Újra letértek a főágról és eltűntek az áradást kísérő vízbe fulladt labirintusban. Találtak egy üres hátat, ahol az egyik fa ágai közt felfedeztek egy hevenyészve betekert holttestet. A szanitéc kendőt kötött az arcára és felmászott a testhez.

- Ómagyarnak tűnik – kiabált le. - De valami alacsony szintű lehet. Csúnyán össze van zúzva a mellkasa.

- Fegyver? - kiabált vissza az őrmester.

- Inkább baleset.

Ezt is jelentették, azzal együtt, hogy a háton talált nyomok alapján olyan tucatnyi ember lehetett itt, mielőtt leléptek. Majd a nyilvántartásból kibogarássza valaki, hogy mi lett velük, melyik hajó szedte fel őket. Ha már úgy is beszéltek, Szolnok kicsit sürgette őket, hogy a katonaiak már végeztek és várják Ladányi hadnagyot, hogy összeállítsák a végleges jelentést.

- Csak egy púp vagyok a hátukon – nézte a hadnagy a távolodó hátat. A szűk helyre összezárva valami miatt úgy érezte, hogy kezd bizalmasabb légkör kialakulni köztük. Az őrmester nem mondott semmit. Ladányi nem bírta ki egy gúnyos félmosoly nélkül. Valószínűleg az ő hátukon is csak egy púp vagyok, állapította meg. Csak másképpen. Ők a hülye civilt látják bennem, a katonaiak meg az esztergomi fejeseket, akik nem bíznak bennük.

Éjszakára egy folyóőrnél kötöttek ki, aki a változatosság kedvéért szkíta felmenőkkel dicsekedhetett, a fegyverszekrénye mellett ott függött egy visszacsapó íj is, ómagyar mintára meghosszabbított szárakkal. Kis lovai is voltak, amik most a ház melletti zsebkendőnyi száraz magaslatról nézték egykedvűen a vizet, pánikolni már nem maradt erejük. A széndepót kihagyták, de a szkíta felesége által sütött lepényekből vagy két tucatot is vettek, amit a kikötőpontonon ülve el is tüntettek. Ladányit is megkínálták, végül a negyedik után hagyta abba, amikor már nem bírt többet letuszkolni.

- Ez jó – állapította meg.

- Az ám – vigyorgott tele szájjal a szanitéc közlegény. - De a kancateje szörnyű, azt ne itt vegyen.

- Nem állt szándékomban – biztosította Ladányi. - Kifizetem a lepényeket.

Az őrmester legyintett.

- A sereg állja.

A hadnagynak felajánlottak egy szobát éjszakára, amit nem is bánt, már elege volt a Perbált büdös, szűk kabinjából. Vendégszobára számított, de valami kamrát kapott, ahol élelmiszeres zsákok és ládák sorakoztak, illetve az árvíz miatt idemenekült környékbeli egérpopuláció neszezett folyamatosan. A deszkapadlóra dobott szalmazsák mégis jobb volt, mint bármi az elmúlt napokban.

Mikor felriadt, a keskeny ablakon fényesen sütött be a nap. Eddig hajnalban mindig elindultak, így egyből magához tért, rémülten összekapta magát és lesietett a nagy közös, füstös helységbe. A szkíta felesége és felnőtt lányai húst főztek, a nehéz, zsíros gőz ellepte a helyiséget. Az asszony mondott neki valamit (pár szót jó lenne szkítául is megtanulni), a lányai pedig szemérmesen lesütötték a tekintetüket. A férjeik szíjat hasítanak a hátukból, ha szemezgetnek velem, gondolta Ladányi.

Megkérdezte az asszonytól, hogy hol vannak a többiek, de nem sikerült közös nyelvet találniuk, a kelta szavakat láthatóan sértésnek vette. A hadnagy végül feladta és kiment a felső kijáraton - az alsó szintnek itt sem volt ajtaja, az ablakai is inkább lőrésnek tűntek. A Perbált ott ringatódzott a ponton mellett, ahol tegnap hagyták, a rövid hátsó fedélzetet felnyitották és kormos, olajos alakok dolgoztak rajta, ízes káromkodásokkal biztatva egymást.

