A Péter-Pál hatórai harangozására ébredt. Az alacsony tornyú templom a Magyardomb túloldalán állt, de ha előző este úgy aludt el, hogy a hatórási harangozásra fel kell ébrednie, akkor fel is ébredt.

Ezen a reggelen anyának kellene engem felébresztenie, gondolta. De anya messze volt, mindenki messze volt, az apró albérletben rajta kívül nem lakott senki, azt a szerencsétlen egeret is megtalálta végre pár napja és agyoncsapta a szeneslapáttal. Volt egy egykezes szeneslapátja, pont jó a kis vaskályhához a szoba sarkában. Ahhoz is.

A harangszó lassan elhalt, Fiume pedig ébredezni kezdett. A Lemúr-úti kaput most nyithatják ki, a piacra siető antik egymás sarkát tapossák, pedig bérelt helyeik vannak, senki sem veszi el tőlük. Nemsokára befut a reggeli vonat is Esztergomból, hacsak nem késik. Mostanában gyakran késik. A vonattal jöhetnének a rokonok, ma már nem olyan nagy dolog leutazni ide, mint régen volt. Tele van turistával a város, még így nyár végén is.

- Hamilkár király sohasem mondott le arról, hogy visszavegye mindazt, ami egykor a városunké volt – emlékeztette az asztal körül ülőket Ősz Hanno, aki addig akart csak élni, amíg meg nem írja Karthágó igaz és teljes történetét. - Tarfejű Mago halott, a vele kötött szerződések is halottak, az istenek és az emberek szemében egyaránt. A két sziget pedig gyenge, saját magukat zabálják fel, míg Mago koncán marakodnak. Azé lesz az a föld, aki először kinyújtja érte a kezét.

Hannibálnak tetszett a gondolatmenet, de nem mutatta ki.

- Milyen haderő kellene a szigetek visszafoglalásához? - nézett Haszdrubálra.

- Tízezer katona – vágta rá az öccse. Túl gyorsan jött ez a szám, gondolta Hannibál. Vagy már gondolkozott rajta, ami nem lenne meglepő, vagy csak hirtelen mondott valamit, ami jól hangzik.

- Lehet, hogy annyi sem – emelkedett szólásra a külügyekkel megbízott tanácsos. - Mago uralma nem volt olyan hosszú, hogy a szigetek lakói elfelejtsék, hova tartoznak. Főleg most, hogy háború dúlja fel a földjeiket. Ha egy karthágói sereg partra száll és megveti a lábát, az egész úgynevezett királyság az ölünkbe hullhat. A szavak itt többet érhetnek a fegyvereknél.

- Erős sereg ehhez is kell – dörmögte Haszdrubál.

- Kell – bólintott Hannibál. Csendre intett mindenkit, nem akarta, hogy a tanácsosok zsibongása megzavarja a formálódó gondolatait. A két sziget túlságosan is kézenfekvőnek tűnt. Gyanúsan. Az utóbbi békés években Karthágó érdektelenné vált a világ számára. Visszahúzódtak Afrikába, nem keresték a háborút, szinte zökkenőmentesen lezajlott a trónutódlás, az új király, Hannibál pedig szinte fel se tűnt. A népe nagy része még nem is látta, sokakban még az sem tudatosult, hogy Hamilkár nincs többé. Visszaszerezni a két elszakadt szigetet, elmarni a rómaiak orra elől, az ómagyarok orra elől... Ezzel nevet szerezne az új király és megmutatná azt is, hogy Karthágóval igenis számolni kell.

- Mi szól a támadás ellen? - vetette fel, hogy kijózanodjon.

Még két napig kellett gyászolniuk, amit Hannibál igen nehezen viselt. Kevés dolgot sajnált annyira az istenektől, mint az idejét, de elfogadta, hogy egy komoly üzlethez olyat kell adnia neki, ami igazán értékes. Kelletlenül, de minden szabályt és szokást tisztelve végigülte, végigállta, végigette a szertartásokat, bejárta a városban lakó főbb istenek templomait – kivéve azt az új ómagyart, amint Hamilkár egyik utolsó gyenge pillanatában engedélyezett. Imaza vacsora és reggeli között nem szólt hozzá egy szót se. A gyerekszülés megváltoztatja a nőket, jutott eszébe az egyik vén bába megállapítása, akit Tanith templomából küldtek a palotába, az Anya sokat látott papnői közé tartozott. A Király főszolgája azt javasolta, hogy minél előbb támasszon új örököst, de Tanith papnője figyelmeztette, hogy két holdnyi idővel kell megtisztelni a nőt, aki gyermeket hozott a világra, még ha az a gyermek holtan is érkezett. A görög orvos szerint az ómagyarok is hat hétig várnak, mielőtt a férj és a feleség újra egyesülhet, Hannibál pedig hallgatott rá. Imaza a második gyermek után csak árnyéka volt önmagának. Testileg, úgy tűnt, nincs különösebb baja, bár a várandósság nyomot hagyott rajta, már nem az a karcsú, sivatagszítta színű jelenés volt, akivel találkozott pár éve.

