponyájába passzírozta a fülhallgatót, hogy ki tudja venni az irányító szavait a menetzaj és a széthúzott kipufogó ellenében. - A.... kisebb csoportosulás,de...

Az ölébe ejtette a hallgatót és elordította a többieknek is az üzenetet. A sofőr mintha bólintott volna, de a kaszniból kiemelkedő géppuskás semmit sem reagált. Andor megrángatta a tag még mindig enyhén hányásszagú nadrágját és neki is átadta a tudnivalókat. Remélte, hogy azért a lényeget felfogta a lövész, ha már egy PK van a kezében.

Az Ignis agresszív dudálásba kezdett, ahogy a Via Hungariae-n szembetalálta magát egy ökörfogattal, ami valami korábban megrendelt ellátmányt vihetett a követségre. A hang és a látványt egyaránt sokkolt embert és állatot, végül a sofőr elhúzta a kormányt és félig rávezette a kocsit az út menti ledöngölt földre, amit csak ritkásan tudott visszahódítani a fű. Rázott rendesen, főleg a sima római út után, de még mindig jobb volt, mintha a két bamba ökör feje figyelt volna be az utastérbe. Ezek az antik azt sem tudják, mi az, hogy a forgalom tempója, nem hogy felvenni...

A kereszteződésnél tényleg volt valami csoportosulás, a követségről még szép, hogy kiszúrták azokkal a nagy teleszkópjaikkal. Miközben rázkódva visszamásztak az útra és egy kövér gázzal újra elérték az utazósebességet, az anyósülésen szorongó parancsnok próbálta felmérni, hogy kik is foglalják el a kereszteződést. Ezek az antik néha annyira egyformák tudnak lenni, ráadásul a fegyverest a civiltől sokszor csak a köpenye alá dugott tőr választja el.

Végül kompromisszumos megoldás született.

- Kerülj arra! - intett jobbra. A motor dörmögése kicsit halkabbra váltott, ahogy a sofőr lassított az út újbóli elhagyása előtt. A terep kicsit emlékeztetett a követségen belüli kopár domboldalra, csak több volt a bokor és a vékony szálú, száradt fűben alattomosan megbúvó szikladarab.

- Oké.

A motor rondán felvonyított, ahogy a sofőr visszakapcsolt majd leugrott a kuplungról, Andornak olyan érzése támadt, mintha orrba rúgták volna a kasznit. Szerencsére a rádió tömbje és a parancsnok hátratolt ülése úgy beszorította, hogy kapaszkodnia sem kellett; aztán valahogy vége lett a terepes szakasznak és ráhuppantak egy széles útra, aminek gondosan egymáshoz illesztett, csiszolt kőlapjait egyenesen gyorshajtásra tervezték.

- Lépj oda, le vagyunk maradva! - harsogta túl a kipufogót egy hang az anyósülésről.

A kőkockás római út szürkés masszává olvadt az Ignis kerekei alatt, a Városba igyekvő utazók sokszor mindenüket eldobálva rohantak valami biztosabbnak vélt helyre a soha nem látott szörnyeteget látva. Már épp kezdtek megnyugodni a kedélyek a szűk utastérben, mikor egy kisebb csoport köpenyes alak jelent meg előttük, akik fejvesztett menekülés helyett mintha inkább megvetették volna a lábukat, határozottan szembefordulva a feléjük robogó szekérrel.

- Duda! - bőgte a parancsnok, a sofőr a szóba forgó gombra tenyerelt, közben a lövész is verni kezdte az acélcsövekkel erősített tetőt, hogy felhívja a figyelmet a fennforgásra.

- Barmok! - folytatta a bőgést a parancsnok. - Hülye római barmok!

A következő pillanatban vagy öt öklömnyi kődarab vágódott a szélvédő elé csavarozott sűrű szemű rácsnak, az egyik illesztés el is pattant és az átkerülés előtti plexi szélvédő hirtelen bepókhálósodott a sofőr előtt. A hirtelen fékezés kibillentette a kocsit az egyensúlyából, egy hosszú pillanatig úgy tűnt, hogy felborulnak, de azután valahogy sikerült úrrá lenni a helyzeten (és némi gumi árán a sebességet is elkoptatni), az Ignis kifarolt, majd az útról félig lecsúszva megálltak. Andor igyekezett visszanyelni a torkában dobogó szívét és áldotta a csöndet: nemcsak a motor fulladt le (hála Istennek), hanem az a barom is abbahagyta az üvöltést az utastérben.

A szanitéc a géppuskás lába mellett próbált közelebb hajolni hozzá:

- A jó anyád fülébe ordítsál! - sziszegte. Andor zavartan pislogott, többre most nem telt.

- Ezt nem hiszem el – bőgte tovább a parancsnok, nem sikerült lentebb vennie a hangerőből. Odakint a kellemetlenül közel került alakok ugyanis kardokat és egyéb célszerszámokat húztak elő a köpenyeik alól és a sikeresen feltartóztatott ómagyar szekérre vetették magukat. - Ezt kurvára nem hiszem el!!!

