- Nem viccelsz?

- Dehogy is. Na, mi lesz azzal a csirkével? Még kihűl itt nekem.

- Jól van na, egyed! De közben mesélj ám, mert kifizeted! – Passer gúnyosan, egy falattal a szájában nézett föl a vendéglő tulajdonosára. Régi ismerőse, illetve ügyfele volt. Ha Passer nincs, a bohókás nagybácsi sarki kifőzdéje most nem Gaius tulajdona lenne. – Jó, tudom. De érted, hogy értem!

- Tölts még bort!

- Kár a beledbe! Amikor megfogadtam, hogy a vendégem leszel nem arra gondoltam, hogy minden délben kieszel a vagyonomból…

- Amikor sírva könyörögtél és felajánlottad minden pénzed, hogy…

- Hallgass már el te! Ne itt. Ne most. Mitől vagy ilyen rühes kutya?

- Mondtam, hogy mesélek.

- Salve Gaius! – Lépett egy újabb vendég a pulthoz. Passer futólag végigmérte és úgy döntött inkább egy újabb falat csirkét tesz a szájába, minthogy ennek köszönjön.

- Salve, salve barátom! Mit adhatok?

(Harkály kísérőtörténetei az ómagyar katonaéletről)

 (Boibót az Ómagyarország Érdemrend ezüst fokozatára jelöljük a szövegen végzett helyrepofozói munkájáért!)

Jack Higgins könyveiben sokszor idéz valami németet, miszerint addig nem éljük életünket, amíg nem tesszük kockára azt. Amíg otthon olvasgattam a könyveit, elterülve a fotelben, addig ezt érdekes életfelfogásnak találtam. Most, hogy kétezer kelta pályázik a seggemre a sáncfal túloldalán, mar másról filozofálok. Például arról, hogy is kerültem ide...        

Sosem voltam katona. A gimi után nem soroztak be a „néphadseregbe” kilenc hónapra a betegségem miatt (nem volt az semmi, de nem erőltettük), rendőr sem voltam, polgárőr se. Minden, amit a hadseregről tudtam, meg a háborúkról, az kimerült a filmekben, könyvekben meg a főiskolai töri szakban. Az utóbbi években a sportot sem űztem komolyan, szóval annak az esélye, hogy altiszt legyek az „idegenlégióban”, egy volt a milliárdhoz.      

Posca boldogtalanul ült a poros és szürke halászfalu, vagyis kisváros egyetlen ivójában, ami inkább hasonlított egy akolra, mint tisztességes kocsmára. Nagy, bárddal egyengetett, hántolt gerendák közé állított, faragott mészkövekből rakott épület volt, aminek tetejét szalmával, meg náddal meg még ki tudja mi mindennel próbáltak vízhatlanná tenni gazdái – inkább kevesebb, mint több sikerrel. A ház egyetlen nagy terem volt, az egyik sarokban szomorúan gubbasztott egy kormos falú, púpos kemence, aminek hajlott íve meglepően jól rímelt a görög kocsmáros, a púpos Telehorrasz testtartására, aki vénségére itt ragadt ezek között a barbár illírek között és most izgalomtól remegő kézzel szolgálta ki évek vagy tán évtizedek óta első civilizált vendégét.

Új kezdeményezésként a blogon kis bepillantást engedünk a boszorkánykonyhánkba. A blog úgy születik, hogy (általában) az elkészült anyagokat felrakjuk egy közös listára, ott lehet véleményezni, megvitatni, majd ha a szerkesztői önkény úgy találja, akkor a véglegesített anyag megy ki a blogra. A bejegyzések többsége nem sokat változik a folyamat során, de (főleg a világ alakulását taglaló részek) néha ádáz viták kereszttüzébe kerülnek.

Mivel a látogatottságot leginkább Triumphator írásai vonzzák, egy tőle származó, az átlagosnál több vitát keltő posztot teszünk most közzé eredeti formájában, majd alá a többi szerző szerkesztett és csúnya szavaktól és aktuálpolitikától megtisztított megjegyzéseit. A kedves olvasók meg majd eldöntik, hogy kinek van igaza. :)

Természetesen nem most derült ki, de most került ki hivatalos oldalra is a dolog, így a blogon is örömmel bejelenthetjük, hogy 2009. július 25-én, a Salgótarjáni magyar SF találkozó egyik programpontja mi leszünk. A dolog érdekessége, hogy nem csak az esetleges olvasók találkozhatnak ott a szerzőkkel internetes segítség nélkül, hanem az alkotók többsége is most fog először személyesen találkozni. Egyszerre író-író és író-olvasó találkozó, bár az utóbbi még a kedves olvasóktól is függ. :)

A mediterrán világ képe nem sokkal az Átkerülés után, feltüntetve a fontosabb államalakulatokat és népeket, nem a teljesség igényével és a tévedések jogát fenntartva. Hamarosan mindenféle külpolitikai és világuralmi spekulációs térképek is követik majd.

Az év során a következő fontosabb események történnek az angol wikipédia alapján:

- Egy gall sereg Brennus vezetésével megtámadja Görögországot (felejtős, itt el is szakadunk némileg a forrástól)

- II. Antipáter kis szünet után újra Makedónia királya lesz, de pár hónap múlva Szoszthenész, aki egyébként az unokatestvére, megöli, mert van egy jobb jelöltje a pozícióra. Így megy ez, de már nem szenvednek sokáig.