Kisebb géphiba, jutott Ladányi eszébe. Azért rendes tőlük, hogy hagyták aludni.

A konyhában kapott enni valami barnás löttyöt, amivel hamar eltelt. Úgy saccolta, hogy a Perbált még egy jó ideig nem lesz menetkész, így felment a ház tetejére, ami úgy nézett ki, mintha fából építettek volna bástyát. A feljárót zsindelytető védte, a zsindelyekre vastag mohatelepek tapadtak. Így nehezebb lehet felgyújtani.

Odafent a szkíta egyik fiát (vagy vejét?) találta, távcsővel kémlelte a vízzel borított vidéket. Kiderült, hogy egész jó beszél magyarul, eldicsekedett vele, hogy Szolnokon is jár egy évet emancipációs iskolába. Ladányi előszedte a mappáját és kihajtogatott egy nagyobb térképet.

- Lenne pár kérdésem a szkíta felkelésről – közölte a fiúval. Biztos volt benne, hogy még nincs húsz éves, bár ennek ellenére lehet, hogy több gyereke van, mint neki.

- Igen – komorult el egy kicsit a másik arca.

- Errefelé volt valami belőle?

- Nem jutottak át a Tiszán – emlékeztette a fiú. - Arrafelé van egy halászfalul. Azt felgyújtották, láttuk a füstjét. Mást nem.

- Értem. - Tett egy ikszet a térképére, a kapitáyságtól kapott adatai között ez nem szerepelt. Nem lehetett fontos esemény. - Nagy volt a forgalom errefelé akkor?

- Nem jártak erre a lázadók – ismételte meg a fiú.

- A folyón – tisztázta le Ladányi. - Naszádok, nagyobb hajók. Csapatszállítók. Repülők a levegőben.

- Öreganyám látott egy repülőt.

- Hajók?

- Sok naszád jött. Védték a folyót, hogy ne tudjanak átkelni rajta.

- Új naszádok?

- Új naszádok. Szolnok alól. Amit csak ide tudtak hozni.

A térkép alól előkerült egy lista, ami a szkíta által lejelentett naszádok lajstromszámát tartalmazta. Tele volt hibákkal és képtelenségekkel, volt olyan naszád, ami a szkíta szerint háromszor is befutott dél felől, de egyszer se ment visszafelé.

- Naponta mennyi?

- Olyan is volt, hogy egyszerre tíz is ki volt kötve. Ott csináltunk nekik új helyeket, azoknál a fáknál.

Azok a fák szinte teljesen elmerültek a zavaros vízben, de Ladányi el tudta képzelni, ahogy a parton – van part is, nem úgy, mint most – ott sorakoznak az ütött-kopott Perbáltok, a naszádosok idegesen pakolnak, szerelgetnek, mert mindig van mit, a víz felé fordulva könnyítenek magukon, parancsnokaik rádióznak és térképek fölé görnyednek, esetleg a szkítával veszekszenek, ha a folyóőr térképvázlatai nem stimmelnek. Biztos küldtek fel nagyobb gőzösöket is, hogy a depó ne ürüljön ki, vagy megállhattak itt csapatszállítók is. A folyóőrnek kisebb dolga is nagyobb lehetett annál, mint hogy a kikötő hajók papírjait – előírás szerint – bekérve vezesse a naplóját. Lehet, hogy nem is ő vezette. Valamelyik családtagja felfirkantotta a palatáblára a lajstromszámokat meg az időt, aztán vagy le tudta másolni a számokat, vagy nem. Arról nem is beszélve, hogy át is festhették ezeket a lajstromjelet, amilyen koszosak lehettek a naszádok, senkinek sem tűnhetett fel.

Ladányi a naplókivonat számait nézte. Vajon melyik lehetett azoké, akiket követnek?

Előszedte a fantomképeit és megmutatta őket a fiúnak. Először senkit sem ismert fel, majd hosszas nógatásra kiválasztott egy képet, akit talán látott az egyik naszádon. Egy volt rabszolga képe volt, akit az uticai piacról hozott be egy rabszolgakereső, majd a felszabadítása után bőrművesként dolgozott. Később szerelemféltésből megölte a feleségét és annak szűkebb családját, három éve akasztották fel érte.

