Tisztelt Csentőfai Védelmi Bizottság!

Megkeresésükre reagálva levelem mellékleteként megküldöm az Agrár-Koordinációs Bizottság jelentését az Átkerült területek mezőgazdasági helyzetéről.

Az anyag bemutatja a növénytermesztés és az állattenyésztés valamint a vadászat-halászat jelenlegi állapotát, emellett  érinti az élelmiszerbiztonság területét, ám túlzottan mélyre egyik területen sem hatol.

A jelentés összeállítója az átkerülés előtt az agrár-szakigazgatásban töltött 8 évet, ám nem helyi lakosként hozzávetőleges számadatoknak sincs birtokában, és sajnos az informatikai rendszerek erőteljes központosítása miatt (mely az Átkerüléssel az adatbázisok szinte teljes elvesztését jelentette), a konkrét értékekről csak becslések, és nagy hibaszázalékú közelítések állnak rendelkezésre. Éppen ezért az anyag inkább állapotokra, trendekre hívja fel a figyelmet.

- Szerinted milyen fogadtatása lesz? - felvettem a sálat is a sapka mellé, igaz ugyan, hogy nem volt fagy, de a szél pont elég volt, hogy fázzak. A polgármester a kabátjával bajlódott, félig elfordulva beszélt.
- Valamit mindenképpen kell kezdeni, egy-két hónapot még csak ellazít az ember, rendezkedik a házban, a kertben, de akárhogy is nézzük, már négy hónapja csak a lazítás van. Kell valami, na. Majd igyekezz meggyőző lenni!
-Igyekszem. Nem akarom nagyon csöpögősre venni a figurát, de szerintem kicsit az lesz. - ekkor kopogtatott az egyik kiskatona.
-Tiszteletem, a járőr hozott Dorogról egy üzenetet Miklósnak, valami jelentés, vagy ilyesmi. Holnap jön a városi VB-től valaki megbeszélésre. - Vastag, nagyméretű borítékot nyomott a kezembe, aztán sarkon is fordult. A nagy szavak embere, személyesen. Letettem az íróasztalra a küldeményt, majd a gyűlés után foglalkozom vele.

Megint új feladatot kaptam. Nem lesz ez így jó, állandóan újabb és újabb melók, még a végén úgy járok, mint Albert unokaöccse és kapok egy olyan megbízást, amit már nem tudok (elég) jól teljesíteni.

Először is interjút kell adnom az OMR1 egyik új riporterének, hogy mit is csinálunk mi itt az MVB fejadagjából. Utálok nyilatkozni, legutóbb az egyetemre kerülésem alkalmából találtak meg, de az már pár évvel, vagy inkább időhurokkal ezelőtt volt. A lényeg, hogy holnap be kell mennem a rádió frissen felújított (azaz golyónyomtalanított) épületébe, és ott szépeket meg biztatókat nyilatkozni. Hurrá! Hogy miért nem ő jön hozzám, annak egyszerű az oka, mától nincs irodám, az újat meg még nem rendezték be. Majd kapni fogok egy újat, merthogy én fogom koordinálni az új államrend, az alkotmány, a választások meg egyéb nyalánkságok rendszerének a kidolgozását.

(Szolg. közl.: Új rovat indult, Ómagyar Hírsarok néven!)

Tűnődve néztem a nagy batár, fekete Volkswagen után, ahogy eltűnt a Hegy felé vezető szekérút első kanyarulatában. Zsebre vágtam a kezem és beballagtam a kormányzó szálláshelyére. „Konzel Károly kormányzó – Behódolt Területek II. körzet” – ez állt az ajtóra csavarozott kis réztáblán, ami minden reggel kételkedő fejcsóválásra késztetett. Ez a kormányzó pedáns egy ember volt, már Esztergomban elkészítette magának ezt a táblát. Nem is tudtam, hogy maradt működő gravírozó a városban. Kopogtam, de nem vártam meg az invitálást. Nem én kértem engedélyt a belépésre, hanem jeleztem, hogy jövök. Az első pillanatban elhatároztam, hogy a kormányzónak véletlenül sem hagyom meg azt az illúziót, hogy ő a főnök és mi vagyunk a beosztottak. És úgy tűnt, hogy ezzel a leosztással ő is tökéletesen elégedett volt. A kormányzó ma reggel is a kis asztala mögött görnyedt és hihetetlen ügybuzgósággal pakolta az asztalán kazalszám álló iratokat, észre sem vette, hogy kinyitottam az ajtót.

- Jó reggelt, kormányzó úr – köszöntem rá a küszöbről, amire ijedten megrezzent és villámgyorsan abbahagyta a papírok turkálását.

- Elmentek? – nem is köszönt vissza, rögtön a lényegre tért.

Kr.e 279. február

I. A Morvai-puccs és a raktárrend 

A püpöki palota elleni merénylet egy új, eddig nem végiggondolt veszélyt hozott a felszínre: a belső terrorizmus lehetőségét. Sajnos a puccsisták a tudományos kutatóintézetekbe is beférkőztek és támogatókra tettek szert az intézetek dolgozói között. Az összeesküvők az intézetek vegyszer- és műszerparkjának felhasználásával olyan nagyhatású folyékony vagy poralapú robbanószereket állítottak volna elő/állítottak elő (a vizsgálatok folyamatban vannak), amelyek felületes vizsgálattal alapvető élelmiszernek látszanak. Ezeket a robbanószereket különböző terrorista merényletekben használták volna fel, kihasználva, hogy az élelmiszerhiány miatt az ellenőrzések hanyagnak tekinthetőek. 