 Az elmúlt napokban az egyik kommentben felbukkant az ezreket kínzó kérdés, miszerint mi lett T1grissel, miután érzékeny búcsút vett a gellérthegyi barátaitól, köztük Szomodi Nándortól, aki valahogy kibírta és nem lőtt utánuk egyszer se.

Nos, sikerült beépítenünk egy fotóriportert a bandába, így most következik exkluzív híradásunk két hősünk, T1gris és Téglás viszontagságos útjáról – csak erős idegzetű olvasóinknak.

Javasolt előtanulmány: ez, ez és ez a poszt.

… is kétségbeesve rimánkodott a földkimérő bizottságnak, de azok csak zord arccal mértek és verték le a pirosra festett karókat. Pista néni, tudod, az öregasszony, nem is tudom mi a rendes neve, szóval a Vígh bácsi felesége ekkor vércseként vijjogva csapott le az egyik ilyen karóra és megpróbálta két kézzel kirángatni a földből, mire a bizottságot kísérő katonák közül kettő a karjai alá nyúlva odébb ráncigálta és lerakta az út túlsó felén az árokpartra. Az öregasszonyt végül anyáék szedték össze este, mikor már sírni sem volt ereje szerencsétlennek és vitték be a portájukhoz. Öt hektár földjük volt, meghagytak nekik belőle felet, de azt sem fogják tudni megművelni, mert sem erejük, sem gépük nincs. A gyerekek valahol Pesten laktak, Pista bácsi csak ül a tolószékben egész nap, öregségükre maradtak magukra a földdel.

A határban kimért új földeket azóta katonák őrzik, nem lehet csak úgy csatangolni arrafelé annak, akinek nincs arra dolga. Az első gyüttment telepesek két napra rá jöttek, ponyvás kocsikon hozták őket, ijedten néztek, amikor a darukkal lerakták nekik a konténerházat a telek sarkára. Egy hét alatt jött vagy tíz ilyen új telepes, volt ahol csak egy gyerek volt, de akadt, ahol egy egész pereputty érkezett, voltak vagy nyolcan, öregek és gyerekek vegyesen. Fogalmam sincs, hogy férhetnek el mindnyájan abban a konténerben. A földművelést egy oktatóféle ember magyarázza nekik minden áldott nap reggel, mert azóta kiderült, hogy ezek a szerencsétlenek mind városiak, Tatabányáról, Dorogról, sőt volt egy család még Dunaújvárosból is, ezek pont egy lagziba voltak hivatalosak, amikor itt rekedtek.

Esztergom, Ómagyarország, Kr.e. 254/ Á.u. 26

- Kovács Jánosné Ifigénia – mutatta be az ügyvéd a kreol bőrű, hosszú hajú nőt, aki egy darabig bizonytalanul nézett, majd esetlen mozdulattal kezet nyújtott. Soha nem szerettem a nők erőtlen, puha kézfogását. - Tíz évvel ezelőtt vásárolta meg a szokdrai rabszolgapiacon.

- Örvendek – mormoltam. Akárki lehetett volna ez a nő, nem hogy a tíz évvel ezelőtti arcokra, de a tavalyiakra sem mind emlékszem. Észrevettem, hogy a hasa sokat sejtetően domborodik. Az ügyvédre néztem és kérdőn felhúztam a szemöldökömet.

- Ifigénia nagyon jó emlékekkel rendelkezik magával kapcsolatban – magyarázta az ügyvéd. - Lejegyeztem őket, csatoltam a peranyaghoz. Amint látja, az emancipációja óta férjhez ment, egy szentendrei hajózási tisztviselő vette el, most várják a harmadik gyermeküket.

- Gratulálok – bólintottam udvariasan a nő felé, majd megragadtam az ügyvéd karját és kicsit közelebb vontam magamhoz. - Folytathatnánk négyszemközt?

Prológus

Ómagyarország, pár héttel az Átkerülés után

Esztergomi főtér, ragyogó napsütés, sötét foltok a díszburkolaton és ételért sorban álló, rosszkedvű emberek. És Thomas Simon, aki pár napja már nem hivatkozik arra, hogy uniós állampolgár ő is. Csak egy ember, akinek szintén ennie kell.

Szakadt reklámszatyrába egy kellemetlenül kicsinek tűnő csomag tészta és egy behorpadt oldalú májkrémes konzerv került, majd mikor az osztást irányító fiatal nő észrevette a tekintetét, megszánta még egy csomag keksszel.

- Spéter mér... verden – tette még hozzá, próbált biztatóan mosolyogni.

Thomas egy hosszú pillanatig állta a tekintetét, majd morgott egy dankét és megfordult, hogy átküzdje magát a tömegen. Mint mindig, a magyarok most is összesúgtak a háta mögött, de legalább senki sem esett neki nyíltan. Nem mindig volt ilyen szerencséje, a karján még mindig ott sajgott egy kékes folt. Még az a rendfenntartó milicista vagy mi is méltatlankodott, aki leszedte róla a vérző fejű támadóját, akinek egy löncshúsos konzervvel sikerült kicsit kidekorálnia az arcát, mielőtt a földre vitte volna. Nem értette a magyar szavakat, de el tudta képzelni, miket mondanak. Miért etessék ezeket a németeket, ha nekik sincs elég?