Ladányi megköszönte a segítséget és lesétált a Perbálthoz.

Tokajnál a naszád végül leszállította Ladány rendőrhadnagyot a katonai nyomozóknak. A Tisza itt már láthatóan apadt, bár a munka ezzel nem lett kevesebb. A hadnagy nem számított érzelmes búcsúra az együtt töltött napok után, de azért egy köszönést várt volna. Mire azonban kilépett a kikötőirodából, a kopott Perbált már lefelé pöfögött, hogy belevesse magát pár hétre az ártéren maradt vízi világba.

Azért sok sikert nektek is, gondolta.

Az elrabolt naszád maradványait az erőd udvarára szállították, a katonaiak első dolga az volt, hogy még ezt is megmutassák a „civil” nyomozónak. Nem volt rajta sok néznivaló, a jelentések alapján pedig nyom meg még kevesebb. Felgyújtották majd egy tönknek vezették, legalább egy hétig víz alatt volt, mielőtt megtalálták. A tűz és a Tisza letisztított róla mindent, amit esetleg még rajta hagytak volna.

- Ilyennel jöttem én is – állapította meg Ladányi. A katonaiak hadnagya bólintott.

- Pont ilyennel.

- Nem kellett nekik a fegyver. Mennyi egy ilyen géppuska ára az antiknál?

- Az attól függ – piszkálta a körmét a katonai nyomozó. - Hogy mennyire nyitott a főnök. Hallottam már olyan szkíta nemzetségvezetőről, aki egy kisebb ménest meg az egyik szűz lányát odaadta volna, ha elég lőszert is kap hozzá.

- És kapott?

- Csak egy rövid sorozatot.

Ladányi tanácstalanul bámulta a roncsot. Nem értett hozzá, de a jelentések alapján egyértelmű, hogy nem támadás áldozata lett, a legénysége süllyesztette el, akárkik is voltak. Itt, nem sokkal Tokaj alatt, egy leszakadófélben lévő majdnem-holtágban. Ahogy ott állt a megfeketedett bordák mellett, hirtelen elfogta a hiábavalóság érzete. Leküldték Egomból Szolnokra, indulás előtt vízöblítéses vécén volt, majdnem lekéste a vonatot is. De jól tette, hogy kihasználta az utolsó alkalmat is, mert utána elnyelte a vadon és a primitív ókor. Van ebben az erődben rendes vécé? És valami olyan papír hozzá, ami pár fokkal finomabb a fakéregnél?

- Kíváncsi még valamire? - érdeklődött flegmán a katonai nyomozó.

- Itt a roncsnál? - tért vissza a valóságba Ladányi. - Nem. De van pár dolog, amire leadtam a kérvényt, hogy keressék ki.

- Reggel jött egy pakk magának.

- Remek. Azt még átnézném.

A katonai nyomozó fancsali képet vágott.

- Sokáig tart?

- Reggel összeülhetünk, ha gondolja.

Nem a legjobb válasz, állapított meg Ladányi.

Reggel összeültek az erőd központi épületének egyik tantermében. A fehérre meszelt falakon rendfokozatokat bemutató poszterek lógtak, az ablakokat pedig az idén még biztos nem mosták le. A katonai nyomozók ketten voltak, két hadnagy, a tegnapi társa annyira szőke volt, hogy Ladányi biztos volt benne, hogy csak kelta felmenői lehetnek. Bemutatkoztak egymásnak vele is. Kovács hadnagy. Lehetett valami kelta kovács is az apja...

- A jelentésünk – toltak egy kartonlapokkal átfogott iratcsomót a rendőrhadnagy elé a katonaiak. - Volt időnk letisztázni. A végén hagytunk ki helyet az észrevételeinek, de ha nagyon akarja, fűzhetünk még bele egy pótlapot is.

Ladányi komótosan kioldotta a kartonlapokat összefogó csomókat és összeszorította a száját, hogy ne mondjon semmit. Közös vizsgálóbizottság. Hogy fognak otthon röhögni rajta a többiek.