Fényesen sütött a nap, mintha nem érdekelné, hogy a király gyermekét viszik elégetni azon a reggelen.

Hannibál igazított egy kicsit a szertartási ruha hosszú csuklyáján. Nem szerette a díszes pun ruhákat, a célszerűtlen cicomát. Két szolgálólány is felé lépett, hogy segítsenek, de intett nekik, hogy maradjanak a helyükön. A sötétbíbor anyag végül úgy simult a nyakához, ahogy kellett, a menet pedig indulhatott tovább. A Gyermekek Kertje fölött vékony füstoszlop lengedezett, ahogy kiléptek a hegyoldalba simul palota kapuján.

Lassan haladtak. Elöl egy osztag testőr, hogy eltereljék az útjukba kerülőket. Mögöttük egy szakasz díszpáncélos katona a szentek közül, hosszú spártai lándzsáikat most rövidebbekre cserélték. Baál Hammón papja és Karthagó Anyja Tanith papnője kisebb kíséretükkel. Molek szolgái, keserű szagú füstölőikkel, körülfogva az apró gyaloghintót, amiben bódító szagú keneteket és a gyermek mozdulatlan testét vitték. Újabb szakasz szent, majd a király és a királynő szolgáiktól körülvéve. Hannibál ennyit látott, méltóságán alulinak érezte hátrafelé forgolódni. Ott jönnek majd a család tagjai, akik épp a városban tartózkodtak, a tanácsosai, a vezetők delegáltjai, egyéb léhűtők. A város kövezett utcáin pedig a nép, akik közül sokan még nem is látták az új királyt és nem hagyhatták ki az alkalmat arra, hogy megnézzék.

Újra letértek a főágról és eltűntek az áradást kísérő vízbe fulladt labirintusban. Találtak egy üres hátat, ahol az egyik fa ágai közt felfedeztek egy hevenyészve betekert holttestet. A szanitéc kendőt kötött az arcára és felmászott a testhez.

- Ómagyarnak tűnik – kiabált le. - De valami alacsony szintű lehet. Csúnyán össze van zúzva a mellkasa.

- Fegyver? - kiabált vissza az őrmester.

- Inkább baleset.

Ezt is jelentették, azzal együtt, hogy a háton talált nyomok alapján olyan tucatnyi ember lehetett itt, mielőtt leléptek. Majd a nyilvántartásból kibogarássza valaki, hogy mi lett velük, melyik hajó szedte fel őket. Ha már úgy is beszéltek, Szolnok kicsit sürgette őket, hogy a katonaiak már végeztek és várják Ladányi hadnagyot, hogy összeállítsák a végleges jelentést.

- Csak egy púp vagyok a hátukon – nézte a hadnagy a távolodó hátat. A szűk helyre összezárva valami miatt úgy érezte, hogy kezd bizalmasabb légkör kialakulni köztük. Az őrmester nem mondott semmit. Ladányi nem bírta ki egy gúnyos félmosoly nélkül. Valószínűleg az ő hátukon is csak egy púp vagyok, állapította meg. Csak másképpen. Ők a hülye civilt látják bennem, a katonaiak meg az esztergomi fejeseket, akik nem bíznak bennük.

A hátra menekült emberek már megették az összes hátra menekült állatot, így a naszádra felpakolt extra élelmiszertől hamar megszabadultak. A halászcsaládok számára az élet része volt az, hogy rendszeres időközönként felfordul körülöttük a világ, leginkább az eleve a háton lakó klán vezetői voltak kétségbeesve, attól tartottak, hogy a mostani nagy ár után többen akarnak majd melléjük költözni, ezzel is rontva a zsákmánylehetőségeiket. Az őrmester leadta a menekültek helyzetét a rádión, megerősítette a hátra menekültek által már megválasztott átneti vezetőket a tisztükben, majd átadta nekik a hajóra pakolt élelmiszert. Az egyik közlegény végzett szanitéctanfolyamot, pár órát még szántak arra, hogy ellássa a sebesülteket, az árvíz hamar elfertőz minden sebet. Az őrmester nem izgatta magát a ráérős tempó miatt, már korábban letisztázta Ladányival is, hogy amúgy is kevés egység van mindenre árvízidőben, így végigjárják az útjukba eső magasabb helyeket.

- Mikor vennék észre, ha történne velünk valami? - kérdezte a hadnagy, mikor a dobozok kiosztása után kicsit visszahúzódott a Perbáltra az őrmesterrel.

- Naponta kell jelentkeznünk. Ha elmaradna, akkor gondolnák.

- Gondolnák?

- Gondolnák. A legtöbb hajón csak egy rádió van, az is elromolhat. Ilyenkor egy másik hajón vagy egy parti hírközlőn keresztül kell jelentkezni. Olyan három napot azért adnak, mielőtt nekiállnak aggódni.