Azzal már ütötte is a géppuskás combját, mire felugatott a fejük fölött a PK.

Humbertnek olyan érzése volt, mintha már ezer éve feküdne itt és lassan összeolvadna a hideg, sima, vérszagú márvánnyal. Lassan tudatosult csak benne, hogy ébren van, mintha nem let volna semmi éles átmenet a korábbi állapota és a mostani között. Halvány fénycsíkokat látott, homályos foltokat, pattogó zúgás töltötte el a fülét. Próbaképpen becsukta a szemét de semmi sem változott, talán a fénycsíkok lettek csak kicsit élesebbek.

- Iupiter atyára... - hallott valami halk, latin mormogást, egy pillanatra az esztergomi bazilika gyertyafényes belseje derengett fel előtte, de a pogány főisten neve túlságosan is zavarta az összképet. Iupiter... márvány... vér...

- Valgus? - szólította meg a kísérőjét. Még kétszer meg kellett ismételnie, mire sikerült értékelhető hangot kiadni magából. A latin mormogás elhallgatott, csak valami szabálytalan ritmusú, idegesítő szuszogás maradt belőle.

- Élsz? - érte el végül a római hangja. - Az istenekre, már azt hittem, egy halottal fekszem egy sírban.

- Még nem – jegyezte meg szárazon Humbert.

- Vagy mégis? - folytatta a láthatatlan római. - Csak a númenét hallottam, nem találja a kiutat a kövek résein keresztül? Iupiter atyára...

- Valgus! - próbált rákiáltani a városfürkész, de a nyelve száraz, erőtlen göröngyként lötyögött csak a szájában. Furcsa érzés fogta el, mintha valaminek fájnia kellene, de mégsem fájt, csak ott volt a tudat, hogy akár fájhatna is.

- Iupiterre, egy halott kezét szorongatom – csuklott fel valahol messze a fiatal római.

Az öreg fent lakott a hegyen két hozzá hasonlóan fejlövéses családdal, akik nem voltak hajlandóak ómagyar igába hajtani a fejüket. Az emancipátorokat annyira nem érdekelték, hogy utánuk másszanak és erővel levigyék őket, főleg, miután megbizonyosodtak róla, hogy ezek a kelták igazából ártalmatlanok. Három tisztességes, harcokban megőszült családfő és hozzájuk két család: eleinte valószínűleg részt vettek az ómagyarok elleni csatákban, legalábbis ismertek olyat, aki csinált ilyet; öreg napjaikra arra jutottak, hogy ezt a tevékenységet nem javasolták senkinek. Sem semmit, ami a faevőkkel kapcsolatos. Az itteni kelták nem igazán laktak fent a hegyekben, vadászni, gyűjtögetni, áldozatot bemutatni jártak csak fent a vadonban, de az egyik ilyen alkalommal rábukkantak egy viszonylag elfogadható hozamú forrásra. Ahol pedig víz van, ott minden van: fél év múlva már két nyomorúságos, de annál büszkébb hosszúház állt a forrás köré vágott tisztáson. Még az emancipátorok térképeire is rákerültek Viszk-kopasz néven, a veszprémi körzet alá sorolva.

Humbert a rejtett ösvény elejénél köszönt el a kísérőitől, innentől kezdve ez már csak az ő ügye. Átadta a puskáját is, hátizsákjában sem maradt sok dolog; ha futni kell, így a legcélszerűbb. Hallotta, hogy a két fiatal emancipátor még megereszt pár sikamlós poént, majd az elmúlt hónapokban megnövesztett szakállába túrt és hagyta, hogy elnyelje az erdő.

Elég hamar megszabadult az órájától. Leült egy mohos kőre, óvatosan lecsatolta a sokat látott szerkezetet a csuklójáról, egy tiszta zsebkendőbe tekerte és a hátizsákja mélyére süllyesztette. Nem tudott másképp harcolni a kísértés ellen, hogy folyton ellenőrizze az időt – ez pedig csak zavarná ott, ahova készül. Napfelkelte, dél, napnyugta. Ennél több viszonyításra nincs szükség. Még pár nap se számít, legyen ide vagy oda. Néha évek sem.

Már azelőtt érezte, hogy figyelik, mielőtt észrevette volna bármiféle emberi tevékenység nyomát. A titkos, felfelé vezető ösvény is inkább vadcsapás volt, mint emberi útvonal, ahol a lefelé csobogó csermelyt keresztezte, apró dagonyává változott, patanyomokkal telehintve. Itt érezte először, hogy nincs egyedül. Nem nézett körbe, nem adta semmi jelét annak, hogy gyanakodna. Nem volt fegyvertelen, bár nem lógott a hátán puska, mint szinte minden ómagyarnak, aki a vadonba merészkedik. Övén egy vadászkés, zubbonya alatt egy kilenc milliméteres. Ennek ellenére ők vannak itthon, akkor veszik el az életét, amikor akarják.