A végét nézte meg először. Majdnem fél oldalnyi hely maradt neki. „Ladányi Áron r. hadnagy, a fegyveres erők koordinációáért felelős miniszteri biztos által delegált nyomozó észrevételei.” Nézte egy darabig a fehér papírt, majd gépies mozdulatokkal átfutotta a jelentést. Az eltűnt naszádosok adatai, életrajz, család, szolgálati lap másolat, nemzetbiztonságiak vizsgálatai a lehetséges kapcsolataikról (gyakorlatilag semmi érdemleges), a hajó útvonalterve, az események rekonstrukciós kísérlete, a potenciális szemtanúk kihallgatási jegyzőkönyvei, vastag lapú fényképek, vázlatrajzok, fantomképek, adatok, adatok, és a végén egy nagy semmi.

Az utolsó lapot megint nézte egy darabig, majd kezdte elölről, ezúttal alaposabban átolvasva azokat a részeket, amiket fontosabbnak talált. A két katonai nyomozó szenvtelenül nézte. A huzat néha meglibbentette a meszelt falra szögezett posztereket, fölöttük hangosan ketyegett egy sötétzöld burkolatú óra.

- Ennyi hely nem lesz elég – közölte végül Ladányi.

- Hoztunk egy pótlapot – felelte készségesen a kelta.

- Tíz pótlap sem lesz elég. Nekem is vannak jegyzőkönyveim, vázlataim, azonkívül sok részletet nem vettek észre. A következtetéseik pedig nem vezetnek sehova.

A két katonai nyomozó összenézett.

- Le kell zárnunk a nyomozást. - A sötét hajú hadnagy úgy beszélt, mintha egy gyereknek magyarázná, hogy miért kell bevennie a keserű orvosságot. - Sajnálatos, ami történt, de nem okozhat nagyobb zavarokat a Tiszavidéken.

- Egy naszád idegen kézre kerülése elég nagy zavar – felelte Ladányi. - Az pedig, hogy a fél folyón végigmegy úgy, hogy senkinek sem tűnik fel semmi, az még inkább. Ráadásul háborús időben.

- Ez csak egy hipotézis – vetette közbe a kelta. - Egy alacsony emancipációs szintű idős ember véleménye. Semmi más nem támasztja alá.

Kelták egymás közt, gondolta Ladányi. Mennyire szánalmasak.

- Vannak közvetett bizonyítékok.

- A fantomképek – bólintott a sötét hajú. - Hallottunk róla. Magán kívül nem hiszem, hogy bárki komolyan venné.

Ladányi megérzett valamit a katonai nyomozó szavai mögött, ami óvatosságra intette. Esetlenül biccentett, majd maga elé húzta a papírt.

- Van egy tolluk? Nekem csak ez van – mutatta a katonaiaknak az elhasználódott tintaceruzáját.

- Természetesen – nyújtott felé egy töltőtollat a szőke. - Pótlapra szüksége lesz?

- Nem.

Pár mondatot írt csak le, még maradt is hely. Igyekezett megfékezni a keze remegését, nem akarta kimutatni, hogy belül majdnem felrobban. Egész olvasható lett a kézírása, ha fontosnak ítélik, úgyis legépeltetik majd és még a visszaindulása előtt aláíratják vele. Már ha nem süllyesztik el az egész iratcsomót, hogy kiadhassanak valami szépen hangzó jelentést a naszádot ért sajnálatos balesetről.

- „Nem zárható ki az idegenkezűség.” - olvasta a sötét hajú hadnagy az elé tolt lapról. - Mivel nincsenek meg a holttestek, ezzel nehéz vitatkozni.

- Ahogy mondja – bólintott Ladányi. - Az általam készített egyéb anyagokat letisztázom és futárral le fogom majd küldeni, hogy tudják csatolni.

- Alig várjuk – kezdte el visszakötözni a mappát a sötét hajú. - Öröm volt magával dolgozni, Ladányi hadnagy.

Behúzták a függönyöket, hogy az Esztergom fölött izzó nap ne forrósítsa fel az irodát. Ladányi az visszatérése óta meghízott mappája tartalmát rendezgette, az asztal másik oldalán ülő felettese pedig elgondolkozva füstölte tele a szobát a pipájával.

- Ja, abszolút szabálytalan az egész – értett egyet két füstkarika között. - De lehetett volna durvább is, én semmin nem csodálkoztam volna a katonaiaktól.