A hasonló problémák kezelése érdekében valamennyi robbanóanyag vagy méreg készítéséhez felhasználható anyagra szigorú ellenőrzést vezettünk be.

Munkába menet azon gondolkodtam, amiről tegnap este a vacsoránál beszélgettem Csillával. Okos lány, és az érvei elgondolkodtattak. Megemlítettem neki, hogy ma lesz egy megbeszélésem, az Egom környéki protestáns gyülekezetek összefogtak, és szeretnének egy szeretetmissziót indítani a keltáknál. Térítés, tanítás és oktatás. Ehhez kérnék a mi, mármint az MVB Titkárság engedélyét és támogatását.

Mondtam neki, hogy nagy valószínűséggel el lesz utasítva a kérelem, sőt, talán még tilalmat is kapnak. Merthogy a pápistáknak elsőbbségük van… sajnos.

– Szerintem csak simán dobd el! Nyúl vagy, mi? – mosolyogtam a srácra.

– Figyi, még sosem dobálóztam gránáttal. Sem napalmossal, sem másmilyennel. Nem egy sima tűzijáték-rakéta, na.  Ha gondolod, próbáld ki te! – nyújtotta felém a gömböt a kis beszari; kevergeti az ütős koktélokat, aztán meg itt húzza a száját. Karcsi nem volt rest, kivette a gyerek kezéből, felpattant a zippo, aztán már el is hajította. Jó magasra szállt, reméltük, hogy talajközelben fog durranni. Már-már szép látvány volt, ahogy a viszonylag csendes pukkanást a vörösen lemenő nap előtt kinyíló tűzvirág követte. Szép nagy volt a terülése, nem szívesen lettem volna közel. Négy másodperc. Kevesebb, mint kellett volna, de sebaj. A kanóccal tudunk operálni, akár kétszer ennyire is.

Sose tépj be egy vaskori őserdő közepén. Semmilyen körülmények között. Akkor se, ha karcolás nélkül úsztál meg egy negyvenfős katonai egység elleni támadást, és úgy érzed, itt az ideje az önjutalmazásnak.

Ha azt mondanám, lövésem nincs, hol vagyunk, még az is erős eufemizmus lenne – ennyire idegennek még sosem éreztem az engem körülvevő környezetet. (Ja, de, egyszer még régen: valahol Óbudán, az amúgy naponta rutinszerűen járt utcákon sikerült olyan hatásfokkal eltávolodnom a valóságtól, hogy ha ott rám zárják a központi zárat, és csak akkor engednek ki, ha megmondom, hol vagyok, ezer százalék, hogy a kocsiban veszek éhen. És valószínűleg még az alagútban is, amelynek mindössze két vége van és az egyik felől hívogató, megnyugtató fény árad, ott is képes lettem volna rossz felé kanyarodni.)

A kocsiban ennek ellenére kiváló hangulat uralkodott, Téglás hasonlóan kész volt, mint én, ezért közösen arra a forradalmi elhatározásra jutottunk, hogy ezen a szép lankás helyen leállítjuk az autót, és motorerő helyett a gondolat mindenható erejével fogjuk magunkat hazajuttatni Szentendrére. Megdöbbentem, amikor később kiderült, Téglás ezt viccből mondta, ő meg azon döbbent meg, hogy én komolyan. Az ezt követő elmélyült vitánk a lehetségesről és a lehetetlenről végül ott futott ki végpontjára, hogy Téglás nem volt hajlandó elhinni, hogy isten vagyok.

Miből lett a cserebogár

Nem elég, hogy átkerültünk, de még a nyakunkba is folyt az egész - gondolhatták sokan a leendő Ómagyarországot alkotó területen két hónappal a nagy esemény után, de ha valakinek igazán elege lehetett, azok a katonák voltak. Főleg a katonai vezetés tagjai éreztek így, amit még az sem tudott enyhíteni, hogy a rendkívüli helyzetnek megfelelően pár hét alatt sokan hatalmas léptekkel haladtak előre a ranglétrán, azonkívül az ellátmány sem akadozott. Az átkerült honvédség a sokk első heteiben valósággal a mennybe ment: az első csapásokat a rendőrség fogta fel, nagyjából bele is rokkant, majd jöttek a katonák és úgy-ahogy rendet tettek. Az úgy-ahogy is csak azért lett úgy-ahogy, mert kezdetben hiányzott a politikai akarat az igazán hatékony fellépéshez a kelták ellen, végül Esztergom feldúlásánál telt be a pohár.

Február 10. A napok elég egyhangúak mostanában, semmi érdekes nem történt. A helyzetemmel valahogy sikerült megbékélnem, így unatkozni kezdtem. Vajon mihez kezdhet unalmában egy magamfajta számítógép, internet, tévé, könyvek és kisszámú barátai nélkül? Elárulom: azzal foglalkozik, amit eddig alaposan elhanyagolt mondván, úgysem az a lényeg. Fizikuma javításába kezd.

Fura. Amikor hónapokkal ezelőtt véget ért az életem, elkezdtem egy újat. De nem volt teljesen új. Nyomokban, apró töredékeiben már átéltem és számtalanszor eljátszottam gondolatban. De most itt volt a maga teljes valójában. Igazából már az átkerülésem óta jóval – ha nem is higiénikusabban – egészségesebben és aktívabban élek. Viszont, hogy mégse hazudtolhassam meg magamat, mindig akadt fontosabb dolgom, mint edzeni. De, hogy ez se lehessen állandó, itt Brennusnál egyelőre más dolgom sincs, mint amit magamnak adok. Úgy döntöttem, most végre van időm és energiám vézna testem gyötrésére. Azért annyira nem vagyok hikomat, de van még fejlesztenivaló bőven.