De nem akarják. Ha ilyet akarnának, a telepük helyén már csak üszkös romok lennének.

Három tiszteletreméltóan ősz családfő, de csak két család, csak két hosszúház. A kelta ember tragédiája. Még azt sem mondhatja, hogy az ómagyarok miatt veszített el mindent. Az elsőszülött fiát még Brennus végeztette ki valami mondvacsinált ürüggyel, csak hogy megmutassa a helyi törzseknek, hogy ki lett az úr a környéken. Az elsőszülöttjét és a szűkebb értelemben vett családját, és így még kegyelmes is volt, mert a bevett gyakorlat az egész rokonság elpusztítását jelentette hasonló esetekben. Két másik fia a váratlanul megjelent faevő falvakat ment prédálni és nem jött vissza. De a végső tőrdöfést a megfogyatkozott, de életképes nagycsalád nőkkel kiegészített tanácsa vitte be az öreg kelta pátriárka szívébe: hosszas tanácskozás után úgy döntöttek, hogy élnek az ómagyarok által kínált lehetőségekkel és elköltöznek, ómagyar módra épült rönkházakban laknak majd, villannyal világítanak, puskát hordanak balta és kard helyett és kétszer annyi telet fognak túlélni, mint az őseik. Az öreg élt azzal a jogával, ami a család fejeként megillette, mire a nemzetség kettészakadt: az egyik csoportot ő alkotta, a másikat mindenki más. Ha az unokatestvére nemzetsége nem fogadja be, gyökértelen páriaként halt volna éhen a vadonban, a büszkesége nem adta volna alább.

Vagy mégis alább adta: az új telepen az a tisztelet övezte, ami a másik két nemzetségfőt is megillette, a főhelyeken ült a tanácsban és az asztalnál, a szava – amennyiben nem mondott gyökeresen mást, mint az unokatestvéréé és a másik, távolabbi rokon nemzetségfőé – olyan szó volt, mint régen. Mégis mindenki tudta, hogy ez az egész a szánalomra épül. Nem az egyedül maradt, otthagyott pátriárka szánására, őt nem kellett szánnia senkinek. A nemtelen küzdelemben elveszített dicső múlt két lábon járó siratása volt az öreg.

- Nem kíván beszélni veled – közölte Humberttel az ereje tejében levő kelta vadász. - Azt mondja, nem tud róla, hogy bárki olyan is érkezett volna, akivel beszélnie kellene.

- Értem – bólintott Humbert, igyekezett uralkodni a vonásain. - Tudom, hogy várnom kell. Ha megengeditek, ott az erdő szélén építenék egy kis menedéket magamnak, amíg megenyhül az irányomba. Nem akarok a terhetekre lenni, a saját ételemet eszem és hordom magamnak a vizet.

A vadász furcsa grimaszt vágott a női munkára ajánlkozó férfit hallva, de voltak egyéb furcsa dolgai is az ómagyaroknak.

- Ne sérts meg a házunkat – figyelmeztette a sápadt bőrű jövevényt. - Amíg itt vagy, Dunkin házának vendége vagy és a mi kenyerünket eszed. Távoli rokonunk leszel, mi nem tagadjuk meg a vérünket, legyen bár olyan, amilyen te vagy.

Humbert újra bólintott. Talán a kimerítő út vagy az érzelmi feszültség miatt, de a furcsa tájszólásban ejtett kelta szavak elérzékenyítették, remélte, hogy a vadász éles szeme nem veszi észre a szeme sarkában remegő könnycseppet.

- Soha nem sérteném meg leendő rokonaim házát – felelte.

Két hétig maradt. Két hét alatt teljesen átvedlett keltává, Dunkin háza befogadta, ahogy a vérével teszi mindenki, aki tiszteli a világ törvényeit. Velük evett, velük dolgozott, velük vadászott, velük aludt, az egylégterű hosszúházban: sokszor álmatlanul forgolódva, a friss házas vadász és felesége nászéjszakáit hallgatva két fekhellyel odébb. Gunevára gondolt, a kérlelhetetlen öreg lányára, akit odalent, a másik világban ismert meg és akit a nyár közepén nőül fog venni. A kérlelhetetlen öregnek azonban nem volt lánya, mióta feljött a hegyre, nem volt senkije, a lánykérésre érkezett faevő meg csak annyira volt érdekes számára, mint az a fatörzs, amit Gavink húzott a tábor szélére, hogy majd valamikor egy új asztalt hasítson ki belőle. Vagy még annyira se.

Két hétig maradt, majd a lánykérésre hozott ajándékokat Dunkin házának adta, bólintott egyet a reggeli napfényben sütkérező kérlelhetetlen leendő apósa felé, majd újra elnyelte az erdő.