Ladányi megkeresett egy lapot a jegyzetei között.

- Akkor ezért valószínűsítik a három napot - állapította meg.

- Kik? - érdeklődött az őrmester.

Ladányi a térképvázlatára bökött.

- Itt az utolsó bejelentkezés helye - mutatta. - Feltételezem, hogy már figyelték a naszádot és nem sokkal utána ütöttek rajta, hogy minél több idejük legyen.

- Amikor hazamentem, én már fel voltam készülve arra, hogy megölnek.

Ladányi hadnagy elgondolkozva kopogtatta tintaceruzája hegyével a térképvázlatot.

- Akkor miért ment haza? - kérdezte a folyóőrtől.

- Ott volt az egész családom.

- Magát elengedték, nem? - bökött a ceruza tompa hegyével az ősz bajszú férfi felé. - Nem szóltak bele semmibe. Mehetett a körútjára, ahogy szokott. Miért nem kért segítséget? Miért nem próbált tenni valamit? Tudja, hogy gyilkosok vannak a házában és nem tesz semmit?

Odakint hosszasan tülkölt egy gőzhajó. Ladányi szigorúan nézte a folyóőrt, de nem látott rajta semmiféle megbánást. Álnokságot sem. Egyszerű ember, egyszerű gondolatokkal, még egyszerűbb indokokkal. Ha ebben a történetben valaki át akarja verni a hatóságokat, akkor az nem ő.

- Én befogadtam őket a házamba - felelte az egyszerű ember. - Adtam nekik az ételemből. Nem tettek semmi rosszat. Magamra haragítom a szellemeket, ha ártani akarok nekik, amíg a vendégeim.

A figyelmes és a figyelmetlen szemlélőnek egyaránt úgy tűnhetett az utóbbi hónapok itteni teljesítményét látva, hogy Ómagyarország, legalábbis a blogos vetülete szép csöndben elhalálozott. Ez azonban csak érzéki csalódás, természetesen, hiszen az Ómagyarország blog bizonyos tekintetben hasonlít Leninhez, na meg korábban is esett már szó arról, hogy a háttérben íródik ez-az.

(Ez-az = Galliai háború bz249 tollából, a Gőzeposz utáni évtizedekben játszódó történet, ahol egy ómagyar rádiós – civilben teuton trónörökös – kalandjait követhetjük a gallok meghódítására induló római légiók közöt. + a néha gyorsan, néha lassan csepegő Római követség részek + a többi szerző is ígérget ezt-azt, ide a „hiszem, ha látom” címkét raknám ki. :) )

Időközben még annyi említésre méltó dolog történt, hogy az egyszer majd rendes e-könyvvé is átalakuló Átkerülés lovasai c. regény után egy újabb ómagyaros regény ötlete merült fel bennem, méghozzá egy viszonylag terjedelmes és összetett történeté, több nézőpontkarakterrel.

 Á.u. 14.

Dinnyés eltűnését kedden jelentették be a hozzátartozók. Az Esztergomi Rendőrkapitányság elismerte a volt Karitaszos miniszter letartóztatását. A vádpontokat egyelőre a nyomozás érdekeire való tekintettel nem hozták nyilvánosságra. Az ügy vélhetően Gerecse Energia Zrt. részleges privatizációjával függ össze. A Karitasz alelnöke a jogállam elleni támadásról beszélt.

Ahogyan a szerdai lapszámunkban beszámoltunk róla a Karitasz Szövetség egyik szürke eminenciásának számító Dinnyés Alfréd hollétéről az előző hét vasárnapja óta nem tudtak a hozzátartozók. Az egykori miniszter sorsával kapcsolatban több találgatás látott napvilágot, a politikai bosszútól, az alvilági leszámoláson át egészen az erdei farkastámadásig. A fővárost az elmúlt napokban izgalomban tartó hír, legalábbis időlegesen, nyugvópontjára érkezett.

Füzy Emília főhadnagy az Esztergomi Rendőrkapitányság Dinnyés-nyomozócsoportjának vezetője a ma tizenegy órakor tartott sajtótájékoztatóján elismerte, hogy az egykori miniszter múlt heti eltűnése mögött a rendőrség nagyszabású akciója áll. A letartóztatásról elmondta, hogy a volt minisztert a Biatorbágytól nem messze, a Gellérthegyre tartó országúton sikerült megállítani és, hogy az akcióban senki sem sérült meg, a miniszter nem állt ellen a rendőröknek.

Áu. 45

Róma

Sas-Kán Dömötör a Mediterráneum Fejlesztési Iroda vezetőjét házasságtöréssel és egy házi rabszolga meggyilkolásával vádolják. Az Ómagyar Parlament rendkívüli ülésen dönt a kiadatásáról. Akár kasztrációra is ítélheti őt a római bíróság.