- De akkor csak volt valami oka, hogy a minisztérium akart egy civilt is oda.

- Szépségtapasznak jó voltál, most mindenki megnyugodott. Ennyi.

- Én nem.

- Mit nem?

- Nem nyugodtam meg. Összeszedtem annyit, amin el lehetne indulni.

- Ja, láttam. A vén szivar megérzésére hivatkozva.

- Érhet annyit a megérzése, mint egy rendes bizonyíték.

- Neked. Nem te vagy az első, aki furcsa dolgokat beszél, miután visszajön a mocsárból.

- Szűkítettem a kört. A fantomképek meg a kelta családja szerint ómagyarok, de nem átkerültek, hanem anti származásúak. Inkább valami déli fajta, nem kelta vagy szkíta. Műveltek, szépen beszéltek magyarul, de kicsit idegen akcentussal. Ez szintén a déli származásra utalhat, nem csak onnan jöttek, hanem ott is emancipálódtak.

- Érdekes. Ne hagyd abba.

- Értenek a hajózáshoz, a műszaki dolgokhoz, mert hegymenetben elvitték a naszádot Tokajig. Valamennyire ismerték a Perbáltok eljárásait is, de nem teljesen. Nem mertek bejelentkezni rádión, valószínűleg azért, mert azt hitték, van neki valami olyan rejtett protokollja, amit nem ismernek. Pedig ilyen protokollja a tengeri flottának van, a tiszai naszádoknak nincs. Meg a dunaiaknak sem.

- Vagyis a flotta embereire gyanakszol?

Ladányi bólintott.

- Vannak fantomképeink. A flottánál meg nem szolgálnak olyan sokan, akik értenek a fenti dolgokhoz, déli típusúak... nincs alibijük a kérdéses időpontra... hasonlítanak a fantomképre. Az életkorukat is be lehet lőni valamennyire, az biztos, hogy nem kiöregedett veteránok.

- Tehát küldjünk le Fiumébe a fantomképekkel. Biztos örömmel fogadnának.

Ladányi keserűen elmosolyodott.

- Megvagyok nélküle. De három katona meghalt. És van valami a háttérben, ami nem tetszik.

- A háttérben mindig olyan dolgok vannak, amik nem tetszenének neked, azt elhiheted.

- Tudsz valamit?

- Semmit az égvilágon. De ha ezzel a felvetéssel elindítanál bármit is, az kész botrány lenne. Arról nem is beszélve, hogy a jelentés aláírásával lezártad az ügyet és nincs már rá jogköröd. Ez a katonaiak ügye.

- És őket nem zavarja az, ami történt?

- Valószínűleg rohadtul zavarja. De abban is biztos lehetsz, hogy ezt nem fogják egy nyakukra ültetett civillel megosztani.

- Tehát igazából nem zárják le.

- Nem hiszem.

- Akkor ezt az anyagot van értelme átküldeni.

- Ha nyugodtan akarsz aludni, akkor nincs. Nem hülyék ők se, összerakják majd ők is.

- Értem. - Ladányi összepakolta a mappáját, szorosra húzta a kartonlapokat összefogó madzagokat, olyan erős csomót kötött rájuk, amiket már nem akart kioldani. - Akkor felfogom egy tiszai kirándulásnak.

- Biztos szép volt.

- Nagyon.

Félretolta a mappát, hátradőlt a kényelmes székben, becsukta a szemét és próbált rájönni arra, hogy mi a jó ebben a kaparós pipafüstben.

- Mi a fenét akarhattak? - mormolta félhangosan.

- Biztos van elméleted.

- Van. A szkítáktól akartak valamit. Az egész Tiszavidék tele volt ide-oda rohangáló naszádokkal, egy Perbálttal juthattak a felkelőkhöz a legközelebb és a leggyorsabban. Talán valami követség. Nem tudom. Nem akarom tudni.

- Kinézed a fiumeiekből, hogy egy lázadó anti bandával akarnának szövetkezni?

Ladányi kinyitotta a szemét és a pipafüstbe burkolózó alakra nézett.

- Ennek keressünk valami kellően félreeső és vastag porral borított helyet az irattárban – mutatott a szorosan összekötött mappájára.

(Prológus vége)