A szürkület kezdte ellepni a fák alját. Vadánynak meg kellett állnia, mert rájött, hogy fogalma sincs, merre jár. Nem szokott eltévedni, még erdőben sem, de most túl sok minden zsongott a fejében, túl hevesen vert a szíve és a laposüvegből is nagyobbat húzott a szigeten, mint kellett volna. A láp mintha a fénnyel együtt változott volna, a fák tömörebbek lettek, a bokrok megnyúltak, a laposokban rezgő víz mintha besűrűsödött volna, hogy annál nagyobb erővel rántsa le a rossz helyre lépő idegent. Kissé odébb mintha egy lidérc vonaglott volna. Vadány persze tudta, hogy mi az, hogy nincs benne semmi túlvilági, de az ösztöneinek nehéz volt parancsolni. Egy fatörzsnek vetette a hátát és próbálta összeszedni magát. Még sose voltam ilyen közel, gondolta. Erre várok már... Mindig is erre vártam.
De a lelkész nem fog megvárni, kimegy az erdőből és egyből lebukik. Érzem a csontjaimban, hogy egyből le fog bukni.
Mélyeket lélegzett, kicsit kitisztult a feje. A lidérc is eltűnt, helyette viszont felismert egy villás fatörzset, ami mellett eljöttek idefelé. A túloldalán pedig megmozdult valami sötét tömeg, sár cuppogott a mozdulatai nyomán.
Vadány elővette a pisztolyát.
Kommentek