Kedves Naplóm!

Sokadjára fogok bele a naplóírásba, de ez idáig sosem jeleskedtem eme területen. Mindig hatalmas hévvel kezdtem bele a dologba, de aztán eleinte kimaradt egy-egy nap, aztán egy-egy hét, végül azon kaptam magamat, hogy már hónapok óta semmit sem írtam bele, s így aztán hagytam is a francba. Pedig milyen jó lenne most, ha meg lennének örökítve a kamaszkori gondolataim, az egyetemi őrült bulik és éjszakák…

Néhány hete a padláson megtaláltam az egyik naplókezdeményemet, és hihetetlen jókat mosolyogtam egykori énemen. Bár félek, hogy azok a történetek és gondolatok, amelyek leírására most törekszem, sosem fognak megmosolyogtatni.

Immáron majdnem három hónapja, hogy „átkerültünk”.

Január 19 van. Nem írok. A betelt naplóm a málhában pihen a többi holmimmal együtt, tovább kínozva szerencsétlen hátamat. Pali bá’ veterán téli egyenruhája és a repeszálló mellény van rajtam. A fegyverzetem egy kala, a pisztoly és a Brennustól kapott kard. Az összes cuccom cirka harminc kiló lehet én meg majd’ befosok alatta. Az exodusokat nem bölcsészeknek találták ki.

Az elmúlt napok elég egyhangúak voltak. Desmond máglyája fölött állva filozofáltam egy darabig, pedig tudtam, hogy csak egyet tehetek. Először drámaira akartam venni a figurát és tűzre akartam dobni a tárcámat.

Szóval, ott hagytam abba, hogy elkaptak. Az átlőtt lábam már szépen gyógyul, bár elképesztően primitív körülmények között „műtöttek meg”, de hálistennek nincs nyoma fertőzésnek. Az állkapcsom még kurvára fáj, azt, biztos ami biztos, kétszer törték el hős fogvatartóim.

De nincs is ezzel baj; a test meggyógyul. A csont összeforr, a bőr újranő. Meg aztán eleve: ki akar makkegészségesen meghalni? A lélek az, aminek a gyógyulásához – ha van rá esély egyáltalán – sokkal-sokkal több idő kell. És ez az, ami nekem már nincs. A legzavaróbb az egészben, ezen gondolkodom már legalább egy hete, hogy még mindig nem tudtam eldönteni, hogy végül is sajnálom-e, hogy meghalok, vagy sem.

 Ómagyar fejlesztési tervezet

Írta: Szebeni Ágoston nyugalmazott professzor,

Bevezetés

Ezen tanulmány a Megyei Védelmi Bizottság kérésére készült 2008 novemberében, részben hogy körvonalazza a pillanatnyi helyzetet, illetőleg a legsürgetőbb feladatokat meghatározza.

Helyzetfelmérés

Különösebben nem mélyednék bele a közismert tényekbe, azaz Komárom-Esztergom megye egy jelentős darabja valahogy visszakerült az ókori időszakba. Ennek a jelenségnek a magyarázatát jelenleg nem tudni. A dr. Csertényi Zoltán nyugalmazott professzor vezetésével megalakult tudóscsoport mindenesetre megkísérli a jelenség tudományos vizsgálatát.

Júlia azon az estén is úgy várt a kis házunkban, ahogy a beköltözésünk óta eltelt napokban tette. Ült a megterített kecskelábú asztalnál, előtte kis cserépedényekben gőzölgött a frissen főzött köleskása, kis pohárkákban pedig a jó zsíros tej. Szerettem hazatérni a házba. Mindig is szerettem a régi dolgokat, a paraszti építészetet és a népi hagyományokat. Most alkalmam volt  egy ilyen parasztházban kelta módra és római asszonnyal kipróbálni a gyakorlatban az úgymond hétköznapi életet. Talán csak a püspöki palota volt ennél kényelmesebb, de otthonosabb ennél semmi sem lehetett volna. Meleg volt, a kemence döntötte magából a hőt, a kis mécsesek és gyertyák sárgás lángja elmosódott árnyakat hintáztatott a durván elsimított, fehérre meszelt falakon. Miután kifertőtlenítettük az egész házat, kiirtottuk a bolhákat és a tetveket, egész kényelmesen lehetett lakni benne. Júlia agyagból ügyetlen kis szobrocskákat készített és az egyik falmélyedésbe két gyertya közé állította őket.  

Skostokos népe tartott, vagy inkább félt tőlünk. Ezt éreztem, amikor láttam a hirtelen elkapott, riadt, majd egyből a földre szegeződő tekinteteket, és éreztem a félbeharapott mondatokon, ha megjelentünk az oppidum belső sánca mögött épült „palotakert” kapujában. Ez a pár száz négyzetméteres, viszonylagos tervezettséget mutató, nagy fehér kőlapokkal burkolt, néhány kőházzal gyéren beépített térség foglalta el a Gellérthegy tetejét. A hegyet a helyiek Karregantíle vagy csak Tíle néven nevezték, amit a tolmács-kereskedő, a roppant diplomatikus, ugyanakkor minden hájjal megkent, ravasz Bazsír egyik embere úgy fordított latinra, hogy Mons Lapidus vagy simán Mons, azaz Kőhegy, vagy csak egyszerűen Hegy.

Most, hogy végre minden elkészült ahhoz, hogy újra kolletktívan átkerüljünk, a várakozás hangulatát fokozandó röviden összefoglaljuk, hogy miről maradtak le azok, akik nem követték végig az első évad kissé kaotikusra sikerült eseményeit, többszörösen visszatérő idővonalait és fokozatosan bővülő szereplőit. Második kísérletre már próbálunk összeszedettebbek lenni, de addig is néhány szóban, de annál több linkkel ellátva következzen, hogy miért (nem) jó az, ha az ember egyik nap az ókorban ébred és hiába próbál visszaaludni.

 ----------------------------

2008. október 25-én Komárom-Esztergom megye egy része arra ébred, hogy az ókori Kárpát-medence veszi körül őket.

Igazából ez a dátum elég szépen oszcillált 24 és 27 között a különböző posztokban, fizikusaink egyből elméleteket is gyártottak a jelenségről, miszerint KE megye nem is egyszerre került át. Igazából csak a szerzők emlékeztek rosszul, pár nap különben sem számít, ha majd 2300 évvel kell visszatekerni az órát.

A játék feltételei és az állítólagosan nehéz első forduló :) után íme a második kör, ahol lentebb állítottuk a nehézségi fokozatot.

Kapcsoljuk az alábbi tárgyakat egy (vagy több, de akkor rövid részletezés, hogy hol, miért) bejegyzést író szereplőhöz:

A felszín alatt már kitörésre készülnek a mélység forrásai, kevésbé költőien hamarosan indul az ezúttal némi szervezettséget is felmutató második évad. Addig is néhány bejegyzéssel előkészítenénk a terepet, felidézni a nem olyan régi és nem olyan szép időket, egyaránt szem előtt tartva a régi és az esetleges új olvasókat is.

Jelen bejegyzésünk a régi olvasóknak szól főleg, de természetesen bárki próbálkozhat.

Visszatekintő

Nem sikerült még karácsony elé összehozni mindent, de talán az év vége is megteszi ahhoz, hogy hivatalosan is lezárjuk Ómagyarország történetének első évadát.

Amikor bő két hónapja, október 23-án az "igazi" blogom aznapi bejegyzését az ómagyar blogba átmásolva megtettem az első lépést az átkerülésem felé, kósza gondolatként sem merült fel bennem az, hogy egyszer majd ilyen bejegyzésre is szükség lesz.